A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 51. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 8. [r.]

373 is. (4. jj.i Holott az »ipso iure« jogelv ilyen hivatalos beavatkozást nem tőr, mint azt a német polgári törvénykönyv javaslata, a Code Civil s a jelenlegi porosz örökösödési eljárás is világosan mutatják. Polgári törvk rendtartásunk is, habár elfogadta a hivatalos beavatkozás emiitett négy esetét, melyek közül az egyik (c) pont) különben sem korlátozza az örökösök cselekvési szabadságát: az i^pso iure« jogelvnek megfelelően mégis fentartotta a felek autonómiáját, a midőn kimondotta, hogy »ha az érdekeltek mindnyájan nagykorúak, az osztálynak birói beavatkozás nélkül egyesség útján leendő megállapítása és foganatosítása szabadságukban áll.» (579. §.) Bírói átadást pedig csupán két esetben állapit meg, mindkettő, a melyben az örökösök egymás között meg nem egyeztek. (583. és 590. §§.) De ez a birói átadás is nem a birói felszámolásnak az eredménye és így nem is az ennek folytán elért tiszta hagyatékra vonatkozik, hanem a vagyonnak a terhekkel együtt való átadása, olvképeu, hogy az örökös általános jogelvünknél fogva öröksége erejéig felelős lévén, már most maga gondoskodjék annak a tisztázásáról. A mely átadás ép ugy, mint az elörökölt ingatlanokra vonatkozó tulajdonjognak az örökö ök nevére hivatalból való elrendelése (581. §) főleg a telekkönyvi jogviszonyok rendezettsége miatt vált szükségessé. Es ime elérkeztünk az »ipso iure« Öröklés legnagyobb ellenségéhez: a mi telekkönyvi rendszerünkhöz, a mely miután a dologi jogok tekintetében csak azt ismeri el valónak és fennállónak, a mi a telekkönyvbe be van vezetve, nem tűrheti azt, hogy az öröklés folytán támadt változás ott, ha kell, hivatalból is ki ne tüntettessék. Ellentétben az »ipso iure« jogelvvel, a mely az öröklés folytán beállott viszonyoknak a rendezését hivatalból nem engedi, hanem azt a felek szabad akaratára hagyja, tetszésére bizza. Ennélfogva egész jogrendszerünkben örökösödési eljárásunknak az osztrák törvények uralma és behatása folytán történt átváltoztatása, valamint és különösen az osztrák telekkönyvi intézmény behozatala következtében az »ipso iure« jogelv és telekkönyvi állapotaink között, oly kiegyenlithetlen elvi ellentét állott be, melyet vagy az egyiknek, vagy a másiknak a feláldozása árán meg kell szüntetnünk. Mert azt, a mit a törvényjavaslat indoko- | lása akar, t. i. az »ipso iure« öröklés elvét teljes mértékben fentariani s e mellett a telekkönyvi állapotok rendezése céljából a felek szabad akaratát és épen ezen öröklési elvben biztosított szabad autonómiáját halomra dönteni: egy öntudatos, összhangzatos és elvi magaslaton álló törvényalkotás nem teheti meg. A miért is tekintve, hogy telekkönyvi intézményünk s az oly nagy áldozatok árán megvalósítandó telekkönyvi betéteink érdeke előttünk kétségen kívül fontosabb, mint az ősiséggel együtt recipiált, j de ennek megszűntével már csak névleg élő »ipso iure« öröklés jogelvének a fentartása : nem habozunk kijelenteni, hogy megalkotandó polgári törvénykönyvünkben az öröklés megszerzésének jogelvéül az »aditio«-t tartjuk egyedül elfogadha;ónak, vagyonjogi elveinkkel megegyeztethetőnek és átalakult jogviszonyainkhoz alkalmazhatónak. Oda concludálok. hogy a törvényjavaslat az örökösök meg- j jelenési és nyilatkozást kötelezettségeivel, hivatalos birói beavat- i kozásaival s az örökösödési jogoknak kötelező telekkönyvi keresz- I tüivitelével, nem az »ipso iure« jog elveinek, hanem az »aditio«-nak ' a rendszerét valósítja meg, mely tekintve, hogy az örökös korlá tolt felelőssége mellett leltárjog kedvezményre s így birói átadásra nincsen szükségünk, ennek elhagyásával még a látszólagos első ellentét hibájától is megszabadítható s egy fontos részszel kiegészíthető lesz, a melyet csak az »ipso iure« jogelv nem enge- : dett hivatalos alakban szabályozni, t. i. az örökösök és a hitele- I zök közötti jogviszonyra vonatkozó részszel, melynek sikeres meg- j alkotása számtalan pernek elejét venni s ezzel a bíróságok túl- j terheltségén lényegesen könnyíteni volna hivatva. Ezen átalakításnál figyelembe vehetők volnának azután azon tisztán gyakorlati szempontból teendő észrevételek is, melyeket jelen fejtegetésem elején felhozandóknak jeleztem és a melyek főként az öröklési jogok telekkönyvi bevezetésének a biztosítását célozzák, oly, esetekben, a melyeknél tenni azt a törvényjava-lat elmulasztja. Értem a javaslat 87. §-át, mely szerint, ha a perreutasitott fél a keresetet a kitűzött határidő alatt be nem adja, a hagyatéki bíróság a hagyaték átadását (értsd az örökösödés folytán szerzett tulajdon s egyéb dologi jogoknak telekkönyvi bevezetését) csupán az érdekelt fél kérelmére és nem hivatalból rendeli el. De hátha az ' érdekelt fél nem kéri a birói cselekményt? A mi népünk tudatlansága és indolentiája mellett pedig ez igen közel fekvő feltevés. Akkor az így szerzett örökség telekkönyvileg az örökhagyó nevén maradjon-e ? Vagyis meghagyjuk ily esetben a tényleges és a telekkönyvi állapot közötti különbséget bizonytalan időkre, addigra, a míg az érdekelt félnsk tetszik folyamodni a hagyatékbírósághoz öröklött joga telekkönyvi kitüntetéseért ? A javaslat I 4. §-ából folyólag, azt hiszem, itt is ki lehetne mondani azt, hogy j ha a perre utasított fél a keresetet a kitűzött határidő alatt be nem adja : a hagyaték-biróság hivatalból keresi meg a telekkönyvi I hatóságot az öröklött dologi jogoknak a perre utasított igényre való tekintet nélkül leendő telekkönyvi bevezetése iránt. Ertem j továbbá a javaslat 101. §-át, mely ugyan elrendeli az »örökösö dési bizonyitvány« kiadását, de nem annak hivatalból leendő telekkönyvi foganatosítását is, a mit pedig ugy jelenlegi ptr. 581. §-a, valamint átadása esetében a törvényjavaslat 76. §-a is elrendel. Már most, ha a fél megkapja a hagyatéki biróságtól az »Örökösödési bizonyitványt« nagyon valószínű, hogy azt nem fogja önként a telekkönyvi hatósághoz bemutatni s igy az úgynevezett hirdetményi eljárás alá vont örökösödési esetekben az ingatlanok nagy része nem fog az örökösökre átíratni, mi által ismét utat nyitunk a tényleges és telekkönyvi állapot közötti meg nem egyezés elhárítani óhajtott veszélyének. A hivatalból való átíratás elrendelése azonban elvi ellentétben áll az önjogú örökösök szabad autonómiájával, melyet a javaslat tizedik fejezete nekik épen az »ipso iure« elvre való tekintettel, biztosítani akart. A mi ujabb bizonysága annak, hogy ezen jogelv mindig ellentétbe helyezkedik telekkönyvi intézményünk érdekeivel. Ugyanazért, ha az »ipso iure« jogelvét elejtjük, megszűnik az önjogú örökösök rendelkezési szabadságának minden hivatalos intézkedést perhorrescáló követelménye s igy az egész tizedik fejezet fentartásának a szüksége Annak, különösen a csupán ingó hagyatékra vonatkozó hasznos rendelkezései pedig »a hagyaték átadása« helyett »örökösödési bizonyitvány« címmel ellátandó hetedik fejezetnek a rendelkezései közé lennének felvehetők. Végeztem a törvényjavaslattal. Annak részletes megbirálása nem képezi már jelen fejtegetéseim célját. Egyébbként, mint minden öntudatos törvényalkotásnál, ugy ennél is az elvi álláspont helyes meghatározása a fő feladat. Mert, ha ez megvan, a részletek már csak annak a folyományát képezik és nehézség nélkül állíthatók össze; az örökösödési eljárás alapelveire és a törvényjavaslat praejudicialis jelentőségére való tekintettel tartottam szükségesnek az elvi álláspont beható megvitatását; nehogy megalkotandó polgári törvénykönyvünkbe, különösen annak az öröklési jogról szóló részébe az elvi ellenmondás disharmoniáját vigyük be. Mert ne feledjük, hogy a modern jogállamok törvénykönyvei a jogéletben a »béke« evangéliumai. Béke pedig nem más, mint az érdekek s az azokat szabályozó jogelvek összhangja, harmóniája. A kamatokról, mint a keresetnek és ítéletnek tárgyairól. Irta : RÁTVAY GYULA, eperjesi kir. törvényszéki aljegyzi. VVIII. Az előrebocsátottakban körülményesen lett megjelölve az irány, melyet a gyakorlat a kamatok beperelhetősége és megítélhetősége tekintetében követ s e közben ki lett emelve, hogy a gyakorlat nem látja szükségesnek a szerződési és nem szerződési kamatok között különbséget tenni. A kettőt minden tekintetben közös elbírálás alá tartozónak vélvén, a mit az egyikre nézve jónak lát, azt a másikra is applikálja, jóllehet nem illik rá és a mit az egyiknél helytelennek vél, azt a másiknál is kerüli; jóllehet az itt egész heí)én való volna, minélfogva kész a legteljesebb bonyodalom, dacára annak, hogy bizonyos részben ebben is, abban is némi igaza van. Jogosult a nézet, hogy a jövőben járandó kamatok is megítélhetők, mert a nem szerződési kamatkövetelésnek azon része, mely az ítélet meghozatala utánra esik, tényleg meg is van ítélve, és jogos az ellennézet is, hogy a jövőben járandó kamatok meg nem ítélhetők, mert a szerződési kamatoknak jövőben követelhető részletei tényleg meg nem ítélhetők s igy váltakozik azután az igaz a nem igazzal a részletekben is. Az ily szellemben folytatott vitának azután sok mindenféle eredménye lehet, csak nem azon kérdésnek megoldása, hogy hát az ítéletnek, illetőleg a keresetnek tárgyát valójában mely kamatok képezhetik és melyek nem ? Ha már most meggondoljuk, hogy ezen kérdésnek megoldásán alapul azon másik kérdés megoldása, hogy a megítélt kamatok miként és mily idő alatt évülnek el, előre is fogalmat alkothatunk magunknak arról a zavarról, mely ez utóbbi kérdés megoldását kiséri. Mielőtt a kérdés érdemére rátérnénk, tanulságos lesz e kérdés megoldásának történetéből egyet-mást megjegyeznünk. E célból az osztrák jogirodalomba vegyünk betekintést, a hol ezt érdeklőleg bő adatokra találhatunk ; e kérdésnek sorsa különben az osztrák jogban ugyanaz, mint hazai jogunkban. Az osztrák szaklapokban a 40-es években egész irodalom fejlődölt ki a bíróilag megítélt kamatok elévülésének kérdése fölött (1. Martin Damianitsch: Die Literatur des alig. bürg. Gesetzbuches im Auszuge verfasst 245—249 1); de annak semmi gyakorlati eredménye nem volt. A kérdés azután is csak oly vitás maradt, mint annak előtte volt, még csak theoretikus értékű megállapodások sem érettek el, persze csak azért, mert az összes nézetek, melyek ez alkalommal nyilváníttattak, a gyakorlat által máig is elfoglalt hibás alapon keletkeztek, melyen pedig a helyes megoldást elérni, mint kimutattam, teljesen lehetetlen. Ezen eltérő nézetekben különösen a következő elvek lettek vitatva: 1. hogy a megítélt kamatok egyáltalában elévülhetlenek (Zlobitzky : Zeitschr. für Rechtsgel, 1841, 1., 144. 1.); 2. hogy azok különbségnélkülháromévalatt évülnek el (Beck : u. o. 1842., I. 57); 3. hogy azok a rendes 30 (40) évi elévülés alá esnek (Fenzler, Jurist, IX. 136); és végül 4. hogy az Ítélet meghozataláig lejárt kamatok 30 (40) év alatt, a későbbiek pedig ismét