A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 52. szám - Alkalmazandó - e kényszerintézkedés a kihallgatott, de vallomását esküvel megerősíteni vonakodó tanuval szemben polgári és büntető ügyben vagy sem?

400 A J Oö. rad s azon kérdés egyszerű felvetésével világittatik meg, hogy megegyezik-e az osztó igazsággal az, hogy perköltségekkel terheltessék az, a ki elvégre is helyesebben fogta fel és Ítélte meg jogát, mint akár ellenfele s akár az első és másodfokú bíróságok ? Azt érdemli-e tehát, hogy az ő tudása hátránynyal sujtassék, a habár menthetőnek látszó tudatlansággal szemben? Ennek pedig csupán azért, mert tudatlansága menthető, előny nyujtassék annak hátrányára ? Nem, ezt a győző nem érdemli meg, mert az ő jogi meggyőződése erősebb volt s mert az erősebb jog cassálja a gyöngébbet s mert végül jogi tudatlansággal senki se mentheti eljárását másnak hátrányára. Hogy ezen téves gyakorlat divik még legfelsőbb bíróságunknál is, nem kell egyébre utalnom, mint azon legfelsőbb bírósági k ilétekre, a melyekkel mindkét alsóbb fokú bíróság Ítélete megváltoztattatik s a mikben a perköltségek csak ezért rendszerint kölcsönösen megszüntettetr.ek. A perköltségek tehát mindazon perekben, a hol a pervita jogi, a győzőt feltétlenül megilletik. A perköltségek kölcsönös megszüntetésének esetei tehát, már ezek szerint is, szűkebb térre szoríttatnak, vagyis azon térre, a hol a pervita ténykérdésekre irányúi. Ezen téren pedig elismerem a helyességét és jogosságát annak, hogy ne sujtassék perköltségekkel az a pervesztes fél, a ki azért bocsájtkozott perre vagy perbe, mert a perdöntő ténykérdésekről, a mik a pernyerő által felhozattak, nem bírt és nem bírhatott közvetlen tudomással s ezekről csakis a per során szerzett avagy szerezhetett tudomást. Tények nem tudásával menthetőleg védekezhetik bárki, mert ez nem az észbeli tehetség fogyatkozásaira vezethető vissza, hanem az érzéki tapasztalat hiányára, a miről pedig senki sem tehet, látnoki tehetséget nem kívánhat a törvény senkitől sem. Ámde szigorúan szem előtt tartandó az, hogy a pervesztes félnek nem volt és nem lehetett módjában a perdöntő ténykérdésekről peren kivül közvetlen tudomást és meggyőződést szerezhetni és épen azért, a mig helyén valónak látom a perköltségek kölcsönös megszüntetését ott, a hol a pervesztes fél öröklési jogutódlás útján kerül a perbe, mert az örökhagyó a ténykérdések irént meg nem kérdezhető; helytelen másrészt a perköltség SZÜDtető gyakorlat ott, a hol a pervesztes félnek módjában állott a pert megelőzőleg, a ténykérdésekről bírói uton tudomást szerezni, példáúl előleges szemle vagy szakértői becsű útján, a tapasztalat pedig mutatja, hogy mig egyrészt nem részesül kellő figyelemben ezen elv az örökösök által vagy örökösök ellen támasztott perekben, addig ott, a hol az Ítéleti összeg a perben állapittatik meg, példáúl szemle vagy becslés útján, a perköltségek sablonszerűleg kölcsönösen megszüntettetnek ; azzal az indokolással, hogy a megítélt összeg csak a per útján állapíttatott meg. A mi végül a perköltségek mérséklését illeti, ezt helyén valónak találom mindenkor, ha részbeni pernyertesség s vice versa pervesztesség forog fenn és pedig oly arányban, a mily arányban áll a megítélt persubstratum. a meg nem itélttel. Megengedem, hogy számtani pontossággal megállapítani ezen arányt talán kívánni se lehetne, ámde megközelítő arányt igen. Kiemelem e helyütt tehát azon helytelen gyakorlatot, a mely szerint a perköltségek kölcsönösen megszüntettetnek sablonszerűleg s kétségtelenül könnyebb módon ott, a hol a pernyertes fél keresete kisebb, talán pár krajcárral kisebbik részében pervesztes s viszont teljes összegű perköltség ítéltetik meg neki ott, a hol a kereset nagyobbik, talán pár krajcárral nagyobbik részében pernyertes, tekintet nélkül hagyva azt, hogy a pervita főképpen a megítélt avagy a meg nem itélt összeg v. substratumra irányúl-e ? s hogy ez vagy az veszi-e igénybe a hosszas bizonyítási eljárást? a mi pedig főkép figyelembe veendő lenne s a perköltségek mérséklésére legföképen befolynék, ámde miután ez szerfeletti nehézségekkel járna, legközelebbi helyes mód az, ha a perköltségek a megítélt persubstratum arányában Ítéltetnek meg. Ha már most a dolog így áll s ha való, mint a hogy kétségtelenül való az, hogy a biró a törvény kiszolgáltatója inkább, mint építője s ha való, mint a hogy kétségtelenül való az, hogy a szegődött bér — osztott konc — előbbre való a bizonytalanságnál, akkor szerény nézetem szerint, az általam felállított elvek törvényileg is fixirozhatók volnának s addig is, mig ez történik, a bírói gyakorlat által követendő elvül elfogadtathatnának, mert megszivlelhetésük iránt erős a meggyőződésem s alig hiszem, hogy csalódom helyességükben. Hogy pedig ez úton megkönnyittetnék a biró, az ügyvéd feladata s a jogbiztonság is szilárdittatuék és sok pernek, a hol a perköltségi vita az, a mire fösúly fektettetik, eleje vétetnék, azt hiszem bizonyításra nem szorúl. Alkalmazandó - e kényszerintézkedés a kihallgatott, de vallomását esküvel megerősíteni vonakodó tanúval szemben polgári és büntető' ügyben vagy sem? Irta : MIESZ GUSZTÁV, kir. aljárásbiró Lúgoson. Ezen nézetem szerint a polgári és büntető rendtartásra vonatkozó nagyon lényeges kérdést azért vetem fel és felelek meg reá tudomásom és ismeretem szerint, mert bírói praxisomban j már erre nézve fordult elő praecedens és szükségesnek tartom felvetni különösen most, midőn az új sommás eljárás javaslata tanulmányozás végett előttünk fekszik és közkézen fog remélhetőleg rövid idő alatt forogni a büntető eljárás tervezete is. I. Polgári ügyekben. Általános elv, hogy tanúskodni polgári kötelesség, vagyis • mint a javaslat mondja, az igazság kiderítéséhez hozzájárulni. A polgári törvénykezési rendtartás (1868. évi LIV. t.-c.) | 200. §-a szerinti figyelmeztetés intézendő minden kihallgatandó : tanúhoz és egyúttal értésére adandó, hogy vallomását esküvel is ! meg kell erősiteni. A 204. §-ban elő van irva, hogy a tanú a j kihallgatás bevégeztével mire eskettetik meg és a 206. §-ban ! pedig fel vannak sorolva azon kényszereszközök, melyek alatt az J alapos ok nélkül meg nem jelenő vagy vallomást tenni vonakodó j tanú arra szorítható. Ezen intézkedéseket az új sommás eljárást tárgyazó törvényjavaslat 88. §-ában érvényben is tartotta. Nincsen azonban intézkedés azon esetre, ha a kihallgatott tanú vallomására esküt tenni vonakodik. Nincsen kimondva, hogy ez esetben ugyanazon a 206. § ban irt kényszer alkalmazandó. Polgári ügyekben ugyan — tekintettel az új sommás eljárás tervezetére — eme kényszer hiánya, figyelemmel a bizonyítékok szabad mérlegelésének ott kimondott és a szóbeliség és közvetlenség legfőbb attribútumát képező elvére, de különösen tekintettel arra, hogy maguk a felek itt eskü alatt fognak kihallgattatni, a legtöbb esetben nem lesz érezhető s illetve nem pótolhatatlan. De mivel itt is lesznek esetek — mint például, ha a felek a bebizonyítandó perdöntő körülményről közvetlen tudomással nem bírnak 8 egyéb bizonyíték (okirat, stb.) rendelkezésre nem áll, — hogy a bizonyítás alapját csakis tanúvallomás fogja képezni, ennélfogva polgári ügyekben is alkalmazandónak tartom a vonakodó tanukat eskületételre szorító kényszereszközöket s illetve a vonatkozó intézkedésnek a javaslatba való felvételét. Ezen intézkedést egyszersmind következően szövegezem : »Ha a bíróság által vallomására megeskettetni rendelt tanú az esküt letenni vonakodik, arra annyiszor, mennyiszer, 10 frttól 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel szorítható. A pénzbüntetés behajthatlansága esetén 10 frt helyett egy napi fogház állapítandó meg. Azok, kik az eskületételtől hitelveik szerint törvényesen felmentvék, ünnepélyes bizonylást tartoznak eskü gyanánt letenni. A bizonylást letenni vonakodó tanúval szemben ugyanfenti pénz-, illetve fogházbüntetés alkalmazandó.« Aggály az iránt, hogy ezen kényszerintézkedés törvénybe foglaltassék, fel nem merülhet, sőt ellenkezőleg garanciát látok abban arra nézve, hogy az igazság kellően érvényre emeltessék; mert a biró — habár az eddigi törvénykezési rendtartás már idézett 200. §-a szerint, mely mint mondatott, az új javaslat által fentartva lett, imperative értesíttetik is tanú, hogy esküt kell tennie — fent jelzett intézkedés hiánya miatt tehetetlenül áll az eskületéteit megtagadó tanúval szemben, ez pedig az igazságszolgáltatás s illetve az azt gyakorló közegek : a bíróságok tekin| télyének rovására esik s további következményéül a félre nézve i joghátránynyal, illetve pervesztés és kárral jár. Mindezeknél fogva a jelzett kényszerintézkedésnek a polgári eljárásban leendő alkalmazása eléggé indokolt. II. Büntető eljárásban. Ezen kényszer nem ellenkezik sem a vallás-, sem a közmorállal, de sőt annak folyománya és jogi szempontból véve feltétlenül szükséges büntető ügyekben, a hol a vádrendszer természeténél fogva vádlott vallomására meg nem eskethető és a tanúvallomás főbizonyitékot képez. Minthogy pedig az esetben, ha a tanuk valamennyien megtagadják az eskü letételét — a mely eshetőség kizárva nincs — s minthogy az eddigi eljárás szerint azokat esküre kényszeríteni nem lehet, mert e tekintetbeni rendelkezés a bűnt. törvk. eljárásban nem foglaltatik, ama helyzet áll itt is elő, hogy az igazságszolgáltatás illuzóriussá van téve és ez által a közrend s jogbiztonság veszélyeztetve. Álláspontom további indokolására, de összehasonlítás szempontjából is idézem az 1873. évi május 23-iki osztrák bünperreudtartás 160. §-át, mely így szól: »Ha a megjelent tanú törvényes ok nélkül vallomást vagy esküt tenni vonakodik, arra 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, i vagy fontosabb esetekben további vonakodás esetén 6 hétig terjedhető fogházbüntetéssel szorítható,« stb. (Hason intézkedés foglaltatik a porosz eljárásban is.) Itt a törvényhozó belátta tehát ezen kényszernek feltétlen szükséges voltát s annak az ottani eljárásba lett felvételénél ugyanazon indokok vezérelhették, mint melyeket felhoztam. Büntető ügyben is volt már gyakorlatomban eset reá: hogy a tagadó vádlottal szemben a terhelő tanuk vallomásaikra esküt tenni vonakodtak, nem volt törvény, nem volt rendelet, hogy arra szoríttassanak és a vádlott ily esetben, a büntető jogszolgáltatás-