A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 30. szám - A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozó okiratokról

Tizenkettedik évfolyam. 30. szám. Budapest, 1893. július 23. Szerkesztőség : V.j Rudolf-rakparl 3. sz. Kiadóhivatal: V., Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendok. A JOG (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY,) HETILAP AZ ILiAZSÁGÜGV ÉRDEKEINEK KÉPVISELETÉRE A MAGYAR ÜGYVÉDI, BÍRÓI, ÜGYÉSZI ÉS KÖZJEGYZŐI KAR KÖZLÖNYE. Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják : Dr. RÉVAI LAJOS — Dr. STILLER MOR ügyvédek. Felelős szerkesztő : Dr. STILLER MÓR. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bérmentve küldve : Negyed évre 1 frt 60 kr. Fél » 3 » — » Egész » 6 > — » Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen po stautalvá n j nyal küldendők. TARTALOM : A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozó okiratokról. (A debreceni kir. ítélő tábla 3. számú polgári döntvénye.) Irta: dr. B 1 u m Béla, pécsi kir. közjegyző. — Tanuknak nagyobb bűnügyi tárgyalásokra való idézése. Irta: Nagy Lajos, nagyszebeni tvszéki jegyző. — Belföld. (Az új polgári perrendtartás. — Törvényjavaslat a polgári házasságról. — A szegedi országos ügy védgyülés.) - Vegyesek. MELLÉKLET : Jogesetek tára. Felsöbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a »Budapesti Közlöny«-ből. (Csődök. — Pályázatok.) — Curiai és táblai értesítések. — Hirdetések. A »,Tog türvétiytárti« t. előfizetői jelen számunkhoz mellékelve veszik az 1SQ3. évi törvénycikkek 10. és II. ivét (147—178. lap). Az esetleges reklamációkat kérjük 8 napon helül hozzánk intézni. A kiadóhivatal. A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozó okiratokról. (A debreceni kir. itélö tábla 3. számú polgári döntvénye.) Irta : dr. BLUM BÉLA pécsi kir. közjegyző. A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozólag a debreceni kir. Ítélőtábla egy oly fontos döntvényt hozott, a melyet hallgatással mellőzni nem szabad. Kimondotta a debreceni kir. Ítélőtábla, hogy az 1886 : VII. t.-c. 21—23. §§. valamelyikének esetében létrejött jogügylet érvényessé válik s az arról készült magánokirat bizonyító erőt nyer, ha ez a magánokirat az 1874 : XXXV t.-c. 81. §-nak megfelelően közjegyzői okirat minőségével felruháztatik. Indokaiban felhozza, hogy az 1886 : VII. t.-c. csak módosítja és kiegészíti az 1874 : XXXV. t.-c, minélfogva e két törvénycikk rendelkezései csak egymással egybevetve magyarázhatók azon az alapon, hogy az 1874: XXXV. t.-c. ama szakaszai, melyek az 1886: VII. t.-c. által nem érintetnek, hatályukban fenmaradtak, és az azokban foglalt rendelkezések továbbra is alkalmazandók. Ugy az egyik, mint a másik törvénycikk illető szakaszai szerint a házastársak közötti jogügyletek érvényességéhez közjegyzői okirat szükséges ugyan, de az 1874: XXXV. t.-c. 81. §-a megengedi, hogy a felek kész magánokirataikat közjegyzői okirat minőségével és hatályával felruházhassák. Ezt a törvényszakaszt az 1886: VII. t.-c. sem hatályon kivül nem helyezte, sem nem módosította, ez a rendelkezés tehát az 18S6:VII. t.-c. életbelépte után is érvényben fennáll. Az 1874: XXXV. t.-c. 81. §-a által nyújtott kedvezménytől a házastársak elzárva nincsenek, mert ebben a tekintetben kivételt sem az 1874 : XXXV. t.-c. sem az 1886 : VII t.-c. nem állapit meg Ennélfogva az 1886: VII. t.-c. 21., 22. és 23. §-aiban foglalt rendelkezések azt, hogy a házastársak által kiállított magánokiratok az 1874: XXXV. t.-c. 81. §-a szerint, mindazonáltal bizonyító erejükre nézve az 1886 : VII. t.-c. 21. §. a) és b) pontjaiban foglalt korlátozással, közjegyzői okirat minőségével felruházhatok legyenek, annál kevésbbé akadályozhatják, mert az eredetileg érvénytelen jogügylet is érvényessé válik s az arról készített magánokirat is bizonyító erőt nyer, abban az időpontban, a melyben ezen jogügylet és magánokirat az annak érvényességéhez, illetve bizonyító erejéhez megkívántató törvényes kellékekkel felruháztatik s az érvényességnek s bizonyító erőnek eme hiányzó feltételei pótoltatnak. Ezen indokolás a törvény félreértésén alapul, és sem a logikai, sem a grammatikai törvénymagyarázat szempontjából meg nem állhat, vagyis sem a törvény szellemének, sem szó szerinti rendelkezéseinek meg nem felel. Vegyük első sorban a törvény szellemét. A közjegyzői intézménynek — eltekintve a jogbiztonság emelésére irányuló általános hivatottságától — különös létjogosultsága abban áll, hogy a jogi-apunk mai szám ügyletek bizonyos neme jogérvényesen másként ne is keletkezhessék, csak közjegyző közbenjötte mellett. Ezen jogügyletek pedig azok, a melyeknél harmadik személyek jogainak a kijátszása gyakori, s a melyeket az 1874: XXXV t-c. 22. és 23. § ai részletesen felsorolnak. A törvénynek ezen közokirati kényszert megállapító intézkedései oly lényegesek, imperativ jellegűek és oly kizárólagosak, hogy ezekkel szemben semmiféle tágabb magyarázatnak helye nem lehet. Nem közjegyzői, hanem közokirati kényszert állapit meg a törvény, a mi azt jelenti, hogy a jogügylet más mint közokirat alakjában létre sem jöhet. A névaláírás kötelező hitelesítése »közjegyzői« kényszer, a mint az Austriában a tkvi jogügyletről felvett okiratokra nézve fennáll. De a hol maga a jogügylet érvényessége van a közjegyzői okirat feltételéhez kötve, ott már »közokirati« kényszerről lehet csupán a szó, mint azt a bajor közjegyzői törvény 14. §-a az összes telekkönyvi jogügyletekre, az 1886: VII. t.-c. 22. és 23. §-ai pedig a házastársak és jegyesek között kötött jogügyletek legnagyobb részére előszabja. A közokirati kényszer lényege pedig az, hogy már maga a jogügylet létrejötte is a közokiratra előszabott alakszerűségek mellett történjék. A jogügylet létrejötténél kell tehát már érvényesitniök a közokirati jelleget, a közhitelességet biztosító lényeges kellékeknek, a melyek az 1874: XXXV. t.-c. 59., 61., 69—80. §-aiban, valamint az 1886: VII. t.-c. 25. és 26. §-aiban előirvák, s a melyek részint az eljáró közjegyzőnek a jogügylet közokiratba foglalása körüli kötelmeire, a felek rendelkezési képességére s a tanúk és bizalmi személyek közreműködésére vonatkoznak. Magának a jogügyletnek létrejöttekor kell ügyelni arra, hogy az ügylet a törvénynyel ne ellenkezzék, különösen ne a büntető törvénynyel, a közrenddel vagy erkölcsiséggel. (59. §.) A jogügylet létrejöttének kezdetén kell meggyőződni a felek akaratáról 4s ekkor kell a feleket felvilágosítani az okirat értelméről és következményeiről (61. §.). Föltehető-e, hogy midőn a törvény a jogügyletek bizonyos nemét a közokirati kényszer alá helyezte, épen a létrejöttök körül alkalmaztatni rendelt lényeges szabályokat tartotta volna mellőzhetőknek, s a közokirati kényszer kimondásával egyidejűleg megengedhetőnek azt, hogy a jogügylet magánokirat alakjában is felvehető, a létrejöttéhez kötött közokirati kellékekkel pedig bármikor pótlólag is felruházható legyen ? Hát ha az egyik fél a magánokiratba foglalt jogügyletnek az érvényességéhez szükséges közokiratra emeléséhez utóbb hozzá nem járul ? azt megtagadja. Teszem azt, mint jegyes megköti magánokirat alakjában a házassági szerződést, de később mint hitvestárs vonakodik annak közokirati erőre emeléséhez hozzájárulni s igy azt érvényessé tenni ? Feltehető-e, hogy a törvényhozás ily kétes jogviszonyokat akart teremteni épen azon jogügyleteknél, a melyeket a közhitelesség védpaizsa alá vélt helyezendőnek ? A törvény s a közokirati kényszer szelleméből, azt hiszem, épen ennek ellenkezője magyarázható ki. Mert vagy szükséges a közokirati kényszer, és akkor lényeges kellékeinek már a jogügylet megszületése percében kell alkalmaztatniok. Vagy nem szükséges, és akkor minden jogügylet érvényesen magánokiratba lévén foglalható, elesik az utólagos közokirat erejére emelés szüksége is. Kimondani azt, hogy bizonyos jogügyletek közokirati kényszer alatt állanak és ezzel ellentétben megengedni, hogy azok magánokirat alakjában is keletkezhessenek: az nem lehetett semmiféle törvényhozásnak az akarata, az nem lehet semmiféle birói Ítélkezésnek az alapja. A kifejtettek alapján első eredményként, azt hiszem, megállapithatjuk azt, hogy a midőn a törvényhozás az 188*3: VII. t.-c. 22. és 23. §-aibau felsorolt jogügyletek érvényességéhez a közjegyzői okirat feltételeit kötötte, vagyis azokat a közokirati kényszer alá rendelte : kétségtelenül és implicite azt is akarta, hogy azon jogügyletek másként, mint a közokiratokra előirt módon létre se jöhessenek, tahát már létrejöttüknél is betartassanak azon lényeges alakszerűségek, a melyek betartása nélkül közokirat nem is létesülhet. Áttérve már most az 1874: XXXV. t.-c. 81. g-ra,mely megengedi, hogy a felek kész magánokiratot is ruházhatnak fel közjegyzői okirat minőségével, a törvény imént kifejtett szelleméből következik, hogy a törvény ezen szakaszt nem érthette sem az 1874: XXXV. t.-c. 54. §-ra, sem az ennek helyébe lépett 1886: 8 oldalra terjed.