A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 38. szám - Országos ügyvédgyüléseink - A kamatokról mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 3. [r.]

A JOGK A jegyzetnek ezen második része az, mely figyelmünket különösen felkölti és a mely lényegileg megegyezik a gyakorlatban nyilvánuló általános felfogással, de attól csak külsőleg tér el, a mennyiben a gyakorlatban az Ítélet nemcsak a tökének, hanem mindenkor a kamatoknak is 14 nap alatti megfizetését hagyja meg, míg a kiemelt jegyzet szerint az Ítéletben kitüntetendő teljesítési határidő a kamatokra nem vonatkozik. Ezen eltéréstől, melynek meg van a maga jelentősége és mely mint ilyen eléggé alkalmas arra, hogy abból következtetéseket vonjunk le — a mit alább meg is fogunk tenni egyelőre el kell tekintenünk ugyan, de a kiemelt részszel annál behatóbban kell foglalkoznunk, mivel itt azon felfogás jut kifejezésre, mely a felvetett kérdésnek egyik megoldását képezi; és miután a felvetett kértlésnek lényege tulajdonképen az: vájjon a kérdésnek ebben kifejezésre jutó megoldása helyes-e vagy sem : szükséges tehát, hogy ama vonatkozásokat is megállapítsuk, melyekben az ezen felfogást tartalmazó kijelentés az előrebocsátottakhoz, illetőleg a tovább mondottakhoz és egyáltalán az ennek kapcsán felhozottakhoz áll. Erre pedig szükség van azért, hogy megállapítsuk: vájjon a kiemelt felfogásnak az egyidejűleg mondottakhoz való viszonyában* v a n-e indoka és feltéve, hogy lehet és van is indoka, azt hol és mely körülményekben találhatjuk fel? Unger fejtegetésének ide vonatkozó részét tekintetbe véve, arról győződünk meg, hogy az idézett jegyzetben foglalt kijelentés kizárólag akként szerepel, mint egyik főindoka a szövegben felállított azon tételnek, hogy »a kamatok a jogerős Ítélet után is a tőke kifizetéséig zavartalanul és változatlanul folynak«, de semmi esetre sem megfordítva, akként, mintha a szövegben foglalt ezen tételből vagy az előrebocsátottakból a csak indokul használt ezen kijelentés helyes égére bármi tekintetben is következtetést vonhatnánk. Unger különben az idézett jegyzetben foglalt felfogást nem is kívánta az ennek viszonyában mondottakkal indokolni, mivel ő azt minden kétségen felül állónak ismerhette, támaszkodván az általa idézett azon római jogi tételre, hogy »Cum judicem, quoad pecunia condemnationis soluta fuisset, pendcndis usuris legem dixisse profitearis, non contra juris formám senteutiam datam palám est« (1. 1. C. de sent. 7. 46.) és elfogadván a gyakorlatnak ezzel egyező álláspontját. Már most az a kérdés, hogy vájjon a kiemelt felfogásnak helyessége mellett lehet-e még e kettőn kívül egyéb indokot is felhozni, vagy sem ? Ha nem lehet — a minek esete a szerződési kamatokkal szemben, nézetem szerint, kétségbe nem vonható — akkor pusztán a felhozott két indokot arra elég erősnek el nem ismerhetjük, hogy azokkal szemben a kiemelt felfogás ellenkezőjének bizonyítására irányuló törekvést már a priori meddőnek és hiábavalónak jelentsük ki, nem ismerhetjük el különösen azért, mert a mi a gyakorlat által elfoglalt álláspontot mint indokot illeti, indokul az egyáltalán fel sem hozható, mivel a felvetett kérdés tulajdonképen ezen álláspont helyességének vagy helytelenségének megállapítására irányul; a mi pedig az idézett római jogi tételt illeti, az, ha helyessége ellen egyébként nem is lehetne kifogást emelni, mint kétségtelenül elavult szabály viszonyaink között irányadó befolyással nem bírhat, mely utóbbi körülmény már egymagában is elég erős alapot nyújt arra, hogy a kérdés megoldását más irányban keressük, annyival is inkább, mivel az ezen tételben, illetőleg az erre támaszkodó előbb említett felfogásban nyilvánuló megoldás igen sok tekintetben ellenmondást tartalmaz, s ebből folyólag az egyes főbb elveknek különben általánosan elfogadott természetes értelme alól kivételeket igényf 1, minek nem is lehet egyéb eredménye, mint a zavar, melynek létezését a kérdésnek jelen állásában tényleg el nem tagadhatjuk. Unger a már többször emiitett helyen azon megállapodásra jut: hogy a) a kamatok a töke visszafizetéséig zavartalanul és változatlanul folynak ; b) az Ítéletnek marasztalása kiterjed a tőke visszafizetéséig járó összes kamatokra, tehát a jövőben lejárandó kamatokra is; és végül c) az ítélet marasztalása a kamatoknak mindig naptól-napig : »von dem und dem Tag an, bis zum Zahlungstag« való folyását követi. Annak megjegyzése után, hogy a c) alatt foglalt tétel az a) alattinak határozottan ellentmond, ne feledjük, hogy mindezt Uűger »különösen a szerződési kamatokra« vonatkozólag állítja. Nem igényel bizonyítást azon körülmény, hogy a szerződési kamatok fizetése rendszerint részletek szerint az egyes részletek lejárati idejének kitüntetése mellett szokott meghatároztatni, ha pedig ezt tekintetbe veszszük és lényegesnek ismerjük el a szerződésnek a kamatokra vonatkozó azon határozmányát, mely a kamatoknak időszakonkint visszatérőleg, vagy napról-napra, esetleg pedig egyszerre egy összegben való fizetését szabja meg : akkor azon állítással szemben, hogy az ítélet marasztalása a kamatokat naptól-napig való folyásában éri, tehát, hogy az Ítélet folytán a kamatok napról-napra követelhető tartozássá válnak, — a mi csak ugy lehetséges, ha a szerződésnek a kamatfizetési kötelezettségre vonatkozó előbb kitüntetett lényeges határoz mányai hatályuktól megfosztatnak, — alig lehet továbbra is fentartanunk azon tételt, hogy a kamatok a tőke visszafizetéséig zavartalanul és változatlanul folynak, legalább nem oly értelemben, mint a minőt annak maga Unger tulajdonit, kiemelvén, hogy: »der Inhalt der Iudicatsobligatio ist nach dem Inhalt der ursprünglichen Obligatio zu b e u r t h e i I e n. Zinsen insbesondere, welche im Urtheil zugesprochen worden sind, verlieren dadurch diese Eigenschaft nicht: die Schuld bleibt nach wie vor eine Zinsenschuld und die r e c h 11 i c h e n Grundsatze für die Behandlung der Zinsen kommen auchdannzurAnwendung, wenndie Zinsen aus dem Urtheil gefordert wérden können« (133. §. 3. bekezd.). Avagy azon állítás, hogy az ítélet marasztalása a kamatoknak naptól napig való folyását, követi, jelenthet-e mást is, mint azt, hogy az ítélet folytán elvesztik a kamatok visszatérő szolgáltatási jellegüket? A gyakorlat tényleg ezen jelentőségében fogja fel az Ítéletnek a kamatokra vonatkozó hatályát. Különben ugyancsak ily jelentőségében látjuk kifejezésre jutni e tételt Z 1 o b i t z k ynél, a ki világosan kijelenti, hogy a meghozott ítélet folytán a kamatok, és pedig ugy a jövőben lejárandók, mint a már lejártak is teljesen elvesztik a visszatérő szolgáltatási jelleget s átváltoznak napról-napra követelhető tartozássá. (Rechtsfall mit Bemerkungen über die V'erj'áhrung der durch Urtheil zuerkannten Rechte. Zeitschr. für Rechtsgel. 1841, I, 144.) Ha pedig elfogadjuk azt, hogy az ítélet folytán a kamatok elvesztik visszatérő szolgáltatási jellegüket, akkor nem ismerhetjük el ennek ellenkezőjét, vagyis azt, hogy a kamatok az Ítélet folytán nem vesztik el eredeti jellegüket, más szóval azt, hogy a kamatok jogerős ítélet dacára »a tőke visszafizetéséig zavartalanul és változatlanul folynak« s ekként azt sem, hogy »az Ítéleti kötelemnek tartalma az eredeti kötelem tartalma szerint Ítélendő meg«, továbbá azt, hogy »a kamatok elbírálásánál figyelembe veendő jogi alapelvek akkor is alkalmazandók, ha a kamatok ítélet alapján követeltetnek.« Mindezek után nem lehet tagadnuuk, hogy az itt egymással szembe állított két tétel között bizonyos ellentét, sőt nézetem szerint a dolog lényegéből folyó, ki nem egyenlithető, határozott ellenmondás tényleg fenforog, a miből bizonyos az, hogy a kettőt egymás mellett nem lehet fentartanunk, hanem okvetlenül kell, hogy a kettő közül az egyiket elejtsük. De vájjon a kettő közül melyik az, melyet fentartanunk, és melyik az, melyet elejtenünk kell ? Annyi tény, hogy mindkét tétel ellenvéleménynyel találkozik ; csak az lehet tehát a kérdés, vájjon ezen ellenvélemények jogosultak-e, vagy sem? Azzal szemben, hogy a kamatok a jogerős Ítélet dacára zavartalanul és változatlanul folynak, különösen azok véleménye áll, a kik a »novatio necessaria« hívei, a kik szerint ugyanis a meghozott Ítélet folytán az ennek tárgyát képezett jogviszony helyébe egy más jogviszony lép és igy a kamatok is megszűnuek kamatok lenni és lesznek »itélettel megállapított tőkévé«, de csak annyiban, a mennyiben már lejártak, minthogy a jövőben lejárandókra azon címváltozás, hogy ezentúl nem az eredeti szerződés, hanem az ítélet alapján követelhetők, különben semmi tekintetben sem bir befolyással. (Stubenrauch Bürg. Gesb. III. 730. 1.) Csekély eltéréssel ugyanezt mondja Winiwartei. Szerinte ugyauis az Ítélet, jóllehet határozott novatiót nem szül, mégis az alapul szolgált jogviszonyt akként módosítja, hogy az előbb fennállott kötelezettség meg nern szűnik ugyan, de oly átalakuláson megy keresztül, hogy érvényesítése végett caak az ítéletre és nem az eredeti jogi alapra kell támaszkodni. Ez azonban szerinte is csak az Ítélethozatalig lejárt kamatokra áll, mert a később lejárandókat ő is az eredeti szerződési határozmányok szerint folyóknak állítja. (Zeitschr. für Rechtsgel. 1842, I. 309. 1.) E két felfogásnak lényege tulajdonképen az, mintha az Ítélet a lejárt kamatokat anyagi oldaláról is érintené, mig a jövőben lejáraudókra csakis alaki hatálylyal bir, tehát alapjában véve az, hogy a lejárt és a lejárandó kamatok folyása tekintetében mégis van bizonyos mérvű különbség. Nézetem szerint ez utóbbi felfogásnak, szemben Unger felfogásával, mely szerint a karaitok változatlanul és zavartalanul folynak, nem lehet nagy súlyt tulajdonitanunk; mert egyrészt íekiutettel arra, hogy az Ítélet az alapul szolgált anyagi igényt teljesen érintetlenül hagyja és csakis annak teljesítését helyezi törvényes kényszer alá, másrészt pedig tekintettel arra, hogy a jogtudomány mai állásában leghatározottabban ellentmond mindama felfogásoknak, melyek az Ítéletnek bármily enyhe alakban is novisáló hatályt tulajdonítanak: az -előbb kiemelt felfogásnak helyességét, mint olyannak, melynek lényeges alkatelemét képezi az, hogy az Ítéletnek az anyagi igényre bizonyos átalakító hatása van, még akkor sem lehelne vitatnunk, ha annak ellenkezője mellett kevésbé oly nyomós nézetek harcolnának, mint a milyenek és pedig igen nagy számmal a melle.t tényleg harcolnak. Minthogy az előbb határozott ellenmondást állítottunk egyrészt azon tétel között, hogy a kamatok a tőke visszafizetéséig az Ítélet után is zavartalanul és változatlanul folynak, másrészt pedig azon tétel között, hogy azitélet marasztalása a kamatokat mint naptól-napig követelhető tartozást éri, és miután továbbá e kettő közül az elöbbeninek helyessége mellett már is állást foglaltunk: ez által — igen természetes — magát a kettő között felmerülhető kérdést is eldöntöttük. A meny-