A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 12. szám - Szemelvények a kir. táblák judicaturájából. Substitutio fideicommissaria és a transmissio 4. [r.]

90 hallottuk a budapesti ügyvédi kamara szózatát, pedig az ügyvédi kar ismerheti legjobban azon képtelenségeket és szörnyszülötteket, melyeknek szülőanyái jelenlegi házassági viszonyaink. Az egész ország mozog, csak a kamarában honol siri csend s miután e kérdéshez határozott alakban kell állást foglalni, borzadnak azok, kik az örökös tétovázást irták zászlójukra. A bűnvádi eljárás, a szóbeliség, a kötelező és díjazott védelem bűnügyekben, a gondnokságoknak aránylagos és igazságos elosztása, a hivatali túlkapás megszüntetése és a fegyelmi téren azok kímélet nélküli megsemmisítése, kik az ügyvédi tekintélyt sárba rántják, kik a munkadíj feletti egyezményekkel a tisztességes ügyvédtől a kenyeret megvonják és a kar méltóságát lábbal tiporják, — mindezek és sok más oly programmpontok, melyeket megvalósítani lehet s melyeknek megvalósítása tekintetében a kamarából kell a kezdeményezésnek kiindulni. S itt megint ne hangoztassák azt, hogy pl. a kamara a piszkos és méltatlan versenynyel szemben nem tehet semmit s hogy az ügyvédi méltóság ellen azok vétenek csakis, kik az ügyvédi oklevélhez méltatlan üzelmekkelf a verseny meg nem engedett fegyvereivel küzdve mocskolják be a kar tekintélyét. Nem áll ez; igenis a kamara tehet erről, mert az ő, illetve vezetőségének őrzésére van bizva az ügyvédség tiszta paizsa s ennek a választmánynak kell őrködni, hogy e paizson mocsok ne ejtessék. S ez nem puszta phrazis, azért nem, mert a választmány kezeibe egyúttal le is van téve a discretionarius hatalom, ő tartja kezeiben a fegyelem gyeplőit, sújthat és büntethet. S az ügyvédség átkos kinövéseivel szemben nem szabad és nem kell visszarettenni a legdraconicusabb rendszabályoktól sem, de másrészt nem szabad a dracói szigort alkalmazni ott, hol nincs helyén s hol oly vétkességről van szó, mely nem rosszakaratú, hanem kisebb nagyobb gondatlanság okozta. Hihetetlen mulasztások történtek e téren. Az egész város s nemcsak a kartársak ujjal mutatnak azokra az ügyvédekre, kik ügynökökkel hozatják a clienseket, kik rés;.t engednek ügyfeleiknek a perköltségekben, kik költség nélkül dolgoznak, kik magukhoz váltják a pereket, hogy feleiket fedezzék, kik uzsorát űznek, szóval kik garázdálkodnak, lépten-nyomon kijátszszák az ügyvédi rendtartást és semmibe sem veszik a kar méltóságát, mindenki látja, ismeri őket, csak a kamara választmánya vak. Mintha az a szemkötő Themis szemeiről — helyet cserélve — odacsuszott volna az ügyvédi kamara vezetőségének szemei elé, hogy ne lásson semmit s ne vethessen gátat azon ügyvédek üzelmeinek, kiktől retteg az egész kar s kiknek neve mint kárhozott jár szájrólszájra s zárt fülekre csak ott talál, hol az ügyvédségnek igazságot osztó tanácsa honol. Purificatio, kímélet nélküli, tekintet nélküli, vasszigorral s tántorít* hatlan következetességgel keresztűlvitt p u r i í ic a t i o, ez is programmpont, ez is cél, melyet az ügyvédi kamara maga elé tűzhetett volna máig is, tűzhet ezentúl s erős meggyőződésünk, hogy a vasseprővel eszközölt tisztítás hathatósabb szer, mint a numerus clausus s sok más a modern apostolok által felvetett remedium. De a reform nagy munkáját ott kell kezdeni a házi tűzhelynél, ott a kamarai tisztviselőknél. A kamara tisztviselősége nem hivatal, az tiszteletbeli állás s mint ilyennek függetlennek kell lenni minden mellék tekintettől s minden tényezőtől, mely függő viszonyt megállapíthat. Értjük a kamara tisztviselőinek díjazását. Mi nem állunk a fösvények álláspontján, kik munkát követelnek díjazás nélkül, de nézetünk szerint az ügyvédi kamarai tisztségek tiszteletbeli minőségének és niveaujának megfelelőbb a tiszti állások díjtalan betöltése. Mi a kamara tisztviselőiben nem vagyunk képesek az ügyvédi karnak fizetéses hivatalnokait látni, hanem látunk oly férfiakat, kiket kartársaik bizalma állított arra a díszes helyre, hol intézni hívatvák az összesség ügyeit. Nem is szólva arról, hogy azokkal az összegekkel, melyekkel az ügyvédi kar vezetőit fizeti a 18 év alatt meg lehetett volna vetni a sokat hangoztatott nyugdíjintézet alapkövét. Harci jelszóként most az ingyen telek járja, melyet a kamara kieszközölt az ügyvédség számára. Mi nem tudunk hevülni és lelkesülni e jelszóért. Ezt egyébnek mint ajándéknak tekinteni nem tudjuk. Ez nem eredmény, melyhez oly sok elfecsérelt munka kellett. Ajándék telket sokkal kevésbbé hivatott factorai a közéletnek értek már el működésük zsenge éveiben. Ne beszéljenek tehát nekünk elért eredményekről ott, hol nincsenek. Nevezzük a gyermeket igaz nevénél s ne kérkedjünk olyannal, mi mosolyt csal az elfogulatlan szemléin ajkaira. Ez tehát nem eredmény. S végül legyen szabad, ha már reeriminatiók közepette vagyunk, legyen szabad utalnunk az ügyvédség méltóságán és reputációján csorbát ejtő azon körülményre is, hogy nálunk az a legcsekélyebb kitüntetés, a mi másutt a 1 e gnagyobbés kipróbált erős munka árán kiérdemelt kitüntetés. Értjük az ügyvéd vizsgáló bízottság összeállítását. Tisztelet, becsület e bizottság minden egyes tagjának, de mi mégis megfontolandónak vélnők, rendjén van-e az, hogy a mi másutt végcél, nálunk gradus ad Parnassum legyen. Az élettapasztalatokban megőszült, az ügyvédség szolgálatában megedzett bajnokok helyett ott látjuk az ügyvédvizsgáló bizottság soraiban a kezdő, tapasztalatlan ügyvédek némelyikét, kik alig rázván le még az iskola porát, már törvényt ülnek mások tudása felett. Sok tapasztalat, nagy kiterjedt praxis és nagy tanultság kell ahhoz, hogy másoknak tudományát megítélhessük, s ne kívánjanak oktatni s bírálni azok, kik még maguk is rászorulnak az oktatásra s maguk sem bírják el a birálatot. E fogyatkozásonis segíteni kell, mert sokkal messzemenőbb annak rossz kihatása, mint azt első pillanatban megítélni lehetne. Céltudatos munkára van tehát elég anyag bárhogy alakul a kamara tábori kara az új választások után ; az az egy bizonyos, hogy tétlenségre kárhoztatva nem lesz, hacsak önön magát arra nem kárhoztatja. Idején van, hogy tegyünk már valamit. Az oly nagy szellemi tőkével bíró, oly óriási munkaerőt és intelligenciát rejtő ügyvédi kart megilleti a vezérszerep a magyar társadalomban s szégyenletes állapot az, hogy maholnap, ha ez igy megy íovább, már csak pirulnunk kell hivatásunkért. Hiszen annyira jutottunk, hogy bennünket már senki sem becsül, csak szükséges rossznak tekintenek. Ügy hiszszük, hogy az ügyvédség megelégelhette már e szerepet s szívesen fogja látni, ha vezetői fennen lobogtatva a zászlót viszik céltudatosan előre. Csak előre, a kar zöme s javarésze a vezetők mögött lesz. Erre ösztönzi nemcsak a becsűlés, melylyel a jobbak hivatásuk iránt még mindig viseltetnek, hanem ma már a létfentartás ösztöne is. A kenyérkér dés is rögtön meg lesz oldva, ha ki tudjuk vívni a bennünket megillető helyet a társadalomban s nem helyezkedünk függő viszonyba a legutolsó ügyfél szeszélyeitől, üzelmeitől. Az önbecsülés meg fogja hozni múlhatatlanul mások becsülését is s erre van ma az ügyvédi karnak legégetőbb szüksége. A megejtendő választásoklegyenek próbakövei a jövő haladásnak. Ezt ne téveszsze el senki sem szem elől, ha az urnához lép. Szemelvények a kir. táblák judicaturájából. (Substitutio fideicommissaria és a transmissio.) Irta: POLGÁR JÓZSEF, vámos-mikolai kir. járásbiró. V IV. Magánjogi Íróink az átöröklés kérdésének bővebb és elvi megolilásával szintén nem foglalkoznak, mert vagy teljesen mellőzik a transmissio kérdését és az elől egyszerűen kitérnek, vagy pedig nem adják annak kimeritő magyarázatát, indokolását. Maga Zlinszky is csak casuisticus érvekkel harcol az átöröklés mellett és azután a z egész kérdést azzal absolválja, hogy azt minden kivétel nélkül, tehát akkor is elfogadja minden esetben, ha az utóörökös az előörökös előtt elhal. Pedig ez az álláspont is téves. Mert ellenkezőleg áll a dolog ugyanis akkor, ha a végrendelkező oly egyént nevez ki hitbizományi helyettesítési utóörökösnek, a ki ő utána törvény szerinti öröklésre egyáltalán hivatva nincs, se pedig vele vérségi kötelékben nem áll. Mi itt a jogvélelem az örökhagyó végakaratára nézve? Az, hogyha a végrendelkező akár személyi tekintetek, rokonszenv, vagy egyéb indoknál fogva ily utóörököst nevezett, akkor az ellenkező bebizonyításáig a végrendelkező végakaratát olykép kell magyaráznunk, hogy az bizonyára csak magát az utóörököst saját személyében s nem egyúttal a törzset is, kívánta a hagyatékban részesíteni, mert ha csakugyan az ellenkező állt volna szándékában, ugy abban Őt mi sem gátolván, magában a végrendeletben is adott volna annak határozott kifejezést, pl. oly módon, hogy a mennyiben az utóörökös az előörökös előtt elhalálozna s igy az örökséget tényleg birtokába nem vehetné is, a hagyatéki vagyon felett