A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 44. szám - A szabadságbüntetés tartamának számítási módjai. (A btk. 3. §-a.)

326 A JOG. ügyészségnek bátran lehet azt a fölfogást imputálni, mert bizony az érdekes végtárgyalás után senki sem mozgatta még a fülét sem. De volt a dolognak egy kis bibéje s ez az volt, hogy nekem nem volt kedvem megengedni agyonhallgatni az egész ügyet, nem volt pedig ahhoz kedvem azért, mert már előbb több concret esetben tapasztaltam, hogy az illető vizsgálóbíró rendszeresen űzi a törvénysértéseket s különösen a paraszt embereket agyonkinozza, eminenter egy rablási eset tárgyalása alkalmával nyilt ülésben azzal vádoltam öt, hogy a felek vallomásait hamisan veszi föl, az azok előadásából vont saját következtetéseit, mint a felek előadását diktálja be a jegyzőkönyvbe, azt a felek által aláíratja s az ilyen állítólagos beismerések alapján 4—5—6 havi vizsgálati fogságba beviszi az embereket s kértem ellene — de persze, hogy eredménytelenül — a kir törvényszék intézkedését s mert ugy gondolkoztam, hogy nem elég a felektől a honoráriumot átvenni s őket csak pillanatnyi bajból kirántani, hanem hogy kötelesség megtenni érdekükben mindazt is, a mi a törvényellenességek ismédlődhetésének a megakadályozására vezet s nekik a jövőben is oltalmul szolgál s azért 1887. évi július hó 31-én 3,083. sz. a. megtettem Vonstetten Ján. bazini kir. járásbirósági aljegyző mint vizsgálóbíró ellen a btkv. 473. §-a alapján a fenyítő feljelentést védencem nevében. Meglehet, hogy a kir. törvényszék büntető tanácsa és a kir. ügyészség azzal menthetik magukat a h i v a t a 1 b ó 1 i intézkedés megtételének az elmulasztásáért, hogy a közöttem és a kir. ügyész között a végtárgyalásnál a tettleges bántalmazásra vonatkozó párbeszéd nem vétetett fel a végtárgyalási jegyzőkönyvbe, — a minthogy az csakugyan abból szerencsésen kimaradt — de az igen gyönge mentség s ki nem állja a bírálatot, mert: 1. az eset annyira fontos s annyira ritka volt, hogy azt elfelejteni semmiképen sem lehetett; 2. a kir. törvényszéknek s a kir. ügyészségnek nem volt szabad azt megengedni, hogy a végtárgyalásnál általam s a kir. ügyész ur által is konstatáltatni kért oly súlyos s egy bírósági tagot érintő vád a jegyzőkönyvből kihagyassék ; nem volt azt szabad megengedni már csak azért sem, mert nem tűrhető, hogy ily vádak alaptalanul emeltessenek s kell, hogy a vád alaptalansága esetén az alaptalanul vádoló felelősségre vonassék ; és 3. a kir. törvényszéknek s a kir. ügyészségnek kötelességében állott az emelt vád alapján vádlott vizsgálóbíró ellen a vizsgálatot azonnal hivatalból indítványozni, illetve elrendelni. Ilyképen a 3,083/87. számú feljelentéssel kényszerhelyzetbe hozatván a kir. törvényszék és a kir. ügyészség, indítványozva s elrendelve is lett a vizsgálat s minthogy annak eredménye igazolta az emelt vád alaposságát, meg lett hozva a vád alá helyezési határozat s majd ki lett tűzve 1888. évi január hó 27-ikére, a melyről azonban engem nem értesíteni a kir. törvényszék jónak talált, á m b á t o r a feljelentést ellen jegyeztem. Ezen eljárás fölött — megvallom — haragra lobbantam s azt annál inkább, mert időközben tudomásomra jöttek oly dolgok, a melyek a legcsöndesebb, legindolensebb emberben is képesek a vért fellázítani. Vonstetten ugyanis már hetekkel előbb Bazinban számos tanuk előtt hirdette, hogy hiszen nem történik semmi baja, csak csekély pénzbirságra, vagy 5 f r t r a fogják ő t e 1 i t é 1 n i s a k i r. ü g y é s z megígérte neki, hogy nem fog felebbezni, a sértett fél pedig — úgymond — nem felebbezhet. Időközben én azonban megbízható forrásból értesültem arról, hogy a derék vizsgálóbíró nemcsak az agyonvizsgálást, de az ütlegelést, a tettleges bántalmazást is rendszeresen űzi, olyannyira, hogy hivatalos szobájában a szekrényben korbácsot is tart, amelylyel a keményebb vizsgálati foglyokat puhítja. Hogy tehát az előre látható törvény kijátszást megakadályozzam, 1888. évi január hó 26-án — a mely napon t. i. neszét vettem a 27-én megtartandó végtárgyalásnak — ügyfelem nevében újabbi feljelentést tettem arról hogy a vád alatt lévő vizsgálóbíró egy másik alkalommal kétgurabi embert megkorbácsolt s egy cajlai embert arcul vert a vizsgálat alatt s hivatkoztam ugyanazon tanukra, t. i. a tollvivőre s a t'ogházőrre. Másnap természetesen megjelentem »h i v a 11 a n u 1«, — a kir. törvényszék s a kir. ügyészség bizonyára azt gondolták — a végtárgyaláson s átéltem egy tanulságos törvénykezési bohózatot. A végtárgyalás megkezdődött s én azonnal figyelmeztettem a kir. törvényszéket, hogy a vádlott ellen újabbi feljelentés adatott be, amelyben ugyanaz teljesen hasonló büntetendő cselekmények elkövetésével vádoltatik, mintaminő miatt ellene végtárgyalás tartandó meg. Vádlott oly modorban, mintha ő volna a tárgyalás vezetője, tiltakozott az ellen, hogy azon újabbi feljelentés a tárgyalás alatt lévő ügygyei kapcsolatba hozassék, mert — úgymond — az nincsen a letárgyalandó ügygyei semmiféle kapcsolatban s a kir. törvényszék ezt a felfogást teljes lelki nyugalommal acceptálta — s a tárgyalás folyt. Vádlott ismervén azon latin mondást: »si fecisti, negac _ mindent tagadott váltig, de sőt csavarintani akart a dolgon, előadván hogy a bántalmazott asszony sírt s kezevei a szájat betömte ' ő tehát csak a kezét a szájáról el akarta távolítani, ámde a sértett fél s a két tanú kegyetlenüla szemébe mondották, hogy bizony nem kézeltávolitás volt az, hanem arculütés s erre meg is esküdtek. Éri a kir törvényszék engedelmével kérdést intéztem ugyanazon két tanúhoz: igaz-e, van-e tudomásuk arról, hogy vádlott vizsgálóbíró hivatalos szobájában a szekrényben korbácsot tart, azzal két gurabi vizsgálat alatt állott embert egy ízben megütlegelt s máz ízben egy vizsgálat alatt állott cajlait hivatalos eljárás közben szintén arcul vert? Erre azonban a vádlott nagy lármával kikelt s tiltakozott az ellen, hogy a tanukhoz én intézzek kérdéseket és a kir. ügyész, ugyanazon kir. ügyész, ki akkor, midőn a pór-asszony saját védelme közben előadta a kir. törvényszék előtt panaszát az emberleien vizsgálóbíró ellen — nem tudta fölismerni saját jogkörének, saját kötelességének a tartalmát, a határait most, midőn a vádlott vizsgálóbíró bűnösségének a nagyságát eltusolni kellett, egyszerre öntudatra ébredt, felállott s kijelentette, hogy a vád érdemére vonatkozó bizonyítási eljárást egyedül ő van hivatva vezetni, provokálta e kérdésben a kir. törvényszék határozatát s a kir. törvényszék a már is nekem adott engedélyéről megfeledkezve, kinyilatkoztatta határozatilag, hogy nekem nincs jogom a tanukhoz kérdéseket intézni, de azért ám senki sem higyje, hogy talán az általam feltett kérdéseket a kir. ügyész saját személyében felkarolta s a tanukhoz ö intézte volna. — — Hogyan is lehetett volna ugy az 5 forintos Ígéretet betartani ? nem, ő azt nem cseleke d'te, de látván, hogy vádolnia muszáj, vádbeszéd helyett védelmet mondott vádlott mellett, enyhítő körülményekre plaidirozott s kérte alkalmazni a 92. §-t. Erre én, látván a dolog fenekére, felindulva igen röviden feleltem, hogy nem értem, mikép lehet enyhítő körülményekről beszélni ott, a hol vádlott, mmt magát müveit embernek való. de mindenesetre tanulmányokat végzett s díszes, fontos bizalmi társadalmi állást elfoglaló egyéniség szemközt áll egyszerű, tanulatlan s tudatlan, önvédelemre képtelen, síró, remegő asszonynyal'. Enyhítő körülményekről a túlbuzgóság szempontjából csak akkor lehetett volna talán szó, ha a vizsgálat alatt állott személy dacosan, gorombán, szemtelenül viselte volna magát, minthogy azonban annak nyoma síncsen, kérem a törvény szigorát alkalmazni annál is inkább, mert a szegény asszony vádlott brutális magaviselete következtében 2]/2 hónapon át ártatlanul fogságban sínylett s meggyaláztatott. A törvényszék visszavonult s én azon helyzetben voltam, hogy a végtárgyaláson jelen volt collegám s barátomhoz, dr. Koszival József pozsonyi ügyvédhez azon kérdést intézhettem : »T u d o d-e, hogy mi lesz a törvényszék ítélete ?« — »Hogyan tudhatnám !« — felelt ő. — »Nos, én megmondom« — válaszoltam neki — »a 92. §-t alkalmazni fogja, 5 frt pénzbírságot itél, az ügyész azt tudomásul veszi s az én általam bejelentendő felebbezést vissza fogja utasitani!« »Hogyan beszélhetsz igy ?« — kérdé ő ismét. — »Barátom, — mondom én — ezt már vádlott hetek előtt kihirdette Bazinban, mint kapott Ígéretet s a mint magad észlelted a tárgyalás menetét s lefolyását, az nem látszik puszta fecsegésnek lenni !« Elképzelheti minden ember, minő képet csinált az én tisztelt barátom, a midőn a kir. törvényszék visszakerült s kihirdette, hogy vádlottat bűnösnek találta, de a 92. §-t alkalmazza s 5 forint pénzbírságot itél, — az ügyész ezt tudomásul vette, én bejelentettem a felebbezést az Ítélet és a semmiségi panaszt az eljárás ellen s azok visszautasittattakü! — — — — Kell ehhez commentár ? — — — — !!! Én a visszautasítás ellen is bejelentettem a felebbezésemet s terjedelmesen indokolva be is adtam érdemben is a felebbezést és semmiségi panaszt, de a visszautasítás a kir. táblán s a kir. Curián is helybenhagyatott s én a fölött elmélkedni nem is akarok, hogy helyesen-e, avagy helytelenül, hanem ugy fogadom a dolgot, mint száraz tényt. Mindaddig, mig orvoslást remélhettem a bíróságtól magától, nem akartam a dolgot nyilvánosság elé vinni, most azonban azt emberi és hazafiúi kötelességemnek tartom egyaránt. Vegyék tudomásul ez esetet az illető körök s merítsenek belőle tanulságot arról, hogy mit jelent az az ügyészi omnipotentia, merítsenek belőle tanulságot s meggyőződést, hogy a felebbezési rendszernél is minden érdekeltnek kall kellő befolyást, kellő jogkört en^cdél) 'ezni s biztosítani; nevezetesen meg kell engedni minden érdekeltnek, hogy mindé .1 instancián át a minősítés kérdéséhez is, tehát a 92. §. a 1 k a 1mazásáhozis — mely kétségen kívül mindig a minősítés jelentőségével bír _ hozzászólhasson