A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 3. szám - A végrendelet bemutatása a közjegyző által - A nyilvánosság a büntető eljárás elővizsgálati részében

20 A JOG. A végrendelet bemutatása a közjegyző által. (Az 1874. évi XXXV. t.-c. 85. §-áról.) Irta : dr. WEISZ BERNÁT kir. közjegyző Bártfán. A legtökéletesebbnek vélt törvényhozási produktum is igen gyakran kénytelen, az élet követelményeinek hódolva, változást szenvedni; s habár minden törvénynek célja, hogy szabatos szabványai mennél tovább maradjanak érvényben, a jogtudomány nyal elméletileg vagy gyakorlatilag foglalkozó jogász nemcsak hogy nem perhorrescálja, de üdvösnek tartja az újítást, mihelyt az általános jogi érdeket kielégít. Határozottan károsnak kell azonbaa kijelentenem a törvénynek téves magyarázatát, különösen azok részéről, kik első sorban hivatvák arra, hogy azt a törvényhozó akaratához képest, s nem önkéntes restrictiv interpretatióval alkalmazzák s pedig annyival inkább, mert a legislatornak szándékát mindenekelőtt a szavakban kell keresni, a szavaknak valódi értelmében. Az 1874. évi XXXV. t.-c. 85. §-a világosan, minden kétséget kizárólag a következő intézkedést tartalmazza : »Mihelyt a közjegyzőnek tudomására jut, hogy oly személy után nyilt meg örökösödés, kinek végrendeletét eredetben őrzi, köteles ezt kihirdetés végett az eljáró bíróságnak benyújtani. A kihirdetés azonnal a közjegyző jelenlétében történik.* A törvény emez intézkedéséből íolyólag egyik kötelesség a közjegyzőre háramlik, t. i, a végrendeletnek jelentés melletti bemutatása , a másik pedig a bíróságra, mely a végrendeletet azonnal kihirdetni tartozik. Kívánatos volna, hogy minden törvény ily világos, minden kétséget kizáró rendelkezést tartalmazzon. Dacára azonban az abban foglalt imperativ intézkedésnek a közjegyzői törvénynek majdnem 15 évi fenállása után, sajnálattal vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy némely bíróság, minden alapos, de egyáltalán minden indok nélkül a hiteles személy által benyújtott jelentésben mint tényt jelzett elhalálozást, bebizonyitottnak nem tartja s a jelentés hitelességének alaptalan lerontásával a közjegyzőt az elhalálozást igazoló anyakönyvi kivonatnak beterjesztésére utasítja. Félretéve minden susceptibilitást, ezen intézkedést tör vénytelennek, célszerűtlennek és feleslegesnek tartom. Törvénytelennek azért, mert a törvény a kihirdetés eszközlését, a végrendeletnek bemutatásától teszi függővé s egyedül a közjegyzőre bizza a tudomásszerzésnek módját. A bíróság azon kifogással sem élhet, hogy visszaélések történhetnek, mert hisz minden közjegyző ismeri az 1878. évi V t.-c. 479. §-át, s fel nem tehető, hogy oly félnek végrendeletét fogja hirdettetni, kinek elhalálozásáról — saját jól felfogott érdekében — biztos tudomást nem szerzett. Célszerűtlen a fenti intézkedés azért, mivel a kihirdetést indokolatlanul elhalasztja, holott a végrendelet igen gyakran a temetkezésre vonatkozó intézkedéseket is tartalmaz, melyek azonban az elhalasztás által nem realisálhatók; végül felesleges, mert az anyakönyvi kivonat a tulajdonképeni örökösödési eljárás alkalmával is beszerezhető. Az idézett törvénynek ugy nyelvészeti s oknyomozó magyarázata, továbbá annak iránya s inditó oka minden kétséget kizárólag arra enged következtetni, hogy a végrendelet a közjegyző jelentése folytán — minden interlocutorius eljárás nélkül kihirdetendő, miután azonban némely bíróság — tudomásom szerint a budapesti kir. törvényszék is — a végrendeletnek kihirdetését az esetre, ha a jelentéshez a végrendelkező elhalálozására vonatkozó anyakönyvi kivonat csatolva nincsen, megtagadja, már az egyöntetű eljárás kedveért is, igen kívánatos lenne, ha a bíróságok az illetékes fórum által ez irányban strict utasítással elláttatnának. A nyilvánosság a büntető eljárás elővizsgálati részében.* Irta : Dr. LUKÁCS ADOLF, jogtanár a pécsi jogakadémián. (Hatodik közlemény.) Az a befolyás, mely nem engedi, hogy a morál és jog> kötelességek közötti különbségek kellő kifejezésre juttassanak, és a mely különbségtételnek elhanyagolása épen a büntető eljárás *Előző cikkek a »Jog« 1889. évf. 36., 40., 41. 44 és 50. számaiban. terén maga után vonta azon iszonyú következményeket, melyek mint a tortura, tehát mint az el nem Ítélteknek büntetése, — az emberi szellem legnagyobb tévedéseinek tekintendők. Nem oly végzetszerű, mint az anyagi tortura, de jogilag épen olyan helytelen a beismerés kicsikarására, a szellemi tortura mindenféle fortélyaival irányuló törekvés: moly a jog charakterével ellenkezik akkor is, ha a vizsgálat tárgyát képező delictumnak valóságos tettesével szemben gyakoroltatik. Mert »nemo tenetur se a c c u s a r e.« Ha tehát arra nézve, hogy a tettes tettét beismerni, tehát önmagát vádolni jogilag köteles legyen, a józan ész világos szava és a jog positiv enuntiatiói szerint — jogalap nincs, akkor arra sem lehet, hogy a vizsgálóbíró a tettestől e beismerést, tehát az önvádolást kinyerni jogosítva legyen. Ha pedig erre jogalap nem lehet, akkor a vizsgálóbíró minden tette, tevékenységének minden mozzanata a jogtalanság bélyegét hordja magán, a mely fokozatosan súlyosbodik a szerint, a mint a vizsgálóbíró jobban és jobban belenyúl a fortélyos eszközök azon kamarájába, melyből sok mindenféle morális (?) eszköz kerül ki, egy a jog világos utján elő nem keríthető ténynek — a beismerésnek -— létrehozatalára. Csak gondolják meg azok, kik tanítják, hogy a beismerés morális eszközökkel való kinyerésének vizsgálati eszköze jogosult, milyen következményeknek néz eléje tannuk. Ha a beismerés kinyerése jogosult, tehát a jogosultság minden charakterét kell magában foglalnia ; és miután minden jog in ultima analysi kényszerjelleggel bir, a beismerés kinyerésének jogosultságát is esetleg kényszerrel szabad és kell érvényesitni. Azt hiszem, felesleges tovább fejtegetni, hogy ez a mult századok inquisitorius eljárásának azon lejtője, melynek sötét, most már az emlékezetben is homályos mélységében a »P e i n 1 i c h e G er i c h t s o r d n u n g«-okhoz függelékül csatolt létrák, kötelek, srófok, csíptetők stb. ismert alakjai örökálmaikat aluszszák. Mondhatják, ízléstelenség a modern vizsgálatot még csak egyszerre fel is említeni a régi inquisitióval. De az kétségtelen, hogy elve mind a kettőnek ugyanaz, csak az elv következményeinek foka tekintetében van közöttük különbség. A spanyol csizmát és ujjszoritót alkalmazott, hogy beismerést nyerjen, a mai ész- és lélekszoritót alkalmaz, hogy ugyai azon eredményre jusson. Sajnos, hogy ilyen triviális exegezisekbe kell bocsátkozni, de erre szükség van, mert a morális eszközök, morális befolyás, morális kötelességekkel való ama színjáték, mely egy par excellence jogi intézmény — a vizsgálat — terén történik és a mely egy jogilag tarthatatlan, szükségtelen és csak a megszokottság kényelme folytán fentartott vizsgálati eszközt igazolni törekszik, valóban a jogászilag gondolkodót is zavarba hozni képes. Pedig ezen szemfényvesztő morális szempontoktól meg kell tisztítani a vizsgálat intézményét ; mert addig .;em a biró, sem a vádló, sem a védő hivatásukat kellőleg betölteni nem képesek, a meddig jogi tevékenységök utján a morál souverenitásával találkoznak. Mi köze a morálnak ahhoz, hogy a jog/ mi módon segít magán, hogy a bűntettes tettét bebizonyítsa És mi köze a jognak ahhoz, hogy a bűntettes inoraliter kötelezve van bűntettét bevallani. Hogy tudja azt a jog, hogy a vizsgálat alatt álló egyáltalában már bűntettes és hoyy tudja azt a jog, hogy a bűntettes lelkiismeretében tettét mennyire tartja bűntettnek és hogy tolhatja fel magát a jog az esetleges bűntettes lelkiismeretének birájául abban az irányban, hogy abból a szempontból ítélteti meg a tettes lelkiismeretével a delictumot, a mely szempontból ezt a jog embere, a vizsgálóbíró nézi. Ezek oly primitív dolgok, a melyeket szóba sem kellene hozni, de ezeken fordul meg a kérdés súlypontja. A kihallgatás, melynek logikai és kifejezett célja a beismerés kinyerése, nem állhat meg vizsgálati rendszerünkben másként, mint azon nem eléggé ostorozható nem jogászi felfogás mellett, hogy a vizsgálat alatt álló terhelt már bűntettes, és hogy a bűntettesnek tettének bevallására vonatkozó morális kötelezettségéből jogi következményeket vonunk le. Ennek pedig a jogeszme mai uralmánál továbbra is megtörténni nem volna szabad. A kihallgatás nem jogi institutio, csak a tettes meghallgatása jogilag megengedett, de szintén a jogi kritika tárgyát képezi, mert nem kétségtelen jogi bizonyság az, a mit a beismerő beismer. A beismerés végetti kihallgatásnak (mindig azon értelemben véve ezt, a mint ez a continentalis vizsgálatban divik) még akkor sem szabad jogilag megtörténni, mikor más eszköz a tényálladék kiderítésére nem forog fenn. Mert a jog csak jogi eszközök útján bebizonyított tény büntetését parancsolja,