A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 22. szám - A családi és házi lopásról. 2. [r.].

170 A JOG. Végezetül még azt kell megjegyeznem, hogy az ügyvédeknek nincs rózsás helyzete, az igazságügyi kormány mindenkiről gondoskodik, csak rólunk nem ; miénk a világ, csak tudjunk megélni, de megélhetésünk biztosítva nincs ! Egy ügyved. A családi és házi lopásról. (Btk. 342. és 343. §§.) Irta: PÜLGÁR JÓZSEF, vámos-mikolai kir. járásbiró. II. (Befejező közlemény.) * Mindazon érveket, a melyek indokolttá teszik, hogy ne csak a családi, har.em a házi lopás esetén is a bűnvádi eljárás folyamatba tétele a sértett fél indítványától tétessék függővé, előző értekezésemben felsoroltam és ezzel áttérhetünk ama második kontrovers kérdés megvitatására : K i t illet meg az i n d i tványozásjoga a btk. 342. és 343. §ai esetében? Habár a btk. 333. §-a szerint lopást az követ el, a ki idegen ingó dolgot másnak birtokából vagy birlalatából annak beleegyezése nélkül azon célból vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, a kriminálisták mégis egyetértenek abban, hogy a lopás a tulajdon ellen irányuló delictum. Minthogy azonban a tulajdon, mely nemcsak a corpus feletti fizikai hatalom, a tényleges uralom, a jogos testi érintkezés, hanem az abban rejlő összes jogok korlátlan gyakorlásából is áll s igy maga a tulajdon megosztva is 1 e h e t, beállhat azon gyakori eset, hogy maga a corpus tényleg nem a dolog tulajdonosa, hanem másnak van fizikai hatalma alá rendelve és ez azon körülmény, állapot, mely az inditványozási jog feletti jogosultság kérdését komplikálja. A hol a tulajdonban rejlő összes jogok, tehát a possessió és detentió felett való rendelkezés joga és gyakorlása egy személyt illet, egy alanyban összpontosul s ezzel a corpus is magának a tulajdonosnak van egyúttal tényleges birtokában: ott, ha családi vagy házi lopás forog fenn, az, hogy kit illessen az indítványozás joga, vita tárgyát nem képezheti. De igenis képezheti és képezi is akkor, ha a dolog, a corpus delicti nem magától a tulajdonostól, hanem a birtokos, vagy birlalótól, a kinek a dolog feletti tényleges uralom, vagy az azzal való jogos érintkezés (fizikai) bizonyos időre átengedtetett, vagy azt bármi úton-módon megszerezte. Kit illet ilyen esetben az indítványozás joga? Az t-e, a kinek birtoka vagy birlalatából a dolog ellopatott (possessor vagy detentor), avagy azt, a ki a corpusnak tulajdonosa (károsult fél)? A nézetek eltérők. Vannak kriminálisták, a kik határozott megállapodásra jutni nem birván, ugy a tulajdonost, mint a birtokost egyenlően jogosultaknak tartják az indítványozásra s azok közül bármelyik is az indítványt kellő joghatálylyal megteheti, mivel Schwarze szerint : »Auch dem Diebe kann die Sache gestohlen werden«, tehát még azon körülmény sem jöhet tekintetbe, vájjon az a birtokos jóvagy rosszhiszemű. Mások ellenben csak korlátozással fogadják el ezen elvet és a birtokost vagy birlalót csak akkor ruházzák fel az inditványozási joggal, ha kártérítéssel tartozik. De a mint az előbbi nézet támogatói nem számoltak ama körülménynyel és nem jutottak megállapodásra arra nézve, mi történjék akkor, ha a két inbitványozásra jogosult fél akarata egymással coliisióba jön s az egyik által emelt indítványt a másik visszavonja s vájjon megengedhető-e ez a judicaturában, az utóbbi elvnek hívei ismét nem voltak figyelemmel arra, hogy a kártérítési kötelezettség relatív dolog és fogalom, mely a kijátszásra teljesen alkalmas és még az is kérdés, képes-e a birtokos kártérítést nyújtani, sem az egyik, sem a másik irány nem nyújt biztos és minden esetben alkalmazható támpontot annak a kérdésnek egyöntetű eldöntésére, kit illet meg az indítványozás joga. Hazai kriminálistáink közül dr. Illés Károly, a már hivatkozott jeles művében ezen kérdés megvitatására is kiterjeszkedvén, azt a következőkép véli megoldhatni: »Véleményünk szerint azonban helyesebb azok nézete, kik a lopást első sorban és közvetlenül a tulajdon ellen irányzott bűntettnek tartván, ebből kifolyólag mindig és csakis az ellopott dolog tulajdonosát tartjákaz indítványozásra jogosultnak. Ennélfogva — mondja tovább — oly esetben, midőn a közös háztartásban élő rokon vagy hozzá tartozó a tőle ellopott dolognak nem tulajdonosa, hanem a tulajdon egy idegen, a tettessel a 342. és 343. §-okban megjelölt viszonyban nem álló egyént illet meg: ekkor a lopás hivatalból üldözendő. Tökéletesen helyes lenne ez az elv, ha minden corpusra a tulajdonos neve, vagy az, hogy idegen tulajdont képez, reá volna vésve és a tettes erről a bűnvádi cselekmény elkövetése előtt tudomással birna, de e nélkül a corpus jogi helyzete nem, hanem csakis az ac'iv subjectum személyi viszonyai szolgálhatnak qualifikáló körülmény gyanánt. Ezen véleményt sem osztjuk tehát teljesen és feltétlenül, * Elűző közlemény a »J o g« 21. számában. ] mert habár a lopást első sorban, közvetlenül és kivétel nélkül a tulajdon ellen irányzott delictumnak ismerjük is el, mégis ezen praemissából azon eredményt, hogy csakis az ellopott dolog tulajdonosa ruházható fel az inditványozási joggal, le nem származtathatjuk a nélkül, hogy egyfelől a törvény határozott rendelkezése és szellemével ne kerülnénk összeütközésbe, másfelől pedig ezen elvnek alkut nem ismerő formában való sanctionálása gyakran oly körülmények elé s oly helyzetbe sodorná a judieaturát, hogy az osztó igazság örök érvényű axiómáját lenne kénytelen megtagadni. Ezt pedig senki se akarhatja. Azért, a könnyebb következtetés kedvéért bocsátottam előre ama okokat, a melyek közrehatottak a családi és házi lopás delictumának inditványi vétséggé lett qualificálására és ezek között első sorban a családi viszony kíméletét, a magánérdek megóvását s a többi között a delictum elkövetésére visszaható, elriasztó hatással működő akadályoknak majdnem teljes hiánya és ezzel az erkölcsi rossznak, a gonosz megátalkodottságnak, mint a cselekméuy elkövetésére sarkalló személyi tulajdonságnak csekélyebb fokát, a melyek azután annak indokolására is közreműködtek, hogy a tettes vádvisszavonás esetén a büntetés alól elvonassék, felemiitettem. A ki tehát az indítványozásra való jogosultság kérdését helyesen akarja megoldani, annak ezen alapból kell kiinnulnia, mert miként érvényesülhetne pl. a családi viszony kímélete, a magánérdek megóvása, ha a tettes cselekménye, a reat u in mikénti minősítése felett, nem az activ subjefttumnak személyi tulajdonságai és viszonya, hanem kizárólagacorpus delicti jogi helyzete döntene? Lássunk két gyakorlati esetet. 1- ör. A tulajdonos a tárgyat birtoklásba adta s a tulajdonos fia azt a birtokos vagy birlalótól ellopja és azután elidegeníti. 2- or. A tettes atyja az ellopott tárgyat idegen egyéntől, a ki a dolog tulajdonosa, birtoklásban birta. A kérdés most már az : a) családi lopást követ-e el a tettes ezen esetekben ? és ha igen, b) kit illet meg az indítványozás joga? Azok, a kik az indítványozásra való jogot, abból indulva ki, hogy a lopás a tulajdon ellen irányzott büntetendő cselekmény, állapítják meg, ha csak következetlenek nem akarnak maradni, az indítványozással mindig és csakis a tulajdonost tartják feljogosítottnak s ezért szerintük: ad 1. családi, vagyis inditványi; ad 2. pedig hivatalból üldözendő lopással állunk szemben. Ha már most elfogadjuk és el kell fogadnunk, hogy az inditványi delictum — eltekintve a kiszabandó büntetés neme és fokától — a tettesre nézve, miután a vád visszavonható s ez által a büntetés alól menekül, enyhébb; a hivatalból üldözendő pedig súlyosabb beszámítás alá eső büntetendő cselekményt képez, miként egyeztethető össze a levont eredmény a btk. 82. §-ának rendelkezésével, mely azt mondja : »Nem számithatók be a bűntett vagy a vétségnek tényálladékához tartozó, vagy annak súlyosabb beszámítását okozó ténykörülmények, ha az elkövető, a cselekmény elkövetésekor azokról nem bírt tudomással.« Sehogy. Már pedig azon esetekben, ha a tettes a corpust a eriminalis contrectatio folytán a btk. 342. §-ában körülirt személyek uralma alól helyezi ki, idegeníti el : a p r a e s u m t i o j u r i s, az ellenkező bizonyításáig az, hogy arról, miszerint a dolog más idegen személy tulajdona, tudomással nem bírt. Ebből azután következik, hogy ha a tettesre nem bizonyítható ama körülmény tudása, ismerete, hogy a corpus delicti nem a btk. 342. §-ában meghatározott személyek tulajdonát képezi, hanem azoknak csakis birtoka, avagy birlalatában volt — kétségtelenül hivatalból üldözendő lesz a cselekmény — ellenkező esetben pedig nemcsak a családi viszony és azért, mert a lopás a család körében követtetett el, hanem a btk. 82. §-ára való figyelemmel is, a cselekmény csak inditványi delictumot képez s mint ilyen irányában nem a tulajdonost, hanem rendszerint a birtokos vagy birlalót illeti meg az indítványozás joga. Azért jelezem, hogy rendszerint, mert különbséget kell tennünk egyes kivételes esetek között s azért, a mint állítom, hogy helytelen az inditványozási jogot tisztán és egyedül a tulajdonosra ruházni, ép ugy elismerem helytelenségét és veszedelmes voltát annak, ha az ellenkező elv acceptáltatnék és ama jog kizárólag a birtokos vagy birlalót illetné meg. A k—i postamester leánya a pénzesleveleket feltörte és abból a pénzt elidegenítette. S mi történt? A kir. Curia hogyhogy nem, családi lopás delictumát látván fenforogni, tekintettel arra, hogy a tettes atyja — tehát maga a postamester — vádat nem emelt, a tettest felmentette és az eljárást beszüntette. A kir. Curia, elég helytelenül, ezen esetben egyedül a birtokost, helyesebben birlalót tartotta az indítványozásra jogosítottnak. Hogy ez a minősítés sehogysem egyeztethető össze a btk. szakaszai, de még a büntetőjog általános tanaival sem, az bizonyításra nem szorul, mert különben egyes családi tagok az egész postát ellophatnák, a nélkül, hogy ily elvek mellett büntető uton felelősségre vonhatók lennének.