A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 43. szám - A budapesti kir. járásbíróságok állapota - Az örökösödési eljárás reformja

322 A J O Gr. A régi tervezetben foglalt 27. §. helyett 44 szakaszban van contemplálva az új javaslat s nemcsak számokban, de tartalomban is többet jelentenek e szakaszok. Az örökösödési eljárásnak kizárólagosan a kir. járásbíróságok hatáskörébe való utalása mellett részletesebben szabályozza a javaslat az illetékesség kérdését, praecisebben állapítja meg azt, hogy ki van jogosítva a hagyatéki eljárás folyamatba tételét kérni s mikor van a hivatalos beavatkozásnak helye, a törvényekre való folytonos utalás elmaradt; a javaslat 15. §-ában egy új jogintézménynek alapja van megvetve : a részleges hagyatéki átadás jogintézményének, mely concessiókat tesz az ipso jure örökösödés elvének abban a részben, hogy míg az előbbi tervezet — ha ingatlanok tartoznak a hagyatékhoz — telekkönyveink rendezésére való tekintette], az egész hagyatékra kiterjedőleg, hivatalos beavatkozást állapit meg, addig az új tervezet — bizonyos feltételek fenforgása esetén — az igy hivatalból folyamatba tett hagyatéki eljárást csak az ingatlanokra terjeszti ki, a többi vagyontárgyaknak pedig megkegyelmez. A kötelesrész, hagyomány, özvegyi jog, utóöröklés, a perreutasitás és a hagyaték biztosításának kérdése az eljárás keretében kellő figyelemben részesülnek. Nemcsak méltányos, de jogos is, hogy a javaslat értelmében annak az örökősnek helyzete, ki alakilag kifogástalan végrendeletre vagy öröklési szerződésre hivatkozik, kedvezőbbé tétetik. A hirdetményi eljárás célszerűtlen és felesleges intézménye •— fájdalom — minden korlátozás nélkül fenn van tartva. Csak annyi a változás, hogy az 1868. évi L1V. törvénycikkre való hivatkozás helyett, a hirdetményi eljárás esetei, feltételei s az örökösödési bizonyítvány kiadásának módja részletesen körvonalozva vannak. Constatáljuk azt a tagadhatatlan körülményt, hogy ebben a 44. szakaszban az örökösödési eljárás főbb elvei lehető kimerítően megállapitvák, a mely elvek részletes kiépítése — a 42. §. szerint — a kibocsátandó igazságügyminiszteri rendeleteknek feladata leend. Tekintettel arra, hogy a mint jelezve volt már, az igy contemplált eljárás csak ideiglenes jellegű s örökjogunk codificatiójával egyidejűleg örökösödési eljárásunk is végleg rendeztetni fog, addig is a javaslat az eddigi eljárásnál hasonlithatlanul jobb, modernebb örökösödési eljárást létesít, a melyre hogy valóban égető szükségünk van, bizonyításra nem szorul. Csak az az egy óhajtásunk, hogy mielőbb törvénynyé váljék. Legyen szabad a javaslatra a következőket megjegyeznünk : Kifogásolandó, hogy az örökösödési eljárás alaptényezőiről, a leltárról és a halálesetfelvételi jegyzőkönyvről s illetve ezen okiratok külkellékeiről oly kevés vagy jóformán semmi intézkedést sem találunk a javaslatban. A leltárra vonatkozólag más alkalommal elmondtuk nézeteinket, itt, a javaslat 7. §-a kapcsán, a halálesetfelvételekről kívánunk egyet-mást megjegyezni. Kétségtelen, hogy ugy a rendes, mint a hirdetményi örökösödési eljárásban, amott az átadó végzésnek, itt az úgynevezett örökösödési bizonyítványnak az alapja, a melyen az egész örökösödési ügy nyugszik, a halálesetfelvételéről szóló okirat. Ha a halálesetfelvétel adatai hamisak és ezeket a hamis adatokat saját érdekükben felhasználni akaró örökösök között teljes egyetértés uralkodik, akkor a bíróságnak nem áll módjában a hamis adatokat felfedni és a kijátszott örökösöket hatályos védelemben részesíteni. Annál fontosabb ez az okirat, mert a törvényjavaslat 12. §. 2-ik pontja szerint — a mi különben szórói-szóra a gyámsági törvényből van átvéve — a halálesetfelvétel bizonyos esetekben a családi összeköttetés igazolására elegendő bizonyítékul szolgál. Tekintettel erre a nagy fontosságra és nagy horderejű következményekre, a melylyel a halálesetfelvétel bir, nagyon is eszélyes volna, hogy ezt az okiratot annyi cautelával vegyük körül, a mennyi csak rendelkezésünkre áll, állapítsuk meg kellékeit ugy, hogy azokban azután bizalmunk is legyen. A javaslat 7. §-a szerint a halálesetfelvétel az 1868. évi LIV. t.-c. és illetve az 1877. évi XX. t.-c. rendelkezései szerint, tehát az eddigi módon, az eddigi közegek által és eddigi alakjában lesz felveendő. Az 1868. évi LIV. t.-c. 502. §-ának, továbbá a gyámhatósági törvény 220. §-ának összevetéséből, valamint a javaslat 7. §-ából constatálnunk kell azt, hogy a halálesetfelvételt nagy és kis községekben a jegyző, illetve körjegyző veszi fel, vagyis hogy ennek a fontos okiratnak kiállítása a nevezett közegek hatáskörébe tartozik, mig ellenben az 1868. évi LIV. t.-c. 562. §-ának az az intézkedése, hogy a halálesetfelvétel a községi elöljáróság által eszközlendő, érvényben lenni megszűnik. Utalok e helyütt Rónaszéki Trux Húgó »örökösödési eljárásunk a bíróságok előtt« című kitűnő munkájára, a mely a halálesetfelvételek körül országszerte tapasztalt botrányos felületességet a következőkkel aposztrofálja: »Sajnos, e fontos okirat fölvételénél nem járnak el az erre hivatott közegek azzal a pontossággal és körültekintéssel, a melyet annak bizonyítékul szolgálhatása megkívánna ; hanem megelégednek egyik-másik érdekelt fél bemondásával és a szükséges vizsgálatot mellőzik. Ez az oka annak is, hogy sokesetben ugyanannak az örökhagyónak halálesetéről különböző időben felvett ily okiratok egészen ellentétes adatokat tartalmaznak és ez az oka annak is, hogy a halálesetfelvételek hitelessége és bizonyító ereje a gyakorlatban annyira alászállott, hogy a legfőbb ítélőszék újabb keletű határozatában kimondotta, »hogy a halálesetfelvételek örökösödési jogok tekintetében csak útmutatásul és nem bizonyítékul szolgálnak«. Magunk részéről még esak annyit, hogy a halálesetfelvételek — a mindennapi tapasztalat tanúsága szerint — még csak oly esetekben sem megbízhatók, a melyekben azok családi összeköttetés igazolására elegendők. Világos mindezekből, hogy vagy arra kell törekednünk, miszerint a halálesetfelvételeket, mint okiratokat, megbízhatóbbakká tegyük, vagy pedig tényleg csak »útmutatásul« szolgáljanak azok az örökösödési eljárásban. Az utóbbi rendkívül nehézkessé és drágává tenné az eljárást, az előbbi célt azonban legalább megközelitőleg elérni lehet a következőkkel : a) a halálesetfelvételről szabályszerű jegyzőkönyvek vétessenek fel, a melyek az érdekelt örökösökön kivül két tanú által is aláirandók; b) a halálesetfelvétel eszközlése a községi elöljáróság mint ilyen és ne a jegyző hatáskörébe tartozzék s az illető község pecsétjével láttassák el; c) a.z igy kiállított jegyzőkönyvet irja alá az illetékes lelkész is annak bizonyságául, hogy az abban foglalt adatok az anyakönyvi adatokkal egyezők. A halálesetfelvételek körül tapasztalt visszaélések azonban végleg csak akkor fognak megszűnni, ha azok felvételét bírósági közegekre vagy a bírósági kiküldöttekre és nem közigazgatási közegekre fogjuk bizni. A budapesti ügyvédi kamara a javaslatra vonatkozó felterjesztésében foglalkozik a kizárólagos örökösödési jog bizonyításának kérdésével és constatálja, hogy a javaslat »kételyt hagy fenn arra nézve, vájjon oly esetben, midőn a hagyaték tárgyalása közjegyző vezetése mellett történik, a törvényes örökös vagy örökösök tartoznak-e kizárólagos örökösödési jogukat igazolni vagy sem«. Meg kívánjuk jegyezni, hogy a most érvényben lévő örökösödési eljárásunkban, illetve idevágó törvényeinkben, constatálnunk kell ugyanazt a hiányt, a melyet a fenti ügyvédi kamara a törvényjavaslatra vonatkozólag kiemel, hogy t. i. sehol sincs kimondva a rendes örökösödési eljárásra vonatkozólag, hogy az örökösök a kizárólagos örökösödési jogot bizonyítani tartoznak. Ellenben az 1868. évi LIV. t.-c. 580. §-ában, vagyis a hirdetményi eljárásban határozottan ki van mondva a kizárólagos örökösödési jog bizonyításának szüksége. Jogi tankönyveink (lásd Rónaszéki Trux Hugó), valamint majdnem kivétel nélkül a bíróságok hagyatékátadó végzései arról tanúskodnak, hogy a rendes hagyatéki eljárásban is megkívántatik a kizárólagos örökösödési jog bizonyítása, illetve ezen átadó végzésekben a megtartott hagyatéki tárgyalás alapján meg szokott állapíttatni a kizárólagos örökösödési jog ; ebből azt lehetne következtetni, mintha a gyakorlat ezt a talán nem is szándékolt megkülönböztetést a rendes és a hirdetményi eljárás között nem követte volna. Ha kissé megfigyeljük a rendes hagyatéki eljárás e részbeni gyakorlatát és a hirdetményi eljárás megindításához szükségelt kérvény törvényes kellékeit, meggyőződünk arról, hogy a megkülönböztetés tényleg meg van: I. A rendes eljárásban. ^ Vegyünk törvényes örökösödést és azt az esetet, midőn csupán az örökhagyó leszármazói, felmenői, testvérei vagy ezek leszármazói és házastársa örökösödnek. Ily esetben s ez az eset bizonyára a hagyatéki ügyek nagy többsége, feltéve,