A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 22. szám - Mily jog illeti a hitelezőt az adósra örökség útján szállott, de még tulajdonául be nem keblezett ingatlan tekintetében? 3. [r.]

A J Itt. miután a t e 111 e s határozottan tudta, hogy a c o r p u s d o 1 i c t i a meglopottnak csakis de tenti Ójában volt, a cselekmény hivatalból üldözendő dclictumot és nem családi lopást képez. Ez világos. De viszont ismét az sem helyes, ha a tettes a hozzátartozójától bizonyos dolgot ellop, melyről kiderül, hogy az harmadik és rokoni conuexitásban nem levő idegen személy tulajdona és csak birtoklás vagy birlalatban volt: hogy akkor kivétel nélkül hivatalból üldözendő lopásnak qualificáltassék a cselekmény. Kell tehát egy enyhébb felfogásnak, középútnak lenni, mely kiegyenlíti az ellentétek és érdekeket, hogy a megoldás helyes legyen. De minő alapon?. Ha a törvény holt betűjét a gyakorlati élet és tapasztalattal összhaugzásba hozzuk, ugy azt találjuk, hogy a második esetben (ad 2.) az inditványozási jo_;ra való jogosultság attól függ : 1- zör. Birt-e a tettes tudatával annak, hogy a corpus delicti nem a btk. 84-J. § ában megjelölt személy tulajdona? és 2- szor. Megtéritette-e a birlaló a kárt, mely a lopás által a tulajdonosnak okoztatoít? Adhat-e teljes elégtételt? Ha birt tudomással, akkor megszűnik az inditványozási jogra való jogosultság vitás lenni, mivel nem inditványi, hanem csupán hivatalból üldözendő lopás delietumával állunk szemben. Minthogy azonban nagyon is ritkán lesz ez a tudat igazolható, sokkal nehezebb és több gyakorlati felfogást, érzéket igényel a kérdés eldöntése akkor, ha azon praesumtio dominál, hogy a tettes azon hiedelemben kellett, hogy legyen, miszerint a corpus delicti a birtokos vagy birlaló tulajdona, mert ha ily esetekben ismét kivétel nélkül a birtokost ruháznók fel az inditványozási joggal, ugy ez viszont a tettes és possessor összejátszását segítené elő és ekkor elidegeníthetnék a dolgot, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik büntethető lenne. Ez pedig a jog-, állam- és társadalmi rendre veszedelmes egy tan lenne. Ennélfogva nem marad egyéb hátra, mint a possessor és detentor civilis felelősségének elméletét felállítani és abból kiindulni: vájjon a birtokos képes és nyujt-e kártérítést, elégtételt vagy sem a tulajdonosnak, ha ebbeli felelőssége fennáll. Mert ha nyújt, vagy erre nézve a tulajdonossal megegyezésre jutott, ezzel az ellopott dologért egyenértéket adván a tulajdonosnak, a birtokos quasi tulajdonosává lesz a corpus delictinek, miből egy kis méltányossági felfogással önkényt következik, hogy az inditványozási jog is mintegy reá átháramlik ; mig ellenkező esetben, ha a kártérítés nem lehetséges, előtérbe lép a tulajdonjog kérdése és miután a tulajdonos a btk. 342. §-ábau meghatározott személyi viszonyban a tettessel nem áll, a cselekmény közönséges lopássá fog minősülni. Ugyanezen elv szerint kell eljárnunk a házi lopásnál is, mert ha a gazda teljes kártérítést nyújt, nem forog fenn indok arra, hogy az inditványozási jog más személyt és ne őt illesse s ezzel anyagi érdekei veszélyeztessenek. Mi tehát megfordítjuk a dolgot és nem azon véleményt tartjuk helyesnek, mely a mellett harcol, hogy a birtokost csak akkor illeti meg az indítványozás joga, ha kártérítéssel tartozik, mivel vagyontalan egyénnel szemben ennek semmi gyakorlati értéke nincs, hanem csakis akkor, ha a kárt megtérítette, vagy a károsult tulajdonossal a kártalanításra nézve megállapodásra jutott és ezzel az indítványozás jogát átruházta. A családi és házi lopásnál ezek szerint a tulajdonjogra fektetett theoria kiegészítendő azzal, hogy az inditványozási jog tekintetében azon körülmény, hogy a delictum activ subjectumának a corpus jogi helyzetéről — mielőtt a tettet elkövette — volt-e tudomása, Demkülönben az, vájjon a birtokos vagy birlaló a kárt képes-e megtéríteni, bírnak döntő befolyással és ugyanezen elvek alkalmazandók akkor is, ha a corpus delicti közös tulajdont képez és részben valamely hozzátartozó, részben pedig idegen, egyén tulajdona. És miután az előadottakból világos, hogy egyrészt ezen felvetett controvers kérdés eléggé fontos, másrészt pedig, hogy a judicatura ez irán)ban még egyöntetű helyes megállapodásra nem jutott, nem lesz felesleges, ha a btk. revisiója alkalmával a tör vényes intézkedés erre is kiterjesztetik oly módon, hogy a btk 342. és 343. §-a esetében, a mennyiben az abban megjelölt személyek az ellopott dolognak csak birtoka, vagy birlalatában voltak, az inditványozási jog tekiutetében kimondatnék, hogy a birtokos vagy birlalót az inditványozási jog csak azon esetben illeti meg, — feltéve, hogy a tettes nem birt tudomással arról, hogy a dolog idegen személy tulajdona: 1- ször. Ha a tulajdonosnak teljes kártérítést nyújtott, vagy az ehhez szükséges összeget birói letétbe helyezte és 2- szor. Ha a tulajdonos az indítványozás jogát a birtokos, vagy birlalóra átruházta. Ellenkező esetben közönséges lopás lenne megállapítandó és ezzel, azt hiszszük, hogy a controvers kérdést helyes és a méltányossági elvek felhasználásával minden esetben alkalmazható elvi alapon oldottuk meg, mely elvi alapból kiindulva, a judicatura egyöntetűsége minden körülmények között biztositható, a nélkül, hogy a büntetőjog és igazságszolgáltatás elve és céljával komoly összeütközés provocáltatnék. OGk 171 Mily jog illeti a hitelezőt az adósra örökség útján szállott, de még tulajdonául be nem keblezett ingatlan tekintetében ? Irta: BOROVÁNSZKY EDE, ügyvéd Nagy-Szombatban. A m. kir. Curiának a tlkvi rendelet 74. §-a alapján feltételesen szerzett zálogjogra vonatkozó döntvénye a szaklapokban már többször képezte megbeszélés tárgyát és legutóbb a »J o g« 5-ik és 8-ik számában is megjelent két cikk, mely közül az egyik a m. kir. Curiának döntvényét egészen elhibázottnak, tévesnek, a törvény intencióit sértőnek mondja, a másik pedig ép ennek ellenkezőjét vitatja. Elmondom e tárgyra vonatkozólag én is nézetemet. A jogérzetnek felháborodása bizonyos konkrét esetekké szemben érthető, mert tagadhatlan, hogy vannak olyan esetek melyekben az örökösöknek ténykedése nyilván magán hordja a> hitelezők megkárosítására célzó összejátszásnak az ismérveit. Egy ilyen konkrét eset fölötti elmélkedés kövatkezményének tekintem én dr. R o z József kartárs urnák a »J o g« 5-ik számában megjelent kritikai fejtegetését, mert a m. kir. Curiának kifogásolt döntvénye rendelkező részében teljes jogosultsággal bir és azon határozata, hogy a tlkvi rendelet 74. §-ában foglalt fentartással szerzett zálogjog az által, hogy a terhelt javak vagy követelések az adóstól különböző személynek adatnak át, hatályát veszti, - a törvény szavainak és értelmének megfelel. Másrészt azonban nem lehet a hitelezőnek érdekét kizárólag adósának és örökösíársainak kénye kedvétől, a bekebelezett zálogjog hatályát felfüggesztő feltételnek bekövetkeztét az adós akaratától függővé tenni, a ki ezt tetszése szerint megakadályozhatná. Ez ellenkeznék a feltételek tekintetében elfogadott, jogszabályokkal és nem lehetett sem az osztr. polg. törvénykönyv, sem a tlkvi rendelet alkotóinak intenciója. A törvény, mely jogot megalapít, egyúttal kizárni óhajtja azon ténykedéseket, a melyek ama jog érvényesítésének meggátlására céloznak és a bíróság, melynek hivatása az, hogy a törvénynek érvényt szerezzen, a jogszolgáltatásnál oda is kell hatnia, hogy a jogfosztásra irányzott J rosszhiszemű és csalárd törekvéseket megelőzze. E tekintetben pedig a m. kir. Curia döntvényének megokolása csakugyan szolgáltat okot némi aggodalomra és kifogásra. Aggodalomra, mivel azon raegokolás szerint egészen az adósnak és örököstársainak tetszésétől függ annak a kieszközlése, hogy a hagyatékhoz tartozó ingatlan jószág vagy telekkönyvileg biztosított követelés az adós örökös jogszerzésének kitüntetése nélkül adassék át tőle különböző személynek és ez sok esetben tetszeni is fog azoknak az örökösöknek, a kik kevésbé szigorúan veszik a dolgot és előnyösebbnek tartják, hogy örökös adósok maradjanak, A kártérítésre való kilátás pedig ugyancsak keveset érő jogpótlás, mert eltekintve attól, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése nélkül vajmi nehéz a mala fídest és a dolust bizonyítani, legtöbb esetben már azért sem fog célhoz vezetni, mivel nem lesz miből megvenni a kárt. Az a tanács, a melyet M i h a j 1 o v i c s Miklós kartárs ur ad az ilyen zálogos hitelezőknek, hogy csődöt kérjenek, mond ugyan valamit, de, engedelmet kérek, praktikus tanácsnak alig vehető. Kifogásra pedig azért is szolgáltat okot a m. kir. Curia ismert döntvényének megokolása, mivel a zálogjogot feltételesen szerzett hitelezőnek védelme nem kell az adós örökös osztálytársainak zaklatására elfajulni, az alkalmas kereset hiányára alapított indok pedig kissé erőszakoknak látszik. Véleményem szerint a hagyaték átadásakor kell az ilyen feltételesen szerzett zálogjogra tekintettel lenni és a biróság van hivatva, ama zálogjogra befolyást gyakorolható igénynek minőségét és hatályát megítélni. Azzal kell tisztába jönni, mikor adható át az ingatlan hagyaték, illetve követelés azon személy jogszerzésének kitüntetése nélkül, a ki ellen a zálogjog a tlkvi rendelet 74. §-ában érintett fentartással lett bekebelezve. Ezen kérdésnek eldöntése a tlkvi rendelet 74. §-ában említett igények értelmezésétől függ; attól, hogy milyen igényeknek sérelmét akarja kizárni az emiitett szakasz. Ilyeneknek kétségkívül tekintendők az adóstól különböző személynek örökösödési igényei. Mihelyt bizonyos, hogy az adósnak akár az örökhagyó halálesetére szóló intézkedése következtében, akár pedig a törvényes örökösödés rendje szerint, akár végre az osztályrészbe való betudások folytán a feltételes zálogjoggal terhelt ingatlanból vagy követelésből mi sem jut, ezek annak át sem adhatók és ilyen esetben a feltételesen szerzett zálogjog hatályba nem lépvén, ez a hagyatéki ingatlanra vonatkozó tulajdonjog bekebelezésével, vagy a követelésre vonatkozó zálogjog átkebelezésével egyidejűleg törlendő. Az örökhagyó hitelezőinek igényei is olyan igények, a melyeket az osztr. polg. törvénykönyv 822. §-a és a telekkönyvi reudelet 74. §-a az örökös hitelezője és ennek feltételes zálogjoga ellen véd, mivel az örökhagyó hitelezőinek igényei megelőzik az örökös hitelezőinek igényeit és a feltételesen szerzett zálogjog esetleg csak annyiban hatályos, a mennyiben az örökhagyó hitelező igényeinek fedezése után még biztosítékot nyújt a zálog tárgya. Ezek tiszta dolgok, a melyekhez kétség nem fér.