A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 44. szám - A német birodalmi magánjogi codificatio 1803-ban

A JOG. ben felperesnek 1885. évben vissza is küldötte és felperes azokat átvette és ennek folytán állította ki részére a számlabeli nyugtát. B. János, G. Rudolf és F. Adolf felperesi tanuk vallomása abban az irányban, hogy alperes csupán 80 frt 10 kr. értékű árút küldőit felperesnek vissza, a többit pedig megtartotta, illetőleg hogy alperes F. Adolf tanú előtt az engedményezés megtörténte után a 746 frt 36 kr. vételár-követelésnek fennállását beismerte, elfogadható részbizonyitékot sem nyújt Másfelől alperes tanúi sem bizonyítják, hogy alperes felperesnek a kérdéses összes számlabeli árúkat visszaküldte. Tekintve azonban, hogy felperes alperest arra nézve, hogy alperes neki csak 80 frt 49 kr. értékű árút küldött vissza a 2'/. alatti árúkból, a többit pedig megtartotta, válaszában főesküvel is megkínálta, melyet alperes viszonválaszábau el is fogadott; tekintve, hogy az esetben, ha a főeskü le nem tételével alperes előadásának valótlansága és igy az is bizonyítva lesz, hogy alperes csak 80 frt 49 kr. értékű árút küldött vissza, a többit pedig megtartotta, okszerííleg következtetendő (prts. 155. § a\ hogy a számlára vezetett kifizetési záradék csak tévedésből eredhetett, annyival is inkább, mert alperes nem is állítja, hogy á kérdéses követelés egyéb módon szűnt volna meg, mig ellenkező esetben bizonyítva az lesz, hogy a követelés az említett módon nemcsak részben, hanem teljesen elenyészett és hogy így a számlabeli nyugtázás a való tényállásnak megfelel, mindkét alsóbb fokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a per kimenetele, tekintettel a prts. 251. §-ának rendelkezésére is, az ítélet rendelkező részében szövegezett főeskünek le-, illetve le nem tételétől tétetett függővé. Pör alkalmi egyesülés tagjai közt. A m. kir. Curia: A kir. táblának ítélete oly értelemben, hogy az elsőfokú bíróság ugy a kereseti, valamint a viszonkereseti követelés értelmében való és a perköltségre is kiterjedő ítélet hozatalára utasittatik, helybenhagyatik; mert a keresk. törvény 62. §-ának amaz intézkedése, mely szerint alkalmi egyesüléseknél a közös üzlet befejezése után az, ki a résztvevők közül az üzletet vezette, a többinek számadással tartozik, ki nem zárja, hogy az alkalmi egyesülés részesei egymás elleni igényüket számadási per nélkül is keresettel, illetve viszonkeresettel érvényesíthessék és mert különben is az A) és F) alatt csatolt s felperes előadása szerint az alkalmi egyesülés összes ügyleteit feltüntető könyvkivonatokkal szemben alperesnek módjában áll mindama kifogásait és követeléseit érvényesíteni, melyeket egy számadási perben felhozhatna ; az pedig, hogy felperes felszámítása helyes-e s követelése bizonvitva van-e? a per érdemére tartozik. 11893. augusztus 29-én, Í.122. sz.i Bűn-ügy ékben. Zsarolás esete nem forog fenn, midőn vádlott a véleménye *zerint az ö tulajdonának tartott tárgy visszaadására szólította fel a panaszost; ez pedig a btk. 82. §-a alá eső ténybeli tévedés lévén, a btk. 351. §-ában megjelölt vagyoni haszonra irányult célzatot nem állapit meg. A budapesti kir. törvényszék (1892. sept. 21. 35,673/92. sz.): Zsarolás vétsége miatt vádolt, szabadlábon lévő J. Simon elleni bűnügyben következően ítélt: Szabadlábon lévő vádlott J. Simon a btk. 351. §-ába ütköző zsarolás vétségében bűnösnek kimondatik és ezért a btk. 351., 350. és 354. §-ai alapján a btk. 91. §-ának felhívása mellett a jelen Ítélet foganatbavételélől számítandó 2 (kettő) heti fogházbüntetésre és a szabadságvesztésbüntetés kitöltésétől számítandó 1 (egy) évi hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatairak ugyanannyi időre való felfüggesztésére ítéltetik. Indokok: Z. Zsigmond, mint panaszos, előadta, hogy J. Simon vádlott 1891. évi dec. hó első napjaiban egy gyémánt gyűrűt hozott hozzá, hogy annak kövét új foglalással láttassa el. A gyürü elkészülvén, vádlott azt pár nap múlva szó nélkül elvitte, azonban ismét pár nap múlva azzal hozta vissza, hogy annak köve kicseréltetett; panaszos ezt tagadásba vette és mondotta vádlottnak, hogy küldje el a gyűrűt az eladóhoz Mármarosszigetre és igy szerezzen magának meggyőződést arról, hogy a kő kicserélve nem lett. Vádlott azután 5—6 nap raulva már azzal jött el K. Sámuel tanú társaságában, hogy már kaptak választ Mármarosból, mely szerint a kő csakugyan elcseréltetett és ekkor vádlott 100 frtot kért panaszostól kártérítés fejében, azt mondván, hogy az eredeti követ az ékszerészek 250 frtra becsülték. Panaszos azonban nem volt hajlandó vádlott ezen kívánságát teljesíteni és erre 1891. évi dec. hó 21-én vádlottól a feljelentéshez »A.« alatt csatolt levelet kapta, melyben vádlott felhívja panaszost, utalással az előbbi értekezésükre, az ügynek békés rendezésére, mert különben az egész dolgot egy lap nyiltterében fogja megbeszélni. Vádlott a tényállást ekképen adja elő, hogy a kérdéses gyűrűt, miután azt panaszos új foglalással ellátta, szó nélkül átvette, azonban testvére J. Bertalan és sógora K. Samu figyelmeztették, hogy a kő kicseréltetett, mert nincs azon fénye, mint korábban volt. Erre vádlottnak is ugy tűnt fel, hogy a kö más és azért elment panaszoshoz, azt mondva : itt tévedés történt, a kö kicserélődött, panaszos azonban azt valótlannak mondotta. Harmadnapra K. sógorával ment panaszoshoz, de mert kettőjüknek is azt mondotta, hogy a kö kicserélve nem lett, azzal hagyta ott panaszost, »hogy az ügyet bíróilag fogja megvizsgáltatni*, azonban még maga sem gondolt arra, minő alakban fogja azt tenni. Ekkor azonban már egészen azon meggyőződésben élt, hogy a kő kicseréltetett s mivel Budapestről el kellett utaznia s nagyon bántotta az a dolog, egy levelet irt panaszosnak, mely a feljelentéshez »A.« alatt van csatolva, mely levélben felszólítja panaszost az ügynek rendezésére, mert ha azt nem teszi, »mielőtt feljelentené, a lapokban fogja közétenni, mi történt.« Vádlott tagadja, mintha akkor, mikor sógora társaságában volt panaszosnál, azt mondották volna, hogy már kaptak levelet Mármarosból, melyben közölve vau, hogy a kő kicseréltetett, mert ő nem merte elküldeni a gyűrűt, nehogy az újból kicseréltessék s az ügy még bonyolultabb legyen és csakis a vizsgálat folyamán küldötte azt el egy bizalmas emberével az eladóhoz és onnan azon értesítést kapta, hogy a kő kicserélve nem lett; ezen levelet azután önkényt felvitte a vizsgálóbíróhoz és beismerte tévedését. Vádlott határozottan tagadja, mintha a kő kicserélésével panaszost inagá gyanúsította volna, azt tudta, hogy panaszos ilyet nem tesz, hanem azt gondolta, hogy a panaszos sok alkalmazottai közül cserélhette azt ki valaki. Tagadja továbbá azt is, hogy panaszostól akár értékesebb követ, akár pedig bárminő vagyoni haszont akart is volna elnyerni ez úton, mert ő csakis a I kicseréltnek gondolt követ akarta visszakapni. Vádlott arra nézve, hogy levelében foglalt azon kifejezés : »Öffentliche Behandlung des Themas« alatt mit értett, határozott választ nem adott, mert első ízben azt mondotta, »hogy a dolgot ugy tette volna a lapba, hogy azt más meg nem értette volna«, később pedig, hogy először csakis az ügy elintézésére szólította volna fel panaszost s ekkor még nem mondotta volna el az egész dolgot. Vádlott a végtárgyaláson maga is beismeri, hogy az egész ' eljárása helytelen volt, mert előbb az eladótól kellett volna meg, győződést szerezni arról, hogy a kő valóban kicseréltetett-e, vagy sem ? azonban ezt elmulasztotta és csakis a vizsgálat folyamán küldte el a gyűrűt megtekintés végett. Vádlott által irt levélből kétségtelenül kitűnik, hogy abban azzal fenyegetődzött, hogy a közte és panaszos között felmerült ügyet egy lap nyiltterében fogja elmondani, tehát mindenesetre azt fogja elmondani, hogy a kő panaszosnál kicseréltetett. Ezen feltevést támogatja vádlottnak egész védekezése, mert folyton még a vizsgálat folyamán is azt állította, hogy a kő kicseréltetett és a végtárgyalás folyamán is egész védekezését arra fektette, hogy a »tanunak bemondása, valamint a későbbi saját meggyőződése alapján azon határozott meggyőződésbeu élt, hogy a kő ki lett cserélve, erre vall még a levélnek azon kifejezése is, t hogy épen azért, mivel a nyert ügyéről, tehát állításai valóságáról annyira biztos, hogy épen azért fogja az ügy rendezése végett előbb egy hírlapban felszólítani panaszost az ügy békés rendezésére.* De hogy vádlott csakugyan azt akarta közétenni, hogy a kő I kicseréltetett, kitűnik még a végtárgyaláson tett nyilatkozataiból. Először ugyanis a tényállás elmondása alkalmával azt adta j elő, hogy a levélben azt irta meg panaszosnak, hogy a mennyi[ ben az ügyet nem rendezi, a lapokban fogja közétenui, »mi történt* ; már pedig vádlott ngy saját előadása, mint a kérdéses levél szerint, vádlott azon meggyőződésben volt, hogy az történt, hogy a kő kicseréltetett; tehát ezt tette volna közé. A hozzá intézett kérdésekre eleinte vádlott sem vette tagadásba, mintha nem ezt mondta volna el a lap nyiltterében, csak azzal védekezett, hogy ezt ugy tette volna, hogy más azt meg nem érthette vulna; a védőjének kérdésére pedig azt felelte, hogy először csak felszólította volna panaszost a dolog rendezésére, tehát ezen válaszából, melynek őszintesége a fentebb előadottak után igen kétséges és valónak alig fogadható el, kitűnik, hogy az volt a célja, hogy ha az első felszólítása, melyben állítólag csak a dolog rendezését akarta szorgalmazni, eredménytelen lesz, mindenesetre a kicserélést fogja egy újabbi közlemény! ben nyilvánosságra hozni. Az pedig kétségtelen, hogy egy ékszerészre nézve, a kire igen értékes tárgyak bízatnak és épen olyanok, a melyeknek elcserélése esetén azok felismerése sokkal nehezebb, mint más tárgyaknál, tehát nagyobb bizalom is helyeztetik bele, minden;' esetre a legnagyobb részben sértő és rágalmazó azon állítás, hogy | ő a beléje helyezett bizalommal visszaélve, a hozzá adott ékszereket kicseréli, annyira, hogy ilyen dolognak közzététele képes : egy ékszerészt tönkretenni, mert hiszen épen azon nagy bizalmat i rendíti meg, a melyet egy ékszerészbe helyeznek, mikor drága, értékes tárgyakat reá bíznak. Nem bizonyult továbbá vádlott azon állítása sem, hogy ő ezen az úton csakis a kicseréltnek hitt követ kívánta volna visszakapni és nem akart vagyoni haszont ez úton elérni. Panaszos ugyanis hit alatt vallja, hogy vádlott azt mondotta, hogy az eredeti követ ékszerészek 250 frtra becsülik és ezért | 100 frt kártérítést követelt, mint a mennyivel az új kő kevesebbet I ér és panaszosnak ezen vallomását a vádlott által irt levél is