A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 21. szám - Az utóajánlatról. 1. [r.]

165 tevőnél magasabb Ígéret nem tétetett - ha a végrehajtató és a netaláni csatlakozók árverés-beszüntetési kérelméhez a jelenlevő utoajánlattevü és ha jelen van, a végrehajtást szenvedő is hozzájárul, ha pedig a végrehajtást szenvedő nem volna jelen, akkor is^ beszüntethető az utóajánlati árverés a végrehajtató, csatlakozók és a jelenlévő utóajánlattevő együttes kérelmére, ha azonban utóajáulattevő nincs jelen az árverésnél, nélküle a végrehajtatok az utóajánlati árverést be nem szüntethetik, mert az utóajánlat az utóajánlattevöt az árverésnéli meg nem jelenése esetére is kötelezi és egyidejűleg feljogosítja az ingatlan megvételére, az esetre, ha nálánál magasabb Ígéret nem tétetik. Ezek után He rezeg M. tanár ur commentárjából idézett azon^ téves nézetre van némi megjegyzésem, hogy »az utóajánlat folytán tulajdonkép csak az első árverésen történt leütés hatálytalanittatik és nem maga az első árverés.« Ilyen subtilis elméleti distinctiónak a gyakorlati életben semmi értelme és alapja nincsen, mert ezen magyarázat a törvény 187._ §-ának szövegével és az árverési jogcselekmény jogi természetével össze nem egyeztethető. Nem tudom mit ért külön leütés és ismét külön árveré s fogalma alatt a tudós tanár ur. De én, mint régibb ügyvéd és hosszú törvényszéki gyakorlattal biró, a leütés és az árverés ténye között különbséget tenni nem tudok, mert az árverési eljárás, illetve az árverési jogcselekmény a legmagasabb ígéred evőnek vevőül nyilvánításával és az árverési jegyzökönyvek aláírásával fejeztetik be, a leütés ténye — ámbár ily terminus technicust a végrehajtási törvény nem ismer — és az árverési jogcselekmény befejezése tehát ugyanazonos fogalmak lennének, leütést azonban, mint az árverési eljárásnáli külön actust, a végrehajtási törvény sehol sem jelez, mert a törvény 163. és 187. §-aiban mindenütt az árverés hatálytalanításáról van szó, Herczeg tanár ur fennebb idézett magyarázata és a Gy. ur által tankönyvekből citált, az árverés perfectióját fejtegető ékes frázisok a gyakorlati élet tapasztalatai terén meg nem állhatnak. Mindezekkel deducálva »quod erat demoustrandum«, hogy az utóajánlat folytán elrendelt árverés nem folytatólagos árverés, hanem az első árveréstől teljesen különálló jogcselekmény, miután minden árverés önálló, zárt jogcselekményt képez, vagyis a törvény világos szavai szerint újabb árverés ; mivel pedig az utóajánlat elfogadása következtében elrendelt újabb árveréssel a korábbi árverés hatálytalanittatik, a korábbi vevő bánatpénze is egyidejűleg feltétlenül visszautalandó, még pedig azért, mert a 187. §. o-ik pontja szerint az utólag tett ajánlat az ajánlattevőre kötelező akkor is, ha az annak folytán tartott árverés megsemmisíttetvén, újabb árverés rendeltetett el, mert ha az utóajánlattevő által letett bánatpénz beutaltatik, a korábbi vevő bánatpénze természetszerűleg egyidejűleg visszantaltatik, először, mert két bánatpénz egyszerre ugyanazon ingatlanra felesleges, másodszor az árverés hatálytalanítása után korábbi vevő bánatpénzeinek visszatartása sérelmes is lehet, miután bánatpénze hosszabb ideig is letétben maradhatna azon esetben, ha az utóajánlati árverési hirdetmény ellen beadott felfolyamodás folytán az iratok felsőbb elbírálás végett felterjesztetvén, az iratok leérkeztéig a korábbi vevő bánatpénze elöiratok hiányában, még ha kérné is, akkor sem volna részére visszautalható, a bánatpénzek kiutalása tehát a korábbi vevő részére utóajánlati árveréseknél nem törvényellenes eljárás. Mindezekből kifolyólag az utóajánlati árverésről a »J o g« í. é. 1-ső számában megjelent cikkemben kifejtett és fennebb indokolt véleményemet tovább is fentartom és vallom annyival inkább, mert a tekintetes budapesti kir. ítélő táblának 28,468/87. számú határozatában ugyanezen nézet nyilvánult, midőn kimondatott, hogy »az utóajánlati árverés az esetre is beszüntetendő — habár a beszüntetési kérelemhez a korábbi vevő és a csatlakozókul ki nem mondott jelzálogos hitelezők hozzá nem járultak is — mert a korábbi vevőnek minden érdekeltsége megszűnik az által, hogy a közbenjöttével tartott árverés az utóajánlat folytán a törvény 287. §-ához képest hatályon kivül helyeztett és igy téliesen közömbös, hogy a későbbi vevő az utóajánlat folytán kitűzött árverés megszüntetéséhez hozzájárul-e vagy sem ? Kálnay László, • köz- és váltó-ügyvéd, kir. tszéki jegyző Székesfehérváron. III. A tisztelt szerkesztőség szives engedelmével megkísértem megvédeni lapunk 7. számában e kérdésben kifejtett nézeteimet Borovánszky Ede ügyvéd urnák a 10. számban megjelent cikkével szemben. Első sorban a nem végrehajtató vagy csatlakozó hitelezőkre vonatkozólag röviden a következőkben hiszem cikkíró ur nézetét megdönthetni. Igaz ugyan, hogy a vételár helyettesíti a zálog- , tárgyat, ámde a kikölcsönzött dolgot is helyettesíti elveszte esetén a becsára s ha kölcsönvevő nem tudja a dolgot visszaadni, a hitelező jogosítva van a becsárt követelni, mégis ha a dolog megkerül, a tulajdonos nem mondhatja : egyszer már jogom volt a becsárra, most már tartsd meg a dolgot, fizesd meg az árát. Ha a jelzálogos hitelező, a ki még nem szerezte meg a végrehajtási jogot, sőt tán még adós késedelmeskedését sem mutatta ki, miben sem működött közre abban, hogy a néki biztosítási alapul szolgáló zálogtárgy átváltoztassák kielégítési alapot képező vételárra, utóbbira mivel sem szerzett több jogot, mint a mi megilleti a tulajdonost kikölcsönzött és a kölcsönvevő kezén elveszett dolga becsárára és épen nem lehet rá nézve sérelmes, ha a közreműködése nélkül megváltoztatott előbbi állapot visszaállittatik. Épen *ízért nevezettek meghallgatása felesleges s bár igaza van cikkíró urnák abban, hogy nem áll ellentétben a kétoldalú jogügyletek kölcsönös beleegyezésseli felbontásával, de abból nem is következik, mert nevezettek a nyilvános árverésem eladási ígéret tételénél nem szerepelnek s ha végrehajtató és csatlakozói az árverést szenvedővel együttesen az árverés foganatosításától elállanak, ők annak foganatosítását ezen árverési hirdetmény alapján nem szorgalmazhatják. Áttérve már most cikkíró urnák azon állítására, hogy az első árverésen történt leütés-el nemcsak ezen árverés, mint a jogügylet megkötéséhez szükséges legmagasabb Ígéret tételére alkalmat nyújtó egyik actus, hanem maga a jogügylet is teljesen befejeztetett és egy jobb vevő fentartásával kötött adásvevési ügylet jött létre, bármily tetszetős is ez első tekintetre és bármennyire indokoltnak látszik a foltozott §§. által, helyesnek el nem ismerhetem. Nem ismerhetem el pedig azért, mert ellentétben áll a már a mult alkalommal általam kifejtettekkel és mert az állításaim megdöntésére felhozott 171. és 180. §-ainak s különösen az utóbbinak a vétel kimondására, a vételi bizonyítvány kiadása és a birtokbavezetés elrendelésére vonatkozó intézkedései nem származhattak egyébből, mint a törvényhozó elnézéséből. Az első, az árverésen tett legmagasabb igéret alapján történő megvétel kimondása benmaradott a régi törvény — mely az utóajánlatot nem ismerte — megfelelő §-ából. A régi törvényben helyes kifejezés volt, de az újban határozottan téves, mert ha egy harmadik személy esetleg az eladási Ígéretet active és passive tevők akarata ellenére is magasabb Ígérettel vevő helyébe léphet, akkorra a jogügylet még nem lehet érvényesen megkötve. Ha még van idő és alkalom magasabb igéret tételére, akkor még nincs tudva, ki lesz a jogügylet egyik alanya, a vásárló. Már pedig kétoldalú jogügyletet mindaddig létrejöttnek nem mondhatunk, mig annak alanyai mindkét részről praecisirozva nincsenek. Egészen más a jobb vevő fentartásával kötött adás-vevés. Ott egy individualiter meghatározott személylyel szerződöm s nem ígérem, hogy egy meghatározott időn belül bárkinek, ki magasabb vételárat igér, eladom a dolgot, nem teszek nyilvános Ígéretet, hanem csak magam részére kötöm ki, mint felbontó feltételt, hogy a dolgot magasabb vételáron értékesíthessem. Itt létrejött az adás-vevés, megtörtént a vétel, amott még nem. A mi a 180. §-nak a vételi bizonyítvány 8 nap letelte utáni kiadását és a birtokba vezetésnek ugyanakkor leendő elrendelését kimondó intézkedését illeti, az az eredeti, a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatban teljesen helyén volt, mert ezen javaslatban nemcsak a jogorvoslatok, hanem az utóajánlat beadására is 8 nap volt meghatározva. Midőn aztán a főrendi ház az utóajánlatok beadására megszabott időt 15 napra felemelte, elkerülte a törvényhozó figyelmét a már megállapított, mindkét ház által elfogadott 180. §. és ezen ujabbi rendelkezés közti eltérés és az ez által előállott, az anyagi jogszabályokkali ellentét. Bizonyítja ezt az is, hogy mindjárt 1881. december 12-én, tehát még a törvény életbeléptetése előtt, sietett az igazságügyminiszter 40,353- sz. a. kiadott rendeletével kiköszörülni a törvény ezen csorbáját, utasítván a telekkönyvi hatóságokat, hogy ámbár a törvény 187. §-ának intézkedésénél fogva »a foganatosított árverés« (a megkötési actus) »joghatálya« (tehát a jogügylet jogerős perfectiója) »az utóajánlattól is függővé van téve és ebből kétségtelenül az következik ugyan, hogy a tlkvi hatóság az« első »árveréstől számított 15 nap eltelte előtt vételi bizonyítványt ki nem adhat, mégis, hogy a netalán téves intézkedéseknek eleje vétessék, minden oly árverés esetén, mely az ingatlanra nem az 1881: LX. t.-c. 187. §-ának alapján rendeltetik el« az árverési feltételekbe vétessék be az, hogy a vételi bizonyítvány csak az esetre fog kiadatni, ha 15 nap alatt utóajánlat nem tétetik. így a 180. §. felhozott intézkedése is a törvényhozó akaratával ellentétben álló lévén, állításaim ellen érvül nem szolgálhat. Mindezek alapján fentartom azon állításomat, hogy az utóajánlat folytán elrendelt árverés, sőt magok az utóajánlaíok is a jogügylet létrehozása tekintetében folytatásai az első árverésnek. Ezt fentartva, fentartom annak minden és igy a nem legmagasabb, de a 187. §. követelményeinek megfelelő utóajánlatot tevőkre vonatkozó consequentiáit is. Hiszen a mi most említettekkel szemben felhozható, az felhozható az első árverésen legtöbbet ígérővel szemben is, az ő ajánlata sem vétetvén meg nem jelenése esetén a második árverésen figyelembe s igy ö is nem létezőnek lévén tekinthető. Kénytelen vagyok ez alkalommal Görgey S. urnák a »J o g« idei 6. számában megjelent, habár nem szorosan ezen intézkedéssel foglalkozó cikkében felemiitett azon nézetet is megcáfolni, mintha a beszüntetéshez a kincstárnak a jogügyleti illeték elengedése szempontjábóli megkérdezése szintén szükséges volna. A kincstár a már jogérvényesen megkötött, de telekkönyvi átvitel tárgyát még nem képezett adás-vevés után már kifizetett illetéket, ha a jogügylet felbontalik, visszatéríteni köteles ; honnan származzék azon joga, hogy a feleket a még nem perfect jogügylet megkötésére kényszerítse csak azért, nehogy a jogügylet létrejötte esetén kiszabandó illetéktől elessék?