A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 44. szám - A res judicata és a perujitás kérdéséhez

331 veztetik; igy a 8-ik pontban: Orunia aedilicia sj>cctabili dno arendatori resignabuntur; az 5-ik pontban »Me obligo dno arendatori* és tovább: »liberum dno arendatori relinquam«. A 6-ik pontban : Onera publica et legalia dominus arendator supportabit stb. Es a 9-ik pont végén a szerződés ismét haszonbérletinek neveztetik következő szavakkal : »et eontractus isthie a r e n d a t i t i u s naturam pignoratitii eontractus imbueU. Csak a 9-ik pontban fordul elő a zálog nevezet, de csakis feltételesen, bizonyos esemény előállására. Ezen érdekes pont igy szól. 9, Mox ae omnipotenti placuerit limitem diebus meis ponere, eontractus pro deíinito et exspiraturo declaratur; successoribusque meis salvum erit solutis solvendis, summa nempe 8,000 florenorum couv. monetae puncto 2-do attacta, et meliorationibus puncto 3 in aedificiis facere admissis atque ad agros etc. extendendis — simul et adsemel praetitulato dno arendatori renumeratis et persolutis ultra omne Juris strepitum sub poena pro easu ex parte ilni arendatoris renitentiae in ütem profundendarum expensarum Kefusionis recipére et recaptivare; obligatio namque solvendi annui 400 B. conv. mon. canonis cum morte mei eo facto cessabit, et eontractus isthie arendatitius naturam pignoratitii eontractus imbuet. Ezen pont azonban távolról sem változtatja meg a szerződés haszonbérleti természetét. Az, hogy ezen pont szerint, Lauro halálával végkép megszűnik ezen kétoldalú ügylet, csak azt jelentheti, hogy akkor — tehát 1864-ben — az 1883-ban alakult bérleti jogviszony megszűnvén, az utódok a birtokot visszavehetik és pedig mint haszonbérletet; és Justh is a szerződés 3-ik pontjaként mint arendator köteleztetett a birtokot kibocsátani s mint arendator követelhette a beruházások s egyebek megtérítését; miután ki vau mutatva, hogy az 1833-iki szerződés haszonbérleti s miután a perköltséget is mint arendator tartozik megfizetni. — Azon kitétele pedig: »post mortem imbuet naturam pignoris« jogi jelentőséggel többé nem birhat, miután 1864-ben, Lauro halála idejében, zálogszerződés már nem köttethetett, az kizárva lévén az ösis. pátens által, az 1848-iki törvényhozás szellemében. Ettől el.'onatkozva, azon kitételnek, az akkori törvények s joggyakorlatunk értelmében csak az lehet értelme, hogy a bérlemény visszabocsátása alkalmával a beruházások felszámítása azon alakban s azon alaki törvények értelmében történjék, a melyek zálogváltásoknál alkalmaztattak, tehát a végrehajtási eljáráson, ugy, a mint a beruházások misége s értéke kimutattatott. De nemcsak a szerződés szövegezése, hanem annak feltételei s kikötései is, haszonbérleti minősége mellett harcolnak. Nevezetesen az, hogy a birtok használatáért haszonbér évenkinti fizetése lett kikötve. Továbbá az, hogy a birtok visszavehetésére a gyors, sommás, tehát a repositionalis perut köttetett ki. Mindkét feltétel oly természetű, hogy törvényeink s az általános joggyakorlat szerint azok a zálogoknál nem voltak érvényesíthetők ; azok csak a haszonbérleti ügyleteknél nyerhettek alkalmazást. De classicus tanúságot tesze mellett maga a Curia, mint legf. itélőszékünk. — Ugyanis a Lauro örökösök 1873-ban az elmaradt haszonbér megfizetésére az akkor még életben volt Justh ellen pert indítottak s ebben a bíróságok, maga a legf. ítélőszék is, Lauroéknnk az elmaradt haszonbért megítélték s eDnek fizetésére kötelezték alperest mint haszonbérlőt. Justh elhaltával örökösei ezen pert megújították és a tett haszonbér fizetésekről nyugtákat mutattak fel; melyek alapján azután az első s felsőbb bíróságok — a Curia is — a felvett haszonbér visszafizetését elrendelték. A Curia ezen — 1889-ben hozott Ítéletében egyenesen haszonbérletinek nyilvánította az 1833. évi szerződést — kimondván, hogy ezen bérlet már 1833. november 1-től vette kezdetét. De a dolog természetéből önként következik is, hogy másnak nem is tekinthette, mint haszonbérletnek, miután először az évi lejárt haszonbéreket Lauroéknak megítélte; másodszor pedig az újított perben a haszonbér visszafizetését — fizetési nyugták alapján — elrendelte. Lehetetlen lett volna jogilag akár egyik akár a másik, ha haszonbérlet nem forgott volna fenn, tehát a legf. ítélőszék a szerződést bérletinek nem tekintette volna. Mert haszonbér fizetéséről vagy visszafizetéséről zálogoknál szó nem lehet. Végre a mellett világos bizonyítékot szolgáltat az is, hogy fentiek szerint nyugták léteznek a haszonbérlőnek — egészen Lauro haláláig 1864-ig — tehát már az ősis. pátens életbelépte után is történt fizetéséről, a mely nyugtákat magok a haszonbérlő Justh örökösei, a jelenlegi alperesek mutattak fel. Mindezen eltagadhatlan tények s világos bizonyítékok kétségtelenné teszik azt, hogy a kérdéses 1833-i k i s z er z ő d é s v a 1 ó s á g g al haszonbérleti szerződést képezett és igy az másnak nem is tekinthető. És ennek nagy horderejű következményei vannak mind a tudomány, mind a joggyakorlat terén. Először az, hogy ha valamely jogviszony s ebből kifolyó per haszonbérletinek bizonyult be s annak tekintendő : abban a r e s j u d i c a t a nem érvényesittethetik szemben oly perrel, mely zálogváltási per \ o 11. Mert a res judicata alkalmazhatására szükségkép feltételeztetik, hogy a két perbeli jogviszony és vitás kérdés között teljes identitás, valódi azonosság s necsak hasonlóság létezzék : a mely identitás fenn nem foroghat két oly per közt, melyeknek egyike zálogper, másika pedig haszonbérleti. Es ez az eset a Lanro-Justh perben — miután a Lauro örökösöknek most folyó s a Curia előtt fekvő per, mint fent kimutattatott — kétségtelenül haszonbérletre vonatkozik; azon per pedig — a Schwartz Lauro Apollónia pere — melyből származtatott a res judicata, határozottan zálogper volt. Es ezen perekben a személyek identitása létezett. Másodszor az: hogy a Curiának 1883. évi pleuáris döntvénye, mely a zálogperekben a perújítás használhatását, az alapkereset beadásától számítandó egy évi záros határidőhöz kötötte s igy azt tényleg kizárta, nem alkalmazható oly perekben, a melyek haszonbérletre vonatkoznak, a milyen haszonbérleti per a Lauroék pere; miután azon döntvény szorosan zálogperben keletkezett s csakis zálogváltási perekre vonatkozik. De azért sem alkalmazható e döntvény a Lauroék perében, mert abban a felsőbb bíróságok a res judicatára fektették elutasító ítéleteiket; az pedig kétségtelen, hogy az 1883-iki döntvény alapjául szolgált perben a res judicata kérdésbe nem jött ; mivel a Curia az ügy érdemébe bocsátkozott s ebben hozott Ítéletet, mi nem történhetik a res judicata alkalmazásánál, ez kizárván az ügy érdemébe való bocsátkozást. Harmadik, a joggyakorlatban döntő befolyású kérd é s az : hogy a Res j udi catát kimondó Ítéletekben van-e perújításnak helye.'1 És erre csak igennel lehet felelni azon esetre, ha az alapperben nem használt új bizonyítékok alapján kimutattatik: hogy a res judicata alkalmazása tévedésen alapult. Ha ugyanis ily esetben a perújítás megtagadtatnék, a jogszolgáltatás legmagasb céljai veszélyeztethetnének. Mert akkor a judicaturában nem a tényleges jogalap, hanem a tévedés, a vitássá vált jogviszonynak s az alkalmazandó jogelveknek hibás felfogása nyerne érvényesülést, a mi nem lehet a jog érvényesülése. Akkor csakugyan valósulna az, hogy a res judicata oly kétélű fegyver, mely a jogtalanságot is győzelemre vezetheti! És szerző jelzett munkájában kimutatja, hogy a r e s j u d icata alkalmazása a Lauro -Justh perben csakugyan tévedésen alapszik; és pedig mind az alapul szolgált előző judicatura tartalma s irányzata körül, mind a res judicata lényeges feltételei tekintetében. Tévedés volt, hogy a felsőbb bíróságok, az ítélt dologgá válás elvét haszonbérleti per eldöntésénél alkalmazták, oly jogviszony s per irányában, a mely tisztán zálogváltási volt és hogy zálognak tekintették azt, mi a fent előadottak szerint kétségtelenül haszonbérleti jogügylet volt. Tévedés és pedig nagy horderejű állt elo továbbá az által, hogy Schwartzué Lauro Apollónia saját egyéni oldalági jogán folytatván zálogpert, a Lauro örökösök pedig egyenes leszármazó örökösi jogon perlekedvén — ezen különböző jogi természetű egyéniségek jogosultsága egymással azonosittatott — az által, hogy Lauro Apollónia a Lauro örökösök engedményes ének tekintetett s ez alapon a Lauro Apollónia pervesztesége kiterjesztetett a Lauro örökösökre is. Ez azonban nagy tévedés; mert Lauro Apollónia jogilag s törvényszerüleg a Lauro örökösök jogutódja nem volt s nem is Ehetett. A jogi azonosság a felső bíróságok által, a Lauro örökösök részéről, a nagynénjük Lauro Apollónia javára lett engedményre, illetőleg joguk kereshetőségéről való lemondásra fektettetett. Már pedig ezen engedmény, mint fentebb részletesen előadatott, már eredetileg érvénytelen volt, azonfelül visszlemondás folytán vissza is szállt az örökösökre í tehát jogilag megszűnt létezni s igy belőle jogi következtetések sem voltak levonhatók. Bizonyíték e mellett a Curia eljárása is. A legfőbb ítélőszék 1871. évi Ítéletében ezen engedmény érvényéből indult ki s arra fektette Lauro Apollónia felperességének megállapítását, de ezen ítélet megsemmisittetvén, a második, 1872-ben hozott Ítéletében azon engedményt bírói tekintetbe már nem vette s Lauro Apollónia felperességét mégis tagadta, mert egyenes leszármazású örökösök létezvén, oldalági zálogváltási joga nem volt érvényesíthető. Tehát saját oldalági joga, illetőleg ennek hiánya tekintetében lett elmozdítva; mi semmi jogi kapcsolatban sem létezik az egyenes leszármazásé örökösök jogával; tehát jogi visszahatással sem lehetett azoknak jogaira s keresetére. Midőn tehát mégis a legfelsőbb bíróságilag is mellőzött engedmény alapján, a kir. tábla azon különböző jogi természetű perlekedő egyéniségeket s különbözőjogviszonyai kat azonosította s ez alapon Lauro Apollónia perveszteségéből, a Lauro örökösök jogi hátrányára res judicatát csinált: világosan a legnagyobb tévedésben volt. És ezen tévedésben osztozott vele a kir. Curia is. Es ezen tévedés valószínűen onnan keletkezett, hogy a Lauro örökösök alapparébeu az előző akták, különösen a fent megemlített legf. itélőszéki és semmitőszéki Ítéletek a L. Apollónia peréből nem voltak mellékelve, a melyekből a Lauro Apollónia s a Lauro örökösök közti viszonyról, az engedményezésről s erre vonatkozó legfelsőbb birói enuQciatiókról alapos tájékozást meríthettek volna.