A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 49. szám - Törvényjavaslat a sommás eljárásról. 10. r.

422 R. JOG. ezt már csak azért sem lehet acceptálni, mivel ez által az első biróságok judicaturája végtelen fluctuatióknak lenne kitéve; mivel nem léteznék ekkor bizonyos határvonal, mely az időtartamot megszabná és a fékevesztett Ítélkezés egyik szélsőségből a másikba csapna át, holott a kereskedelmi könyveknek teljes bizonyító erőt csakis a prts 174. §-ában körülirt feltételek mellett lehet tulajdonítani. Nem lenne tehát célszerű, nememelné a jogszolgáltatásbiztonságát, ha az időtartamot bármily hosszú időre kiterjeszteni lehetne, mivel a könyv tulajdonosa vagy vezetője a megkívánt hitet jó lélekkel annál kevésbé tehetné le, minél hosszabb a könyv bizonyító erejének időtartama. Pedig a visszaemlékezésnek itt is van határa?! Ugyanitt törvénybe igtatandó, hogy ezen könyveknek teljes bizonyító erőt csakis akkor tulajdoníthatni, ha a könyv tulajdonosa vagy vezetője a prts 174. §-ában foglalt adatokra eskü alatt kihallgatva lett, vagy hitet tesz. A 66 — 67. §-ok az eddigi törvények szellemeinek felelnek meg. A 68. §. igen halmozott (5. bekezdés), de rendelkezéseiben a németbirodalmi prts 387., 391. és 392. szakaszainak felel meg. A mi azonban szövegezését illeti, sokkal helyesebb és érthetőbb ama szöveg, melyet erre vonatkozólag Ö k r ö s s Bálint a törvénykezés Reformja« című munkájában 428 — 430. szám alatt mutat be. Helyette tehát ez lenne becikkelyezendő. Előfordulhat azon eset is, hogy az okiratoknak vagy más bizonyítéknak előterjesztése a szóbeli tárgyaláson bizonyos akadályoknál fogva lehetetlen, erre nézve ismét a Cod. Civ. art. 1,333. és a németbirodalmi prts 399. §-ának intézkedéseit tartom átveendőnek, mely szerint a bizonyító fél kérheti, hogy annak megvizsgálása kiküldetés vagy megkeresés utján a helyszínén eszközöltessék. Hátha az ellenfél az okiratot a bizonyítás meghiúsítása céljából megsemmisítette? Mi történjék akkor? Erről a javaslat nem beszél. Még ha a büntetőbíróság a btk. 406. ; -a alapján a tettes*el is ítéli: igazolva van-e ez által a megsemmisített megrongált okirat tartalma? Elfogadható-e ilyen esetben a fél egyszerű állítása? Nincs igazolva, — nem fogadható el. A németbirodalmi perrendtartás 409. §-a szerint a biró a bizonyító fél egyszerű állításait az okirat minősége és tartalma iránt bebizonyitottnak veheti. Ez kissé túl méltányos fölfogás. Ki áll jót azért, hogy tévedések nem fordulnak elő? Senki Szükséges azt tehát bizonyos perjogi formákhoz kötni. Az az egy bizonyos, hogy az ily esetekben az okirat tartalmának bizonyítását meg kell könnyíteni s annak igazolását enyhébben felfoeni s ennélfogva az erre vonatkozó szakasz következőleg formulázandó: §• Ha az ellenfél az okiratot a bizonyítás meghiúsítása céljából megsemmisítette vagy hasznavehetetlenné tette, a bizonyító fél állításait, a mennyiben azok valóságát valószínűvé teszi, vagy pedig hit alatt leendő kihallgatásával vagy esküvel megerősíti, az okirat minősége és tartalma iránt a bíróság bebizo yitottnak veheti. A 70. §-ban — a menny:ben behozatnék, hogy a sommás [ biró a kir. törvényszék hatásköréhez tartozó ügyekben a felek kérelme folytán az egyezséget megkísérelheti — kitüntetendő, hogy tanuságtételre nem bocsátható íi-cr: a sommás biró arra nézve, a mi az egyezség megkísérlése alkalmával jutott tudomására. Ép igv befoglalandó lesz a békebiró, ha kizárólag mint egyeztető biró fogna eljárni. A 70 §-ban taxatíve felsoroltatnak azok, a kik tanúságtételre nem bocsáthatók, a mennyiben tehát behozatnék, hogy a sommás b'ró a kir. tszék hatásköréhez tartozó ügyekben az egyezséget a f>-l-k kérelme folytán m^gkisérelh'-ti, bevezetendő: 3. a sommás biró arra nézve, a mi az egyezség megkisérlése alkalmával jutott fdomására. Ugy nez lenne alkalmazandó a békebiróra, ha pusztán egyeztető bíróvá qual'.ficáltatik. A 71. §. első pontja a rokoni kötelékben lévők számát túlságosan kiterjeszti. A másik érdemleges k fogás pedig az, hogy a tanú miért tagadhassa meg mindenkor a vallomástételt, illetve a kérdésre adandó feleletet, ha az által az előbbi poivban megjelölt hozzátartozóinak közvetlenül jelentékeny kárt okozna. Distingváljunk. Vagy perben álló fél az a hozzátartozó, vagy nem az. Ez egy. Másodszor, vagy a per tárgyára vonatkozik a kérdés, vagy nem. Ha a hozzátartozó nem áll perben és a kérdés nem vonatkozik a per tárgyára és azzal okozatos connexitásban nincs, a felelet megtagadható. Ennek van ratiója, valamint annak is, hogyha a felelet által a tanú szenvedne kárt, mert természetellenes dolgot még eskü alatt sem lehet követelni. De vájjon mily indokok követelik azt, hogy a tanú a feleletet akkor is megtagadhassa, ha hozzátartozói, a kik perben állanak, vagyoni kárt szenvednének, a mennyiben a kérdés a per tárgyára vonatkozik vagy azzal összefüggésben van? Azt mondják, az 1868. évi LIV. t.-c. intézkedései elavultak. Hát az ily intézkedés megállhat egy európai színvonalon és a jelenkor igényeinek megfelelni akaró prtsban? Hiszen a tanút azért kéri az a peres fél kihallgattatni, hogy a perét megnyerje és ez által annak az ellenfél gyanánt szereplő hozzátartozónak esetleg vagyoni kárt okozzon. Hát mellette e szerint szabad vallani és az elfogadható, ha mindjárt a hozzátartozó hivatkozott is reá ? Eddig az volt a szabály (1868 : LIV. t.-c. 192. § ), hogy az ily tanuk az ellenfél kifogása folytán tanuságtételre bocsáthatók nem voltak és most, a midőn a szabad bizonyítás rendszerét, a bizonyítékok szabad mérlegelésének helyes princípiumát akarjuk törvénybe iktatni, sanctionálni, a melynek egyik okszerű folyománya inkább az lenne, hogy mindenkit tanuságtételre kell bocsátani, a kit csak lehet s azután a biró mérlegelje azok vallomásait judiciumának megalkotásánál, neki megy a javaslat és még inkább megszorítja a tanúskodásra kötelezettek számát. Törvény erejével figyelmeztetendőnek tartja a tanút, hogy ha az ellenfél hivatkozott reája, nem köteles vallani, nehogy a perben álló hozzátartozójának terhére vallván, annak valahogy anyagi kárt ne okozzon. Komoly codificatio akar ez lenni? Nem hiszem. Már most mivel bizonyítson az a fél, ha a szükség, vagy a körülmények azt hozták magukkal, hogy a döntő körülmény vagy a kötelezettség elismerésénél, épen egy nem tudom, hányadik fokban lévő fel- vagy lemenő sógor volt jelen .J És ha az a tanú mind két peres félhez a törvényszabta rokoni kötelékben áll? Akkor sem köteles vallani ? A mi helyes és célszerű a eriminalis eljárásban, nem mindig alkalmazható a polgári eljárásra. Ha a tanú rokoni kötelékben áll a peres felek egyikével, elfogultsága, sőt részrehajlósága supponálható, de ha mind a két félhez hasonló rokoni kötelék fűzi. vagy ha az ellenfél, dacára az érdekeltségi viszonynak, az illetőt, mint saját tanuját kihallgattatni kivánja, mit kockáztat vele az igazságszolgáltatás, ha a kihallgatás foganatosítva lesz? Persze, hogy a német bir. prts 349. §-ában szintén benfoglaltatik ezen rendelkezés, de hát azért még nem következés, hogy helyes, mert hiszen nem vétetik fel minden jogügyletről okirat és nem szükséges, hogy csak az ügyleti tanuk legyenek jelen. Lehet, hogy az ügyleti tanú már elhalt, s igy a jelenlevő rokonra kell hivatkozni. Hát a bíróságon kivüli beismeréshez is ügyleti tanú szükséges? A kimondott elv ezek folytán csakis a fent előadott körülmények fenforgása alkalmával lenne alkalmazható és pedig annál is inkább, mivel a tanuságtételre kötelező végzés ellen halasztó hatál)ú felfolyaraodásnak van helye. És az elmebeli vagy testi fogyatkozásokban szenvedők kivétel nélkül bocsáthatók tanuságtételre? A 72. §. a német bir. prts 3ó0. §-ának felel meg és arra csak egy megjegyzésem van. A felsőbb biróságok eddig következetesen alkalmazták az 18'">8. évi LIV. t.-c. 225. §-át akkor is, ha képviselő vagy megbízott (de nem ügyvéd) forgott szóban és kimondták, hogy oly esetben mégis, ha a prts. 225. §-ában m e gj elölt személyek, avagy a képviselő megbízott, mint tanú lett kihallgatva, eskü megítélésének helye nincs. Ezen helyes gyakorlatot applicálja a javaslat 72. §-ának 2 pontja. A 73. §. ellen észrevétel nem tehető, mig a 74. §-ban egész határozottsággal nincs kifejezve, vájjon az ügyvéd által inditváuyozott vagy feltett kérdések megengedhetősége felett is a bíróság határoz. Meg vag/ok győződve, hogy a t. szerző ezen jogát a bíróságnak megnyirbálni nem szándékozott, a mint hogy nem is lehet, mert a praxis mutatja, mily »k ü 1 ö n f é 1 e« kérdések tétetnek még ügyvédek részéről is; de miután a második bp-