A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 5. szám - Észrevételek a btk. módosítása és a bűnügyi enquete munkálata felett

34 A JOG. jelentkezőket kell a budapesti ügyvédi kamarának candidatio alá bocsátása végett bejelenteni, kik feltétlenül a candidálásba felveendők. Hogy a vidéki candidált és esetleg megválasztott ügyvédnek módja és alkalma is lehessen kötelességének megfelelni, kell, hogy a választás ne évenkint, hanem minden 3-ik évben és nem mindenkor, hanem az év bizonyos hónapjában, p. augusztusban tartassanak a vizsgák. Hogy pedig a candidálásban fennakadás ne legyen, felhivatik az illető ügyvéd már a harmadik év második felében, hogy nyilvánítsa 15 nap alatt a szándékát, vájjon a bizottságba akar-e lépni ? Ha akkor a vidéki ügyvédekből senki sem jelentkeznék, ugy még mindig megmarad a budapesti ügyvédi kamara, mely jogát gyakorolhatná, de az elv meg lenne óva, hogy nemcsak a budapesti, hanem a vidéki képzett ügyvédnek is megvan adva a lehetőség, hogy a bizottságba kerülhet. Ellenvethető ugyan az, hogy az ügyvédjelölt, kinek ideje szeptemberben kitelnék, kénytelen várakozni a jövő évi nyárig, de ezen lehetne segíteni, ha kétszer vagy háromszor lenne ily vizsga, mely időhöz a censorok is alkalmazkodnának. A vidéki bírákra nézve pedig a candidálás a törvényszéki elnökség utján az igazságügyministeriumnak felterjesz- j tendő lenne, és ezek köréből is belevonhatók lennének a bizottságba. A másik systhema teljesen gyökeres lenne, a mennyiben az igazságügyminister nevezne ki az egész bizottságot, mely esetben a kamarák részéről egyenesen történnék a felterjesztés, ugy, mint a bíráknál a törvényszéki elnökség utján. Hogy melyik rendszer lenne jobb, azt e helyütt nem kutatom, mert a jelen cikk keretén kivül álló vita tárgyát képezi. Észrevételek a btk. módosítása és a bűnügyi enquéte munkálata felett.* Irta : KOVÁCS ISTVÁN, kir. tszéki biró Nyíregyházán. (Befejező közlemény.) Eleve lemondván az enquéte munkálatának részleteivel való foglalkozásáról, a követni szándékolt általánosságot tartva szem előtt, nemcsak azért, mivel észrevételeim bevallott céljával azt szükségesnek nem tartom, hanem azért is, mert a munkálat pontozatai legnagyobb részben úgyis magukkal hordják igazolásukat, a felhozott módosítások sorrendjében e helyen is hasonló általánosságban való méltatással említem fel a btk. 02, §-át érintő módosítási tervezetet is. A tervezett módosítás kimondását kívánja annak, mi kép »azon esetekben, midőn a büntetési tétel maximuma nem több, mint 5 évi fegyház, a végső minimum 3 havi börtön legyen!« Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy btkönyvünknek annak idején több felől hangoztatott szigora, főleg ;i büntetési nemek súlyosabb faja, a börtön és fegyház minimumának btkönyvünkben lefektetett megállapítására vezethető vissza. A minimumoknak ekként megállapítása tette azután a gyakorlatban továbbra is érezhetővé, hogy ezek mellett, ama büntetési nemekkel sújtandó bűnözési esetekben, a beszámítást kivételes nyomatékossággal enyhítő tárgyi és személyi körülmények kellő méltatása keresztül nem vihető. Avagy ki kételkedik abban, hogy eltekintve a btk. 340. §-ában rejlő intézkedéstől, mely az erre vonatkozólag már előbb méltatott módositás esetén megszűnvén erre szolgáló példát nyújtani, annak ütése alá vonható esetek felhozásával jogosan nem is indokolhatjuk többé a btk. 92. £-ának most érintett módosítását, ismételve mondom, ezen 340. §. ütése alá vonható esetektől eltekintve is, ki kételkedik abban, hogy például a btk. 403. §-a i) pontjának alapján 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő váltóhamisitóra, a lehető enyhítő körülmények tömegének fenforgása esetén, a btk. 92. §-ának jelen rendelkezése mellett kiszabható hat hónapi börtön túlszigorú ? ! A törvénynek kivételes esetekre alkalmazhatása pedig épen oly követelmény lévén, mint általánosságban alkalmazandó rendelkezésének indokoltsága, ha csak egyes esetek volnának is e részben felhozhatók, már egyes, a gyakorlat által igazolt esetek is indokolttá és kívánatossá teszik, hogy btkönyvünk 92. §-ának enyhitési hatályát a tervezett módositás értelmében tovább fejleszszük. A javasolt módosítások ezen tételét azonkívül ugy is tekinthetni, mint btkönyvünk 92. §-ának s ezzel együtt alkalmazásának is megfelelő méltatását, szemben az utóbb észlelhetővé vált azon irányzattal, mely a statisztikának e §. alkalmazását nagyobb számban feltüntető adataira tekiutettel, btkönyvünk 92. t}-a alkalmazásának lehető mellőzésére való törekvést árulja el. A tervezett módosításnak ez oldalról is méltatásával korántsem akarok azonban az azzal való élésre különös hajlandóságot árulni el, habár az imént jelzett irányt a btk. 92. §-a alkalmazásának pusztán statisztikai adatokkal igazolható mellőzésére való * Kiűző közlemény a »J o g« folyó évi 4. számában. törekvést indokoltnak szintén nem tartom, mert e §. alkalmazásának nagyobb számát, tapasztalatom szerint, nem az ezen §. alkalmazásával való visszaélés, hanem részben btkönyvünk egyes delictumok construálását tartalmazó rendelkezésének, a dolog természetéből folyólag csak nagyobb általánosságban alkalmazható volta, részben pedig azon nyilvánvaló körülmény idézi elő, hogy egyes delictumok elkövetői nagyobbrészt több és több euyhitö körülmények között sodortatnak a bűnözés útjára. így ismert dolog, az enquéte munkálata is kétségtelenül ez okból tartalmaz arra vonatkozó módosítást, hogy a btk. 1G.")., 166. §-aiba ütközőnek vehető bűntett sokkal nagyobb általánosságban van construálva, semhogy a btk. hivatott §-ának rendelkezése szerint minősülő esetek legnagyobb részére, a^ 92. §. alkalmazásba vétele nélkül megfelelő büntetés kiszabható volna. De alig szorul bővebb fejtegetésre, hogy a büntetendő cselekményeknek kisebb beszámítás alá eső esetei általában nagyobb számban fordulnak elő, mint a súlyosabb beszámítást igénylő esetek. Mint a hogy a becsületsértést elkövetők száma nagyobb a testi sértést elkövetőkénél, vagy a mint a testi sértés vétségét elkövetők többen vannak, mint az e nembeli bűntettesek, a lopást elkövetők ismét többen, mint a rablás tettesei, azonképen az ekként külön nem construálható más delictumok tettesei közt is mindig többen vannak azok, a kik azt kisebb beszámítás alá eső mérvben és módon követik el. De mig az imént elsorolt delictumok, az azt alkotó cselekmények enyhébb alakjai szerint külön vannak construálva, ekként a cselekménynek enyhébb beszámításit változata, már a minősítésnél fogva, annak megfelelő enyhébb büntetéssel torolható meg, addig btkönyvünkben, a fentebb vázoltak szerint, nagyobb általánosságban construált nem egy delictumnak különböző eseteire, mint már emlitém, csakis a btk. 92. §-a alkalmazásával szabható, sokszor ekként is csak a megközelithetésig, arányos büntetés. Mind e felhozott körülmények is tehát, mig egyrészről a bűnügyi enquéte munkálatának ezzel csak közvetetten érintett javaslatát a btk. 165. §-át s ezzel kapcsolatban a 2G0. §-t érintő módosítások indokoltságát erősitik, másrészről további indokolást szolgáltatnak a btk. 92. §-ának a tervezet szerinti módosítására, mert e módositás teendi csak lehetővé, hogy a nagyobb fokozatú cselekmény által minősülő delictumok legkisebb eseteire az eddig megközelithetettnél is arányosabb büntetés alkalmaztassák. Meggyőződésem, hogy ezen módositás teendi majd btkönyvünk 92. §-át annak valódi gyöngyévé, mint a hogy egyik elsőrendű olasz szaktudós btkönyvüuk 92. §-át már jelen intézkedése mellett is nevezte. Bár különböző szemponttól, azonban a btk. 92. §-át érintő módosítással hasonló fontosságúnak és mélyrehatónak tartom a btk. 40. §-ának a tervezet szerint akként való módosítását, hogy az egy évnél rövidebb ideig tartó fogházbüntetésre Ítéltek lehetőleg magánelzárásban tartassanak. A munkálat ezen javaslata, mélyreható jelentőségénél s a btkönyvünkben lefektetett büntetési rendszerrel ellentétben álló voltánál fogva a már érintetteknél is inkább megkívánja, hogy vele a büntetés végrehajtásához fűzhető gyakorlati igények lehető szemelött tartásával foglalkozzunk s indokoltságának kimutatását ez irányú vizsgálódásunk eredményében keressük. A büntetések végrehajtására vonatkozó adatok könnyen felismerhetően két eltérő jelenséget tüntetnek fel. Egyik jelenség, hogy a bűntettesek száma közbiztonsági viszonyaink javulásával arányban álló apadást nem mutat; a másik, hogy a bűntettesek számával általában arányosan emelkedik a visszaesők száma. E jelenségek megfigyelése igazságszolgáltatásunk gyakorlatában már is a büntetés tartamának lehető kiterjesztésére való törekvést juttatta felszínre, ugy okoskodván, miként az előbb érintett eredményt bizonyára a büntetések rövidebb tartama hozza létre. Kérdés már most, mennyire vehető indokoltnak a kérdéses irány; továbbá, hogy mennyire vezethető vissza a visszaesők száma a rövidebb tartamú büntetés alkalmazására ; másrészt, hogy mennyire mutatkozott sikeresnek a btk. 40. §-ának azon intézkedése, mely mint javitó módot, csak az egy évnél hosszabb tartamra elitélteknél alkalmazza a külön elzárást. Egyéni tapasztalatom alapján sem a büntetések egyébként indokolhatlan hosszabb tartamára való törekvést indokoltnak, sem a visszaesők nagy számát ma'gával a büntetés rövidebb, vagy hosszabb tartamával okozati összefüggésben állónak nem találom. Indokolatlan véleményem szerint, épen biztonsági állapotunk fokozatos javulásánál fogva, a büntetések kiterjesztésére való törekvés, mert a bűntettesek számának általános s illetőleg a legked vezőbb arányra leapaszthatása különböző, köz- és magánjogi viszonyokat érintő, ezenkívül társadalmi és politikai körülményektől függvén, az magával az igazságszolgáltatásnak bizonyos, vagy épen a felhozott irányzatosságával el nem érhető. Ezenkívül elvitathatatlan, hogy bizonyos bűncselekményeknek ismétlődése, mint a társadalmi életnek elmaradhatatlan következménye jelentkezik, a melyet megelőzötté tenni egyáltalán nem lehet. Ennélfogva épen olyan indokolatlan azok normális, vagy talán állandó nagy számára tekintettel, a büntetés tartamának kiterjesztésére való törekvés, a milyen indokolatlan volna, ha a szülő később született gyermeke pajkoskodásait sokkal szigorúbban venné büntetés alá,