A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 30. szám - Tanuknak nagyobb bűnügyi tárgyalásokra való idézése

226 A JOG. VII. t.-c. 22. és 23. § aira alkalmazhatónak. Mert hogy a törvény egyik helyen, a közjegyző hatásköréről szólva, megállapitásaa közokirati kényszert, másik helyen, az okirat felvételéről szólva, azt leglényegesebb feltételétől megfoszsza; hogy egyik helyen azt állapítsa meg, miszerint bizonyos jogügyletek csak ugy érvényesek, ha mint közokiratok létesíttetnek, másik helyen meg azt mondja ki, hogy de bizony ezen jogügyletek érvényesen mint magánokiratok is létesíttethetnek: ez a törvényalkotásnak oly szörnyszülötte volna, melyért az apaságot elvállalni alig akadna törvényhozó. A törvény a 81. §-t nem értette és nem is érthette más jogügyletekre, mint azokra, a melyek nem állanak a közokirati kényszer alatt, a melyek tehát magánokiratok alakjában is elkészíthetők, de a felek különös kívánságára, nagyobb hitelesség és biztonság céljából a közhitelesség erejével felruháztatnak. A közokirati kényszernél a jogügylet közhitelessége nem a felek autonómiájára van bizva, hanem a törvényhozó akaratára. Ugyanazért a törvény a közokirati kényszert irnperative rendeli el. Valamely magánokiratnak közokirati erőre emelése ellenben a felek szabad akaratára van bizva, miért is a törvény ebbeli intézkedése permissiv jellegű. A törvényalkotásnak már ezen egy alapvető tétele is elég arra, hogy megcáfolja annak lehetőségét, miszerint a törvény a nélkül, hogy magával kiegyenlithetlen ellentétbe jusson, a közokirati kényszer alkalmazását a felek autonóm jogkörébe utalni akarta volna. A kényszer fogalma kizárja az autonóm rendelkezés lehetőségét. Második eredményként megállapíthatjuk, hogy az 1874: XXXV. t.-c. 81. §-a nem volt és ma sem alkalmazható az 1874 : XXXV. t.-c. 54., illetve az ennek helyébe lépett 1886: VII. t.-c. 22. és 23. §-aiban felsorolt és közokirati kényszer alatt álló jogügyletekre, hanem pusztán olyanokra, a melyek érvényesen magánokirat alakjában is készíttethetnek. A mi már most a törvény grammatikai magyarázatát illeti, tudva azt, hogy ez a törvénymagyarázat egyik alaptétele szerint soha sem állhat ellentétben a logikai magyarázattal, vagyis a törvény szavai sohasem hazudtolhatják meg annak szellemét: csak két szóra kívánok súlyt helyezni. Az egyik az 1886 : VII. t.-c. 22. és 23. §-ainak homlokán álló szó: »érvényességéhez«. A másik az 1874 : XXXV. t.-c. 81. §-a elején álló szó: »kész«. Az előbbinek értelme a mondat logikája szerint más nem lehet, mint az, hogy a jogügylet csak ugy érvényes, ha épen olyan módon jön létre, mint a közjegyzői okirat. Azt pedig alig akarhatja valaki állítani, hogy a közjegyzői okirat rendszerint a 81. § for májában — jegyzőkönyv alakjába — jön létre. Mert hiszen az intézmény fennállása óta élő gyanorlat tanúsítja azt, hogy a közjegyzői okiratok az 1874: XXXV. t.-c. 56., 59., 61., 69—79. §-ok pontos betartásának feltétele mellett jönnek létre, és igy az 1886 : VII. t.-c. 22. és 23. §-aiban felsorolt jogügyletek is csak akkor lesznek érvényesek, ha ugyanezen feltételek mellett létesíttetnek. A 81. § »k é s z« szava pedig a mondat összefüggésében nem vonatkozhatik másra, mint oly magánokiratokra, a melyeket a felek ily alakban jogosítva vannak készíteni. Tehát nem oly magánokiratra, a mely mint ilyen érvényesen soha el nem készíthető, és mint érvénytelen jogügylet nemcsak közokirat, demég magánokirat erejére sem emelhető. Hogy ez valóban igy is van, azt bizonyítja a bajor törvény 22. §-a, melyet a mi törvényünk szó szerint átvett, s a hol a mi törvényünk »kész« szava a sokkal világosabb »errichtet« szóval szerepel, melyhez a bajor bírói joggyakorlat megadta a kellő magyarázatot akkor, a mikor kimondta, hogy : »eine Privaturkunde oder eine gerichtliche Urkunde über Besitzver'ánderung an Immobilien ist nichtig; die rechtsförmliche Hinterlegung ersetzt hier die Aufnahme einer Notariatsurkunde nach Art. 14 nicht. * Vagyis Bajorországban, a hol minden telekkönyvi jogügylet közokirati kényszer alatt áll, az ilyen jogügyletről készített magánokirat, mint érvénytelen, közokirat erejére nem emelhető. Már pedig a bajor törvény, mint a mi törvényünknek egyik és épen ezen szakaszában teljes és tökéletes mintaképe, a 81. § magyarázatánál figyelmen kivül nem hagyható, ha tekintetbe veszszük azt, hogy a mi törvényünket épen abból kellett recipiálnunk. A törvény szó szerinti magyarázata is a mi álláspontunk mellett szól, vagyis sem a törvény szelleméből, sem annak szavaiból nem lehet kimagyarázni azt, hogy a házastársak közötti jogügyletek magánokiratokba is foglalhatók és utólag közokirat erejére emelhetők lennének; valamint hogy az eredetileg érvénytelen jogügylet is érvényessé válnék s az arról készített magánokirat is bizonyító erőt nyerne, ha utóbb közokirat erejére emeltetnék. A debreceni kir. ítélőtábla tehát, a midőn indokolásában oda concludál, hogy »az 1886: VII. t.-c. 22. és 23. §-aiban foglalt rendelkezések azt, hogy a házastársak álíal kiállított magánokiratok az 1874: XXXV. t.-c. 81. §-a szerint közjegyzői okirat minőségével felruházhatok legyenek, annál kevésbbé akadályozhatják, mert az eredetű eg érvénytelen jogügylet is érvényessé válik, s az arról készített magánokirat is bizonyító erőt nyer abban az időpontban, a melyben eme jogügylet és magánokirat az annak érvényességéhez, illetve bizonyító erejéhez megkívántató törvényes kellékekkel felruháztatik s az érvényességnek és bizonyitó erőnek eme hiányzó feltételei pótoltatnak«, — nemcsak a törvény szellemével és szavaival jön éles * L. Dr. Hermann Reh m: »Das bayer'sche Notariatsgesetz* Nürdlingen 1888. a 22. §-hoz a 4. jegyzet. ellentétbe, hanem merőben téves alapra is helyezkedik. Mert: a fentiek után talán nem lesz kétség arra nézve, hogy az lööb. VII. t-c. 22. és 23. §-aiban felsorolt jogügyletek érvényesen magánokirat alakjában nem létesíttethetnek, s hogy eltekintve ezen taxativ felsorolt jogügyletektől, eredetileg érvénytelen jogügylet közjegyzői okirat erejére egyáltalában nem emelhető. A mint hogy téves az indokolás többi része is. Mert ha ezen indokból »hogy az 1874: XXXV. t.-c. ama szakaszai, melyek az 1880: VII.° t.-c. által nem érintetnek, hatályukban fenmaradtak és az azokban foglalt rendelkezések továbbra is alkalmazandók« a debreceni tábla azt a következtetést vonja le, hogy tehát az 1874 : XXXV. t.-c. 81. §-a az 1886 : VII. t. c. 22. és 23. §-ainak esetére is alkalmazható, akkor ez a' logika a törvény logikájával szemben meg nem állhat. Mert abból a praemissából nem az következik, a mit a debreceni tábla von le, hanem az, hogy miután az 1886: VII. t.-c. az 1874 : XXXV. t.-c. 81. §-ra nézve semmiféle módosítást, avagy kiterjesztést nem foglal magában, ezen szakasz a novella intézkedéseivel szemben is ép ugy és nem nagyobb hatálylyal alkalmazandó, mint alkalmaztatott az 1874: XXXV. t.-c. hatályon kivül helyezett 54. § ával. Annak bizonyitásával pedig a debreceni kir. Ítélőtábla adós maradt, hogy a 81. §-t az eddigi joggyakorlat ugy értelmezte és alkalmazta volna, mint azt a döntvény contemplálja. Sőt ellenkezőleg az eddigi joggyakorlat — nagyon helyesen — a törvény álláspontján állva azt követte, hogy a közjegyzői kényszer alá sorolt jogügyletek más mint közjegyzői okirat alakjában nem is létesíttethetnek s igy magánokirat alakjában el sem készíthetők, következésképen közokiratra emelésök lehetősége is elesik. Ahhoz, hogy a 81. §. a döntvény értelmében alkalmaztathassák, nem az kell, a mit az indokolás felhoz, hogy az 1886 : VII t.-c. azon nem változtatott, hanem ellenkezőleg az kellenék, hogy az expressis verbis kiterjesztette légyen az 1886 : VII. t.-c. 22. és 23. §-okban felsorolt jogügyletekre. Végül meg csak egy megjegyzést. Eddigi fejtegetéseimben szándékosan mellőztem az 1886 : VII. t-c. 21. § át, mely lényegesen különbözik a 22. és 23. § ok intézkedéseitől. Mert a mig az utóbbiak az ott felsorolt jogügyletekre a közokirati kényszert állapítják meg, addig a 21. §. oly jogügyletekről szól, a melyek minden alakiság nélkül, akár szóval is köthetők. Igaz, hogy ezekre nézve a 21. § világosan kimondja, hogy okirati bizonyítékként csak akkor érvényesíthetők, ha közjegyzői okirat alakjában foglaltatnak. De nem zárja el a feleket attól, hogy a jogügyletet szóval is ne létesíthessék, és igy annak valódiságát tanúvallomások, vagy eskü által ne bizonyíthassák. A 22. és 23. §-okban felsorolt jogügyletek másként nem is létesíttethetnek, csak közjegyzői okiratban. A 21. §. alatti jogügyletek ellenben érvényesen akár szóbeli szerződéssel, akár magánokirattal is létesíthetők ; előbbi esetben valódiságuk tanuk vagy eskü által, utóbbi esetben pedig okirati bizonyítékként oly módon lesz igazolható, ha a magánokirat közokirat erejére emeltetik. És ha a debreceni kir. Ítélőtábla döntvényét csupán az 1886: VII. t-c. 21. §-ra alkalmazta volna : akkor az a törvénynyel ellentétbe nem jővén, tökéletesen megállhatna Az 1886 : VII. t.-c. 22. és 23. § aira alkalmazva azonban a döntvény, mint a törvény félreérthetlen határozmányaival merőben ellentétes bírói határozat, meg nem állhat és kívánatos volna, ha egy ellenkező táblai döntvény provokálásával a kérdés a legfelsőbb birói fórum végeldöntése elé hozatnék, mely remélhetőleg érvényre juttatná a törvénynek eddigi joggyakorlatunk által megerősített rendelkezéseit. Tanuknak nagyobb bűnügyi tárgyalásokra való idézése. Irta : NAGY LAJOS, nagy-szebeni kir. tszéki jegyző. A féleges intézkedéseknek az az átkuk, hogy tömérdek más féleges intézkedést vonnak maguk után, a nélkül, hogy valamikor egészekké tudnának lenni és végre is el kell, hogy tűnjenek. Idézhetném erre nézve a példabeszédbeli rossz gazdát, a ki örökké told-fold a házán, a helyett, hogy építsen, mig végre is annyi költséggel és fáradsággal, mivel palotát építhetett volna, haszontalan romot szerez magának; vagy például lehetne említeni a romlott vérű embert, ki nem megy el hat hétre Lindewiesére kigyógyulni, mert az költséges és nehéz cura, hanem esztendőkig kapkod ideiglenesen ható gyógyszerek után, míg elszegényedik, nyomorék lesz és kimúlik; vagy például lehetne venni azt a fificus ügyfelet, ki a jó ügyvéd drágának tartott tanácsa helyett zugirászokhoz fordul és elmerül a téves és megleletezett beadványok tömkelegében; de valamennyinél különb példa reá a mi jogéletünk legújabb alkotásai. Hiszen egyebet fel se említsek erre nézve, mint hogy a legutolsó (de nem utolsó) bűnügyi ügyviteli szabályaink csakhamar pótutasitásokra szorultak, mikben ismét az rendeltetik, hogy helyenként, a mi emberi felfogás szerint világosan fehérnek mondatott, azt a biró hol zöldnek, hol sárgának lássa és döntő magyarázattal egészíttetnek ki olyan fontosságú tételek, miknek érintése nézetem szerint sohasem tartozik egy egyszerű végrehajtási utasítás keretébe. Egy-egy vállalkozási hangulatba került miniszteri hivatalnok stílusgyakorlatainak látszanak az ilyen ren delkezések. Es vájjon nem érezzük-e mindnyájan, de kivált azok kiknek nem a jogszabályok kényelmes megvitatása, hanem azok rögtönös alkalmazása a feladatunk, hogy milyen félszeg a gyakorlat emberével szemben például az a legfrissebb codificationalis