A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 51. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 8. [r.]

374 A JOG. 3 év alatt évülnek el (Winivarter, Zeitschr. f. Rechtsg. 1812. I., 309. L). Az ennyiféle nézeteknek r.yomán támadt tíírhetlen állapotnak javítása céljából Stubenrauch is megkísérelte a kérdés tisztázását, a ki annak adott kifejezést, hogy »ugy az elmélet, mint a gyakorlat terén felette vitás kérdés az, vájjon az itéletileg elismert (durch Urtheil zuerkannten) kamatok is az 1,480. §. szerint a három évi elévülés alá esnek-e? Nézetünk szerint a határozatlanság, melylyel e kérdés felvettetett, jelentékenyen befolyásolta azt, hogy az ezen kérdés megoldása iránt uralkodó nézet meginogjon. Első sorban azt kell megkülönböztetni, vájjon az Ítélet által valakinek joga lett-e elismerve jövőben kamatokat szedhetni, avagy már is lejárt kamatok lettek-e a biróiki jelentés által érvényesíthetők ként (für Liquidj elismerve* (das Bürg. Gesetzt. 111. 73t5. I. 5. p) s ehhez képest az előbbi esetben a kamatokat három év alatt, a másik esetben pedig 30 (40) év alatt elévülőknek állítja. Stubenrauch tagadhatlanul a helyes nyomon járt és a kérdés megoldását helyes irányban kereste, mert ő a fősúlyt különösen arra kívánta fektetni, hogy mindenekelőtt a kamatoknak meg- vagy meg nem ítélt volta állapíttassák meg : mig ellenben az előbbi nézetek hirdetői legfőképen az Ítélet által megszerzett actio judicatira érvényes és másrészt az 1,480. §-ban foglalt általános elévülési szabályok értelmezéséből igyekeztek a kérdést megoldani Annak dacára azonban, hogy Stubenrauch a kérdés helyes megoldása felé tetemes elöhaladást tett, fenti kijelentésének még sem volt meg a kiváut hatása. Ennek okát nyilván abban kereshetjük, hogy e kijelentésével csak a félúton maradt és egyszersmind meg nem jelölte a támpontokat, melyeket irányadóknak kelljen elfogadnunk annak megállapításánál, hogy a kamatok mikor veendők raegitélteknek, mikor csak bíróilag elismerteknek, vagy pedig általában meg nem Ítélteknek ; a másik ok pedig az volt, hogy ebbeli nézetét igen tartózkodóan nyilvá nitotta, az erre vonatkozó jegyzetben mondván: »Wir dürfen unsern Lesern nicht verhehlen, dass wir mit unserer Ansicht so ziemlich vereinzelt zu stehen glauben, und dass namentlich die Praxis der Gerichtshöfe sich für die gegentheilige Meinung ausspricht, dass namlich auch die durch Urtheil zuerkannten Zins-Rückstánde nach §. 1480. in 3 Jahren verjlihren.« Midőn már ekként annak reménye is elhomályosult, hogy e zavarból helyes kivezető utat lehessen találni, az akkori kormány az állapoton segítendő, mindeneseire szokatlanul, arra határozta el magát, hogy a kérdést törvény magyarázó rendelet útján maga fogja megoldani ^Birodalmi Törvénylap 105. sz.); és miután e rendeletnek hatálya Magyarországra is kiterjedt, az az »Országos Kormánylap«-ban is megjelent (1858 I. Rész 22. db. 408. 1.), melynek hiteles magyar szövege a következő: »Előfordult kétségek elhárítása végett az 1858. május 30-án kelt legfelsőbb határozmány folytán következő törvvny-értelmezés bocsáttatik ki : Oly követelések, melyek az általános polgári törvénykönyv szabályai szerint az 1,478., 1,485 , 1.4S6. §-okban a rendes elévülése nézve szabottaknál rövidebb határidők alatt évülnek el, ha jogerejíí Ítélet által megítéltettek (durch Urtheil zugesprocheu), vagy a végrehajtás alapjául szolgáló egyesség avagy szerződvény által elismertettek, csak az idézett szakaszokban megállapított elévülés alá esnek. Ha azonban valamely ítéletben nem csupán a lejárt, hanem a jövendőre lejárandó évi adók, kamatok, járadékok vagy szolgálattételek fizetése is megítéltetett (német szöveg szerint : »erkannt wurde« — elismertetett), ugy az Ítélet jogerőre emelkedése után lejárt ilyes tartozások újra az általános polgári törvénykönyv 1,480. §-ban megállapított három évi elévülés alá esnek«. Miután e rendelet a kérdést csakis az 1,480. §-ban foglalt közönséges elévülési szabályok értelmezése útján igyekezett megoldani, holott először is azt kellett volna meghatároznia, hogy a kamatok egyes esetekben miként és mily terjedelemben lehetnek és vannak megítélve, a minek megtörténte után az elévülési szabályoknak egyes esetekre való alkalmazása aligha okozott volna nagy nehézséget; miután továbbá e rendelet arra nézve, a mi az általa felölelt két eshetőség közötti eltérésnek meghatározását ille i, felette h'ányos és félreértésekre alkalmat nyújtó helytelen szerkezettel bir; végül miután e rendelet a második részben teljesen szükségtelenül a visszatérő szolgáltatások minden fajára kiterjeszkedett, holott tagadhatlan az, hogy egész más e'vek érvényesek akkor, ha pl. élelmezvények képezik a kérdés tárgyát és mások akkor, ha péld. késedelmi kamatok, vagy különösen szolgálattételek esete forog fenn, mely utóbbiakat a rendelet nyilván szintén ide értette, valamint az is tagadhatlan, ho°y ha felmerültek kételyek, melyeket e rendelet eloszlatni kivánt°azok kizárólag a kamatokra vonatkoztak : ezek folytán a rendelet nemcsak e nem érte a kivánt célt, hanem a vita anyagát szaporítván jelentekenyen közrehatott arra, hogy a kérdés megoldásának szálai meg jobban összekuszálódjanak. Ezt legjobban bizonyítja azon korulmeny, hogy csakhamar szükségesnek találtatott, misze rint ezen »torvenyertelmezés«-nek valódi értelme megállapittassék. E korul azután egy uabbi s egészen önálló vita fejlődött Többek között Unger is foglalkozik e rendelet értelmezésével. Erre vonatkozólag szükségesnek látja kiemelni, ho*v »ha nem csupán már lejárt tartozások, hanem egyszersmind jövőben ,ejarando evi adok, kamatok, járadékok vagy szolgáltatások vétettek keresetbe és megítéltettek, akkor két eset különböztetendő meg. A biró alp rest elmarasztalhatja a már lejárt részletek fizetésében és egyszersmind kimondhatja alperesnek kötelezettségét a jövőben lejárandó szolgáltatások teljesítése tekintetében; de a biró b'zonyos körülmények között ugyanazon Ítéletben alperesnek meghagyhatja a jövő részleteknek a lejárat utáni fizetését különbeni végrehajtás terhe alatt is.« De a helyett, hogy ennek kapcsán meghatározta volna, hogy mikor áll, illetőleg állhat elő ennek és mikor annak esete, csak annak kijelentésére szorítkozik, hogy a rendelet csakis az általa emiitett első esetre alkalmazható, mert »másképen van az azon esetben, midőn az Ítélet a még csak jövendőben lejárandó részletekre nézve is marasztalást foglal magában«. »Ilynemü esetekre — szerinte — ama rendeletnek véghatározata nem alkalmazható.« .Mindez teljesen igaz és helyes, csakhogy mindebben sokkal általánosabb elvek jutnak kifejezésre, semhogy azokból a visszatérő szolgá'tatások csak egyes nemeire is, de még tovább menve az ezen szolgált,itások egyes nemeinél is kétségtelenül előfordul ható és külön elbánást igénylő egyes esetekre egész határozottsággal kellő consequentiákat levonni lehetne. Nem mondom, hogy pé'dául a tartásdíjaknál, vagy élelmezvényeknél — melyekre ugy látszik a legnagyobb tekintettel volt Unger — a kiemelt általános elveknek miként való alkalmazása nem okoz nehézséget, mert itt azon körülmény, hogy vájjon ezeknek egyes részletei tekintetében a meghozott Ítélet valóságos condemnatiót avagy csak praejudiciumot tartalmaz-e, mindig a leghatározattabb alakban jut kifejezésre. De a kamatoknál egészen másként áll a dolog, mert ezeknél éppen az a legkétségesebb, a mi alapot volna hivatva szolgáltatni arra nézve, hogy az Unger által fejtegetett, illetőleg az e rendeletben fogtalt elvek közül melyik mikor nyerjen alkalmazást ? Ezen szempontból tekintve a dolgot, nincsen kizárva, hogy az Unger fejtegetését, illetőleg e rendelet intézkedését akként foghassuk fel, hogy mindez a kamatokra csak annyiban érvényes, a mennyiben a kamatok természetével nem ellenkezik, minek alapján azután meg volna a lehetőség azon elveket, melyeket a, kamatok különleges természete igényel, külön megállapítani. Ámde hi figyelembe veszszük, hogy a megítélt jövő részletek elévülésének kérdése tulajdonképen csak a kamatokra nézve adott alkalmat kételyekre s ezért mindannak, a mi ezen kételyek eloszlatására irányult, legfőképen a kamatokra kell vonatkozni; ha figyelembe veszszük Sághynak erre vonatkozó fejtegetéseit, a ki az emiitett rendeletnek intézkedéseit határozottan csak a kamatokra vonatkoztatja, mondván, hogy a rendelet második részében »ahhoz képest kell különbséget tenni, a mint az ítéletben a jövendőre nézve pusztán csak a kamatkötelezettségnek elismerése, tehát csupán praejudicialis határozat, avagy egyszersmind a jövendőben járandó egyes kamatrészletekre is valóságos condemnatio foglaltatik«, akkor be kell látnunk, hogy az emiitett lehetőség sem áll rendelkezésünkre. El kell tehát fogadnunk azt, hogy a rendelet — még pedig kiváltképen - a kamatokra is vonatkozik. Ha ezt elfogadtuk s ennek viszonyában kisérjük figyelemmel az egyes kísérleteket, melyek e rendelet valódi értelmének és egyúttal hiányainak megállapítására irányultak, a következő tapasztalatra jutunk: Tény az, hogy a rendelet magyarázói leginkább e rendelet második részében használt »erkannt wurden« kifejezésen akadtak fel s annak bizonyos jelentőséget tulajdonítottak, különösen olyat, mintha az ellentétet, melyet a rendelet az első és második részében felölelt kér eset között kifejezni akart, tulajdonképen e kifejezés volna hivatva kidomborítani és pedig olyképen, hogy a rendelet második része az említett kifejezéssel más hatályú megítélést akart volna jelezni, mint az első részben használt »d u r c h Urtheil zugesprochen« kifejezés által, mely alatt valóságos condemnatio volna értendő. Határozottan ennek tulajdonitandók az elmélkedések, melyek a kérdés megoldásába a condemnatiós és praejudicialis határozatok hatályait illetőleg beleszövettek. Pedig ezeknek itt nem lett volna helye, sőt az által, hogy belevouattak a vitába, nemesik bonyolultabb lett a vita, hanem ezek az egyes nézetek hirdetőinek kedvező alkalmat is nyújtottak arra, hogy annál makacsabbul ragaszkodjanak abbeli álláspontjaikhoz, hogy a kamatok jövő részletei is megitélhetők vagy meg nem ítélhetők, illetőleg hogy ez utóbbi esetben praejudicium szerezhető. Különösen azon megkülönböztetés, hogy a meghozott Ítélet a kamatokkal szemben lehet condemnatiós és lehet praejudicialis, ugy elméletileg, mint gyakorlatilag minden alapot nélkülöz. Elméletileg a kamatokra nézve praejudicialis — a szó szoros értelmében vett praejudicialis — határozatnak esete elő nem fordulhat, mert azok, a kik a kamatok jövő részleteit megitélhetöknek tartják a »Cum judicem . .« elvre és a »von dem und dem Tag an bis zum Zahlungstag« formulára támaszkodnak, e szerint pedig az Ítélet a kamatokra mindig eo ipso condemnatiót tartalmaz; azok pedig, a kik a kamatok jövő részleteit nem tartják megitélhetöknek, ugyanazon okokból, melyekből a condemnatiót ezekre nézve el nem fogadják, a praejudiciumot sem fogadhatják el. Gyakorlatilag tekintve a dolgot, ugyanaz lesz az eredmény. Ha elfogadjuk azt, hogy a hitelező minden megerőltetés, sőt a nélkül, hogy azt külön kifejeznie kellene, a jövő kamatrészletre condemnatiót szerezhet: elképzelhetö-e azon eset, hogy a hitelező