A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 4. szám - Az új hagyatéki eljárás. 3. r.

30 ÍL j o a. nemzet hagyományos jogelvének védői; de végre is győzött a javaslat szerzője s az »elí'ogadás« elve tartatott fönn. Az egész irodalmi vita folyamán, valamint a képviselőház igazságügyi bizottságának tárgyalásain sok érv merült föl pro és contra; de én mindezek dacára a kérdést teljesen tisztázottnak nem látom: a miért is legyen szabad az »elfogadás«-nak általam szintén helyesebb jogelve mellett még egy s talán az utolsó lándzsát törnöm ; ha más indokból nem, hát azért, hogy az »ipso jure« jogelv legyőzött bajnokainak szivéből a nemzeti jogelv feladása miatt az elkeseredésnek netán viszszamaradt utolsó csöppjét is felszántsam. Az »ipso jure« jogelv köztudomás szerint az ősiség jogelvével együtt fogamzott meg Nagy Lajos királyunknak az arany bullát megerősitö 1351-iki hires záradékában, nevezetesen pedig annak 11. §-ában, melyben az arany bullának a nemesi javak elöröklésére vonatkozó 4-ik cikkében foglaltakra vonatkozólag kimondatik: »hogy az ott megengedett jogoknak véghezvitelére a nemeseknek ezután teljességgel semmi hatalmuk se legyen, hanem az ö birtokaik lemenők hiján legközelebbi testvérrokonaikra, illetve azok leszármazóira s nemzetiségük egyéb tagjaira pusztán a jogalapján (ipsojure) törvényesen, per és ellenmondás nélkül átháramoljék*. íme az ősiség és az »ipsojure« öröklés jogelvének eredete! Ez igy maradt 1848-ig, a midőn az ez évi XV. törvénycikk az ősiség eltörlését elvileg kimondotta és a ministeriumot utasította »a z ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján« a polgári törvénykönyv kidolgozására és beterjesztésére. Ennek alkotmányos keresztülvitele a közbejött események folytán elmaradt, ugy, hogy az ősiség eltörlése a reá következő absolut korszaknak maradt fentartva. AZ 1852. évi nov. 29-én kelt ősiségi nyilt parancs ezt foganatosította is és 1855. december 15-én ezt követte a telekkönyvi rendeletnek kiadása. Az ősiség eltörlése után behozott telekkönyvi intézmény, a mint egyrészről a birtokviszonyokat gyökeresen átalakította, ugy másrészről a régi magyar öröklési joggal egyéned ellentétbe jutott. Addig, a mig az absolut korszak éveiben az osztrák polgári törvénykönyv lépett hazai törvényeink helyébe, ez ellentét természetesen nem vált érezhetővé. De az alkotmányos jogéletnek visszaállítása után az ellentét nyomban feléledt s azóta máig is lappang telekkönyvünk rendezetlenségében. Az országbírói értekezlet XII. fejezete az Austriábói importált telekkönyvi rendszert, — miután az »a jog és vagyonbiztonság s az ezen alapuló közhitellel szoros összefüggésben« áll — fentartotta, de elmulasztotta az érvényébe visszahelyezett hazai öröklési jogot vele összhangzásba hozni. Ezen értekezlet törvénykezési szabályainak« ideiglenes jellege egyébként e mulasztást eléggé menti. De ugyanezen mulasztást követi el 1868-iki polgári törvénykezési rendtartásunk, melynek az örökösödési eljárást szabályozó része az »ipso jure« örökösödés jogelvén alapul, az elfogadott telekkönyvi rendszerrel továbbra is ellentétben maradt. A telekkönyvi rendelet 67. §-a ugyanis ingatlanokra vagy dologi jogokra vonatkozó tulajdonjog bekebelezéseket avagy előjegyzéseket, csupán eredeti okirat — biróság előtti egyezségeknél, a hová az örökösök közötti egyezségek is tartoznak, az ezekre hozott bírósági végzések — alapján enged meg. Az »ipso iure« jogelv alapján ellenben az örökös örökségét — tehát ha ingatlanok tartoznak ahhoz, azokat is — minden birói beavatkozás nélkül már maga a törvény erejénél fogva (»ipso iure«) szerzi meg. A telekkönyvi rendelet követeli, az »ipso iure« jogelv ellenzi a birói beavatkozást. E jogelv az örökség tényleges megszerzésére ugyan elégséges, de nem elégséges ingatlan vagy dologbani jog tulajdonjogának megszerzésére; mert az örökös örökségét »ipso iure« vévén birtokba, nem kötelezhető oly okirat, illetve bírósági végzés beszerzésére, mely a telekkönyvi bejegyzésnek alapját képezhetné. Ez ellentét kiegyenlítése az I8l38-iki törvényhozás feladata lett volna. Tekintve azonban, hogy e törvényhozásra akkoron más, sokkal fontosabb . feladatok vártak, a polgári törvénykezési rendtartás életbeléptetése pedig nem türt halasztást: megbocsátható, hogy ez ellentétet ez utóbbi sem oldotta meg. Következett azután magánjogi törvénykönyvünk és különösen az öröklésre vonatkozó részének kidolgozása. Erre várt tehát az örökösödési eljárás és a telekkönyvi rendszer között fennállott elvi ellentétnek jogrendszerünkből leendő kiküszöbölése. Es valóban az elvek összhangzásán nyugvó örökösödési eljárás nem volt képzelhető az 1868. polgári törvénykezési rendtartás alapul vétele mellett. Ez utóbbi fentartotta ugyanis az »i p s o iure« öröklés jogelvét, de a telekkönyvi rendszerre való tekintettel elfogadta a »b i r ó i á t a d á s« intézményét is, dacára annak, hogy a biróság általi átadás magával az »ipso iure« jogelvvel homlokegyenest ellenkezik. Ezen elvi ellentétet az öröklési jogróf szóló új törvénykönyvünkbe átv'nni nem volt szabad. Én tehát ezen ellentétben látom a legerősebb, mondhatnám majdnem az egyetlen elfogadható érvet a mellett, hogy miért kellett szakitanunk hagyományos »ipso iure« jogelvünkkel és áttérnünk az »elfogadás« jogelvére. Birtok és hitelviszonyainkkal, egész jogrendszerünkkel szervesen összenőtt telekkönyvi rendszerünket az »ipso iure« jogelv miatt feladnunk nem lehetett; e kettő pedig egymást elvileg kizárja: tehát nem maradt más hátra, mint az utóbbit elejteni; s ezt tehettük nyugodt lelkiismerettel annyival inkább, mert ez elv a jogrend modern követelményeivel sem volt összeegyeztethető s a mellett népünket perenkivüli jogai érvényesítése körül az ősöktől elöröklött indolentiájában továbbra is meghagyta volna. Az »elfogadás« elve ellenben nemcsak hogy nem zárja ki a telekkönyvi rendelet követelte eredeti okiratot ; sőt ellenkezőleg az »örökösi nyilatkozat« s a biróság ezt megerősitö ^örökösödési igazolványa*, melyek természetes folyományát képezik az »elfogadás« jogelvének, ilyen okiratnak az örökös általi beszerzését egyenesen szükségessé teszik. Azt hiszem, belenyugodhatunk új öröklési jogunk »elfogadási« jogelvébe s vizsgáljuk most már a törvényjavaslat ebből folyó jogrendszerét. Az örökség »elfogadása« az örökös részéről történhetik: Írásban, élőszóval, avagy hallgatag. írásban : valamely okirat által; élőszóval : a hagyatékbiróság előtti tárgyalás alkalmával; hallgatag : az örökösnek az örökségre vonatkozó oly cselekvényei által, melyekből az örökség elfogadására irányuló akarat kétségtelenül következtethető (374., 375. §-ai). Az örökség hallgatag elfogadása képezi az aranyhidat, mely az »ipso iure« jogelv jogrendszeréből az »elfogadás« jogelvének jogrendszerébe átvezet. Perenkivüli jogéletünknek az I. részben előadottak szerint leendő ujjáalkotása s első sorban is a közokirati kényszernek örökösödési ügyeknél leendő behozatala szükségessé teendi a törvényjavaslat most hivatkozott 374. és 375. §-ainak részleges módosítását, ugy, hogy azoknak következőképen kellene fogalmazva lenniök: »374. §. Az örökös örökösi nyilatkozattal Írásban vagy élőszóval, avagy hallgatag fejezheti ki az örökség elfogadását. Az Írásbeli örökösi nyilatkozat érvényességéhez közokirat szükséges. Előszóval örökösi nyilatkozat csupán a hagyatékbiróság előtt a hagyatéki eljárási szabályok értelmében tehető. Az örökség hallgatag elfogadásának tekintendők az örökösnek az örökségre vonatkozó azon cselekvényei, a melyekből az örökség elfogadására irányuló akarat kétségtelenül következtethető. A végrendelet elismeréséből a hagyatékhoz tartozó vagyonnak őrizet alá vételéből és fentartásából, nemkülönben a hagyaték állását tárgyazó nyomozásokból és az örökhagyó eltemettetése iránti intézkedésekből nem következtethető az örökség elfogadása. 375. §. Az örökség visszautasítása csak akkor érvényes, ha az közokiratba foglalva a hagyatékbirósághoz benyujtatott vagy a hagyatékbiróság előtt előszóval kijelentetett. Azon örökös, a ki az örökséget elfogadta, azt többé vissza nem utasíthatja. A visszautasitási nyilatkozat szintén nem vonható vissza.« Ezzel összefüggésben meg kell változnia a 376. §. első bekezdésének is, mely tehát új alakjában következőképen mutatkoznék : »376. §. Az örökség elfogadása vagy visszautasítása külön meghatalmazott által is kijelenthető. A meghatalmazásnak közokiratban kell kiállítva lennie. (A második bekezdés változatlan marad)« Ezen módosításoknak az eredeti szövegével való egybevetéséből kitűnik, hogy az utóbbin nem nagy változás történt, csupán a közokirati kényszer és a logikai sorrend követelményeinek tettünk eleget. Ez utóbbi követelte különösen azt, hogy az örök-