A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 43. szám - A házasság felbonthatósága. Befejező közlemény 8. [r.]

308 A joa. A legvitásabb kérdések egyike az, hogy vájjon kölcsönös megegyezéssel fel lehet-e bontani a házasságot? A jogbölcselők legnagyobb része azt a nézetet vallja, hogy ezen a címen a házasság felbontását meg lehet és meg kell engedni s álláspontjuk igazolására nagyobb részt azt hozzák fel, hogy a házasság egy, a felek akarata folytán létrejött társaság, mely a felek akaratával meg is szüntethető és Schilling F. A. is, a mikor ez ellen foglal állást, érveinek súlyát első sorban a házasság erkölcsi és keresztényi elvére fekteti.6) A házasság felbonthatóságának ezt az okát Franciaés Poroszország törvényhozása is ismeri7) s azt az izraelitáknál is előfordulni láthatjuk. 8) Én megvallom, hogy ezt az elvet egyszerűen ugy, a mint az fel lett állítva, tekintettel a házasságnak a társadalmi és állami élet szempontjából oly felette fontos voltára, elfogadni nem volnék hajlandó; ellenben e tekintetben határozottan magamévá tudnám tenni Ahrens H.-nek azt a nézetét,9) hogy ha a törvényhozó ezt megállapított és szigorú feltételekhez fűzvén: jogi biztosítékot szerzett arra nézve, hogy ez a forma nem csupán a házassági kötelék tetszés szerint való felbontásának eszköze, hanem, hogy annak alapját valóságos tényleges viszonyok képezik, a melyek a házasság felbontását igazolják : a felbontásnak ezt az okát helyteleníteni nem lehet és pedig annyival kevésbé, mert ennek megengedésével lényegileg nem a házasfelek megegyezése bontja fel a házasságot, hanem a felbontásnál ez a megegyezés csak forma arra nézve, hogy a felbontást szükségessé tevő okok nyilvánosságra ne jussanak. Különben ennél a kérdésnél nem kerülheti el figyelmünket az a körülmény sem, hogy ott, a hol a házasságnak felbontása az u. n. engesztelhetetlen gyűlölség címén meg van engedve a nélkül, hogy a gyűlölség valódi okának bevallása a felek kötelességét, vagy annak kikutatása a felbontás kimondására hivatott bíróságnak feladatát képezné: lényegileg már megengedtük a házasságnak kölcsönös megegyezés folytán való felbontását, mert az engesztelhetetlen gyűlölség a gyakorlatban csakugyan a kölcsönös megegyezéssel válik egyértéküvé.10) Már pedig az engesztelhetetlen 6) Lehrbuch des Naturrechts. Leipzig, 1859. 249. 1. 7) Ahrens H. Naturrecht. II. k. Wien. 1871. 241. 1. 8) Sztehló K. A házassági elválás joga. Budapest. 1890. 82.1. 9) Naturrecht. II. k. Wien, 1871. 243. s köv. 1. 10) Sztehlo K. A házassági elválás joga. Budapest, 1890. 54. 1. gyűlölség okainak feltárását, nézetem szerint, nemcsak azért nem lehet megkövetelni, mivel az önmaga ellen való tanúskodásra — a melynek esete pedig itt a legtöbbször előfordulna — kényszeríteni senkit sem lehet, hanem azért is, mivel ez a kényszerítés tényleg megvalósítható a nélkül sem volna s mivel ez által a felek a legtöbbször áltatásra, vagy épen hazudozásra, szóval: erkölcstelenségre volnának kényszerítve és mivel a birót sem jogosíthatjuk fel arra, hogy olyan okoknak a kiderítését és nyilvánosságra hozatalát tekintse feladatához tartozónak, a melyeknek titokban maradását a felek érdeke esetleg megköveteli. ll) Az előadottakból világos azonban az, hogy a felbontásnak ezt az okát illetőleg, elkerülhetetlenül szükséges annak szigorú feltételekhez és formaságokhoz való kötése. A felbontás kimondásával, természetesen azok, a kik ebben a kötelékben állottak, teljesen szabadokká lesznek s újabb házasságra lépniök szabad. E tekintetben csupán futólag kívánok megemlíteni egy pár nézetet, a melyek — önmagukkal ellentmondóan — bár a felbontást megengedik: az ilyképen felszabadult feleknek új házasságra való lépését nem tartják megengedhetőnek. Oettingen S.-nakazt a nézetét,12)hogy a szerencsétlen házassági viszonyban élő házasfeleknek az érdeke eléggé meg van védve a »separatio« által s hogy az új házasságra való lépés tilalma elő fogja segíteni a házasfelek kibékülését, ezúttal mellőzvén s csak általában hivatkozván arra, a mit erre vonatkozólag előbbi fejtegetéseimben mondottam, meg | kell említenem azt, hogy vannak olyanok, a kikkülönb! séget kívánnak tenni az ártatlan és a felbontásra okot szolj gáltató fél között, az előbbinek szabadon megengedvén az új ' házasságra való lépést, az utóbbit azonban, mivel magát a I házasságra méltatlannak és alkalmatlannak mutatta, eltiltván attól. Azonban ennek a nézetnek azt a kiindulási pontját, | hogy azt, a ki házassági viszonyában csalódván, nem találta ; fel azt, a mit abban keresett: általában alkalmatlannak lehetne I vagy épen kellene tartani a házasságra, túlmerésznek és igazoI latlannak kell tekinteni. Mások ezt a nézetet enyhítik azzal, hogy csak a második, harmadik stb. házasság felbontása esetében nem engednék meg az új házasságra való lépést, mig az első házasság felbontásának esetében igen, pedig ez u) R ö d e r K. Grundzüge des Naturrechts. Heidelberg, 1846. 369. 1. 12) Die Moralstatistik in ihrer Bedeutuug für eine Socialethik. Erlangen. 1882. 150. 1. 13) P. o. S c h i 11 i n g A. Lehrbuch des Naturrechts Leipzig, 1859. 251. 1. A modern kor különösen egy hathatós tényezővel szaporította azoD alkalmak számát, melyek a becsületes nőből gonosztevőt csinálnak. Ez pedig a nőoktatás magasabb színvonala, mely miilön lehetővé teszi a nőnek magasabb értelmi kiképzését, ugyanakkor különös ellenmondással megoldatlan hagyja megélhetésének kérdését. Számos nő látja magát hosszú küzdelmek és nehezen megszerzett ismeretek után is nyomorba taszítva, azzal a tudattal, hogy jobb sorsot érdemelt, s csalatkozva abban a reményében is, hogy a házasságban találhasson révpartot, mivel a közönséges férfi rendszerint idegenkedik a tanult nőtől, úgy hogy nem marad egyéb számára hátra, mint az öngyilkossá^, bűn'ett, vagy pedig prostitutio. Macé beszéli például, hogy sok nevelőnő végezte a St. Lazare fogházzal, a miért keztyüket, fátyolokat, napernyőket lopott, a miket munkája árán nem szerezhetett meg magának. Tudnunk kell, hogy a tulajdon iránti tisztelet a nőnél, még a normálisnál is kevésbé élénk, mint a férfiaknál. Ezt az észleletet már Richet is megtette, ki constatálta, hogy a párisi letéthivatalban előforduló talált tárgyak legtöbbje férfi és csak igen kevés jelentetett be nő által. Igen szellemesen domborítja ki ezt az asszonyi vonást Joli, ki azt mondja : »Az asszonyoknak olyanforma homályos képzetük van, mintha nekik a férfiakkal szemben minden meg volna engedve, mintha ők kedvességök által úgyszólva mindent meg fizethetnének.« Adva levén az asszonyi nemnek ez az általános erkölcsi iránya, az, a mit Lombroso a nőben alkalmi bűntettnek nevez, tulajdonképen csak egy válfaja a nő természetes bűnösségének. Legvilágosabban tapasztalható ez a divatos nagy bazárok és árúházak elterjedésével mind sürüebbé váló bolti lopásoknál. A közvetlen külső alkalom itt az asszony szemei elé táruló fényes kirakatok és különféle árúcikkek nagy mennyisége, mely felkölti vágyait annyival inkább, mert azt is meg kell jegyeznünk, hogy mindezen d^ztárgyak a nőre nézve nem csupa fényűzési cikkek, hanem szükséges dolgok és nemi hivatásának leghathatósabb csábeszközei. És épen ezek a nagy üzletek azok, melyek igazságot tesznek azon közmondásról, hogy alkalom csinálja a tolvajt ; ellenben kisebb üzletekben, hol a kísértés nem oly nagy, hasonló botrányok clig fordulnak elő. Ezekről az üzleti lopásokról a párisi Bon Marché bazár egyik főnöke igen érdekes számadatokkal szolgált Jolynak. Száz ily tolvajnő közül csak huszonöt az olyan, a ki keresetszerűleg lop bármit, a mihez hozzájut, huszonöt lop szükségből, a többi ötven pétiig úgynevezett monomaniakus, azaz eltekintve e szó psychologiai értelmétől, olyan, a ki máskülönben társadalmi helyzeténél fogva képes szükségleteit fedezni, de nem bír ellentállni a vágynak, melyet annyi szép tárgy bírása költ fel benne. Ezekből ismét egy csekély szám képviseli a tulajdonképeni kleptomaniakusokat. Macé naponkint ötre teszi a Páris 30 főárúházában elkövetni szokott tolvajlásokat és 100,000-re a kisebbrendü üzletekben előfoidulókat. Ugyancsak az ő számítása szerint a tolvajnők közt csak egy szegény esik száz olyanra, a ki ha nem is gazdag, de nem szenved szükséget; csak egy munkásnő jut száz nagy világi hölgyre. Természetesen az utóbbiak, a fényűző nagyvilágban élve jobban érzik a kísértéseket és könnyebben engednek a csábnak. Senki sem figyelte meg jobban a női criminalitás ezen válfajának egész társadalomtani természetét, mint Zola a »Bonheur des dames«-ban. A nők rendesen még azok is, kik nem vásárolhatnak vagy nincs szükségök vásárlásra örömmel szemlélik a nagy divatkirakatokat, mint a hogy egy mérnök szemlél példának okáért egy gépkiállítást. Lassan-lassan a láz meglepi őket, s a vége az, hogy egyik őrült összegeket költ el szerény háztartásához mérten, a másik pedig a bűn ösvényére lép és rendszeresen folytatja a lopást. Úgyde, vájjon mindez igazolhatja-e Lombroso azon osztályozását az asszonyi delictumoknál, melylyel azokat alkalmiakra és jellembeliekre különíti el? Tételének további erősítését látja Lombroso abban az észleletben, hogy bizonyos deliktumokat a maguk ethikai jellegzetességükben inkább kidomborítva látni bizonyos geographiai viszonyok közt, mint másutt. így a gyermekgyilkosság Svédországban sokkal nagyobb mérveket ölt, mint más országokban, de ennek oka könnyen érthetöleg összefügg a társadalmi állapotokkal. Svédországban a nő, fáradságos külső munkára szorítva, szünetlen érintkezésben áll a férfiak brutalitásával, ezektől könnyen teherbe esik, a mikor aztán a gyermekgyilkosság utolsó menedékéül szolgál, hogy becsületét megőrizhesse. A gyermekgyilkosságot és magzatelhajtást Oroszországban is, különösen a magasabb körökben, alkalmi delictutunak tekinti Lombroso, azon könnyüségnél fogva, a melylyel itt gyermeklányokon erőszak