A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 11. szám - A törvénykezésnek nem célja az anyagi igazság

82 A JOG. classicus jog fejlődött ki; ugy hogy az 184S. előtti személyi és dologi jogok megkülönböztetéséhez képest az általános praxisban élő alaki jog tökéletesnek mondható ; hiányai és félszegségei a mik voltak, csakis az anyagi jog egyes rendelkezéseiből származtak kikerülhetetlenül. A valamennyire rendezett társadalmi állapotok összes idejére eső jogfejlődés bizonysága szerint először maga a hatalom (csoport, község, állam, stb.) szolgáltatta ki az igazságot. Magyarországon az állam nevében maga a király vagy helyettese, az országnádor. Az állami igazságszolgáltatás eszményi céljának zászlóra tíízését, lobogtatását megkövetelte és megköveteli az az önös érdek, mely a társadalmat fogva tartotta mindenkor; ez az eszményi cél pedig nem egyéb, mint az anyagi igazság érvényesítése iránti törekvés. Ezt a célt sohase valósithatja meg ugyan az állam, de el se dobhatja szeme elől. Nem valósithatja meg e célt az állam azért, mert ő maga csak fogalom; akaratának érvényesítésére, eszményi céljának megvalósítására abból az önző társadalomból szedi embereit, mely az érdek uralma alatt áll. Magának az államnak, mint fogalomnak, magának az eszményi célnak, mint örök igazságnak, nincsen a világon semmi eszköz a birtokában, melylyel önmagát érvényesíthesse : az önző társadalomhoz folyamodik s az érdeket hivja üegitségül. A társadalom azonban szemben áll az állammal akkor is, ha egymás segítségével haladnak előre, épen ugy, mint az érdek az igazsággal. Ha tehát egymás segítségét ki nem kerülhetik, ha egymást megsemmisíteni sem akarják : compromissumra, egyezségre lépnek ; az állam meghagyja saját eszményi célját ideális törekvéseihez és a gyakorlati élet előtt elrejti azt; a társadalom pedig mérsékli önző érdekeit, szabályokat fogad el kötelezőleg. Az állam és társadalom közösen megállapított szabályai a törvények, melyek hivatva vaunak, épen az egyezségnél fogva, ugy az állam eszményi célját, az anyagi igazságot szolgálni, mint a társadalom érdekeit képviselni; de ezt, vagy azt, külön megvalósítani akarni — lehetetlenség. A törvényesség közös gyermeke az igazságnak és az érdeknek; már jogfejlődésünk álláspontján ez a törvényesség a cél, mely után kizárólagosan törekednünk kell és a mely után törekednünk lehet; mert csak igy marad fent a béke továbbra is állam és társadalom között. Az anyagi igazság épen ugy nem célja a törvénykezésnek külön, mint nem célja az önző érdek előmozdítása. Az 1848. előtti magyar jogi és társadalmi életben hosszú, százados gyakorlat után minden oldalról respectálva voit az államnak és társadalomnak egymással kötött békéje: az anyagi igazság gyakorlati érvényesítéséről lemondott az állam, mérsékelte önző érdekeit a társadalom és mindkettő kötelező szabályokat fogadott el magára nézve. Ezt a classicus harmóniát fogja összetörni az a szóbeli eljárás, mely a magyar törvénykezés terén a legújabb időben többséget tudott hóditani magának, mely az anyagi igazság g y a k o r1 a t i érvényesítését tűzte feladatául. Hát azt hiszi ez a többség — a mi különben inpracticus elméleti egyénekből áll — hogy a társadalom el fogja nézni tétlenül azon régi békének s vele együtt a törvényességnek ily oktalan megrontását ? el fogja nézni bűntelenül az érdek, hogy a törvényességben rejlő s mindkét félre kötelező szabályok egyoldalú megsemmisítésével az eszményi igazság visszatérhessen (a mi ugyan lehetetlenség ?) Az anyagi, a valódi igazság érvényesítését sohase fogják megtűrni társadalmi érdekeink, ha ezerszer és ezerszer is lesz az célul kitűzve véges elméjű emberek által; mert ez az eszményi igazság e földön feltalálható nem lévén, a gyakorlati életnek nem is célja. Az állam sohase valósithatja meg a maga célját a társadalomban, sem a társadalom a magáét az államban, csak küzdelmet létesítenek s ez által megalkotják az emberi életet. De ezen eszményi célnak nemcsak saját lehetetlenségében, nemcsak az érdekvédő társadalom megseramisitő támadásában van a halála, hanem saját eszközeiben is. A mostani codificatióra épen nincs is idő. Alapos codilieatiót értek, foltozás az történhetik. Nincs idő még most, bár égető szükségünk van jó törvényekre, mely a szükséges eszközök megválasztására elegendő lenne. Én gyakorló ügyvéd vagyok. Rászoktam sürgető ügyfeleimet — adott esetekben — egy hasonlattal kielégíteni, mikor már egyéb nem segit: Lássa, jó ember! Elvetette a gabonáját SzentMihály napkor; most karácsony van, kenyere elfogyott, próbálja meg aratni, mit ér vele? így vagyunk mi is a törvénycsinálással: aratunk karácsonykor, mielőtt a föld zsengéje és a nap melege feluevelte, megérlelte volna gabonánkat; mielőtt az l848-ban és a Bach-korszakban gyökerestől felforgatott, bár ősi, de classicus jogrendszerünk megsemmisítése óta eltelt volna annyi idő, a mi nem ugyan a classicitást, de legalább a practicus adatok összeszedését, kipróbálását gyakorlatilag lehetővé tenné. Meg van az oka a sok férc munkának és a sok félszeg törekvésnek : éhesek az emberek aratás előtt. A szükséglet nagy, nem tekintünk időt, eszközt és módot, melynek számbavételét a gvakorlati élet követeli, hanem futunk a szomjúhozott igazság után vakon és botorul. Az anyagi igazság érvényesítésének, mint célnak, kizárólagos főeszköze kettő van : a szóbeliség, mint rendszer, melynek széles és mély keretében a biró kikutathatja a sziveket és veséket, hogy ne csak törvényességet, hanem valódi igazságot teremtsen és a szabad bizonyítás, mint módszer, melynek segítségével hatalmat nyer a biró arra, hogy midőn az Ítéletet csinálja, annak alapjait a szivekben és vesékben rejlő titkos rugókra, saját agyában működő fictiókra tehesse le s nem azon gyakorlati szabályokra, melyeket hosszas harc után positive állapított meg egymás között érdek és igazság, társadalom és állam. Törvénykezésünk új irányát elitélve, most ^ a harmadik cikkemet közlöm e tisztelt lapban. Ezen eszközökről, t. i. a szóbeliségről és szabad bizonyításról azokban az előző cikkekben már kifejtettem az én nézetemet s ahhoz képest álláspontomat; itt néhány megjegyzésre szorítkozom csak e tárgyban azért, hogy felmuiathassam, mikép az anyagi igazság kutatása nem is lehet célja a gyakorlati törvénykezésnek már saját eszközeinél fogva. Történettudósok és ethnográfusok feszegetik a különbséget a magyar és székely nemzet között több tekintetben ; nincs a két nép között azonban lényeges különbség, magyar — egyik tüzesebb, mint a másik — mind a kettő; a leglényegesebb különbséget, kutatásaim után én csakis abban találtam meg, hogy a sz jkelység 1,500 éves letelepedése óta folytonosan élvezte azt a szabadságot és egyenlőséget, a mit az újkor 1789-ben proclaraált Franciaországban és 1848-ban Magyarországon (az erőszakos kivételek leszámításával) és abban, hogy a székely őstörténet sokkal közelebb nyúlik le institutióiban koruukig, mint a magyar. A mai Háromszákmegyében 1466-ban Zabolán létrejött, Szentgyörgyi és Bazini gróf János erdélyi vajda és székely ispán által a király megbízásából kiadott határozatok egyik pontja szerint a bírósági szervezet is megállapittatván, egyúttal a birói felelősségi törvény is codificáltatott: »v alaki a részletesen megállapított törvénykezési eljárás ellen dolgoznék, méltó legyen az országlakosok közszavazatával (azaz a székely nemzeti gyűlés által) megnyúzatásra és bőrének szalmával való kitömetésére « A XVI. században Oláh Miklós érsek, majd ennek utóda : Veráncsics Antal, igy irja le a székely nemzeti gyűlést és törvénykezést: »A gyűlésre fegyveresen jönnek össze, a főemberek körbe ülnek, a többiek nagy lármával zajongva állnak köröttük s szorgosan tiltakoznak, hogy nem fogják helyeselni, ha netalán olyasokat határoznának, a mik nekik nem tetszenek. Es ha ott mindnyájuk akarata ellen valamit végeznek, olykor ki is törnek, de csak az indítványozón, a kinek munkálkodása vagy megátalkodottsága következtében estek valami szokatlan teher alá, töltik ki boszújukat akképen, hogy annak házát mindnyájan tömegesen megrohanják s f ö 1 il i g rombolják. És ha netalán valaki olyan újítást tervezne, a mi szabadságuknak ártalmára lenne, azt fegyverrel is üldözik s ha elfoghatják, a gyűlés szine előtt megö 1 i k.« Ez volt a szóbeli, de a valóságos szóbeli eljárás teljes garantiával, a mely garantia az igazi nyilvánosságban gyökerezett. Es még az igazi nyilvánosságban rejlő teljes garantia mellett sem tartották lehetségesnek őseink a bírótól igazságot követelni, hanem csakis törvényességet. A szabad bizonyításnak és a biró alanyi elhatározásának törvényesitéséből származó veszélyeket is felmutattam gyakorlati módon előző cikkeimben ; az előhozott argumentumokat nem kicsinyelheti senki. Most, a fentiek fejtegetése után rájövünk azon újabb veszély tudatára, hogy a birót fölibe helyeztük az államnak és társadalomnak, midőn subjectiv meggyőződését törvényerővel ruházzuk fel és hogy ismét felidézzük ez által az állandó harcot érdek és igazság között; egyértelműen megállapított gyakorlati szabályok helyett az egyén idealismusa válik kötelező erejűvé (két tanú egybehangzó vallomását is el lehet dobni a bírónak, az új irány szerint, valamely »meritett« érv alapján); sok százados gyakorlat, a mit keserve; lapasztalatok árán megszerzett, hogy az igazság és érdek, az állam és társadalom compromissumra léphessen, hogy ezen egyezség alapján megszűnjék egyfelől a summum jus summa injuria és másfelől az egvoldalú érdek fölburjánzása most az új iránynyal mind oda veszett: keressük a feltalálhatatlant, az anyagi igazságot és elejtjük a valódi törvényességet, mely nélkül pedig a társadalom egy percig sem élhet. Mi nden tudománynak van bölcsészete, igy bizonyára az alaki jognak is, mint tudománynak. Valamely tudomány bölcsészeiének, ha valóban filozófiai jellegét meg akarja tartaui, ismernie kell okvetetlenül legalább két dolgot: azon tudomány történetét és azon tudomány jövő aspiratióját. A törvénykezés bölcsészetéuek korunkban van egy világos törekvése, melynek kifejtésével új térre lépek; de itt is csak azt mutatom ki egész könnyedséggel, hogy a gyakorlati törvénykezésnek nem célja az anyagi igazság:. A classicus római jogi institutiókban szereplő ügyvédség utan leginkább az új korban fejlődött ki nagy mértékben az ügyvédi kar.