A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 1. szám - Magyarosodjunk!

I\ J o o. 3 fizetett költségeket tulajdonképen hiába fizették! Avagy szóljak a községi leltárakban foglalt abnormális alacsony becsárakról ? Az államkincstár érdekeinek magát a népet is demoralizáló cynicus kijátszásáról? Az előttem folyó hagyatéki ügyeknek egy negyedrészi ben e címen kell a leltárakat kiigazítanom, a mint ezt a belés igazságügyministereknek 437/1880. sz. rendelete határozottan megkívánja! Hát ugyan mi tartja fönn a községi (kör) jegyzőket ezen, a népet és az államkincstárt egyaránt károsító működésük dacára a kormány és a törvényhozás pártfogásában? Valljuk meg szégyenünkre, hogy nem más, mint azon hatalmas kortes-szolgálatok, melyeket a községi (kör) jegyzők a népre adószedés, védkötelezettség és más hivatalos működésükből folyó, hatalmukkal nem ritkán botrányos módon való visszaélése által szerzett befolyásuk révén felhasználnak. Hány ilyen Haluska Benedek informálja országgyűlési képviselőjét s ez viszont a kormányt a községi (kör) jegyzők érdekében. És ennek következménye aztán az, hogy törvényeink közül azok, a melyek a községi (köri jegyzők működési körét érintik, p. o. a gyámi törvény vagy az 1886: VII. trvcikk nem állanak elvi magaslaton, hanem ugy vannnk szerkesztve, hogy a kecske (községi (kör) jegyző) is jóllakjék és a káposzta (jogelv) is megmaradjon. Az előttünk fekvő törvényjavaslat tervezetének már hivatkozott 57., 107. és 148. §-ai vájjon a mérvadó köröknek nem-e ezen kecske hangulatát tükrözik vissza ? Ha a javaslat ezen szakaszai értelmében a községi (kör) jegyzők nemcsak leltározni fognak, de mint fentebb kimutattuk, a jelenlegi hagyatéki eljárásnak az új eljárásra alkalmazott értelmezése szerint még hagyaték-tárgyalással is megbízatnak s pedig megbízatnak minden oly esetben, a midőn nagyvagy kisközségben örökhagyó leszármazója vagy szülője avagy testvére jelentkezik egyedül örökösnek (57. §.), továbbá a midőn kizárólagos örökösöknek az örökhagyó leszármazó]', szülői vagy testvérei jelentkeznek, feltéve, hogy a jelentkezők mindannyian önjogúak (107. §.), végre még oly esetben is, a midőn gyámolt vagy gondnokolt személy egymaga mutatkozik kizárólagos örökösnek (148. §.); meg lesznek tehát bizva a tárgyalással is a hagyatéki ügyeknek jelentékeny, mondhatnók majdnem egy harmadrészében és pedig meg lesznek bizva a hagyatéki vagyon értékére való minden tekintet nélkül, tehát esetleg több ezer forintot érő hagyatéki ügyekben is : akkor jogos és alapos az aggodalom az iránt, vájjon ily alapon üdvösnek tartsuk-e a reformot a nép és az állam érdekében ; alapos az aggodalom az iránt, hogy a községi (kör) jegyzők — kiknek megbízhatósága a közigazgatás államosítása után megmaradt silányabb részükben amúgy is jóval alább szállott - ezen fontos, gyakran egyesek létérdekeit képező célom most csak az, hogy néhány nagyon gyakori, általános hibára rámu'ássak. Ilyenek nézetem szerint a következők: 1. A »tatik, tetik«. A hivatalos nyelvnek kedvence. Alig lehet ma már egyetlen egy mondatot találni törvényeinkben, rendeleteinkben, határozatainkban ennek az úgynevezett szenvedő igeképzőnek a fülbántó pattogása nélkül. A törvényekből, rendeletekből és jogerős határozatokból nem idézek; elég lesz a m. k. államnyomda minta-végzéseire utalnom. Ezekből tanuljuk a hivatalos nyelvet, ezek szerint készítjük végzéseinket s ezek igy szólnak: Ezen kereset elfogadtatik. Tárgyalására határnap kitűzetík. A felek erre megidéztetnek. Miről a felek értesíttetnek. Tökéletesen ugy hangzik, mint a »Patris Sapientia« latin éneknek fordítása : »Vetsernyének idején Krisztus megfogattaték. Az ö tanejtványaitól éjjel elhagyattaték. Sedóknak árultaték, adaték és kénzaték.« Csakhogy ezt a forditást ezelőtt talán négy-öt száz évvel s talán idegen ajkú szerzetesek készítették; hivatalos nyelvünket pedig mi magunk, tősgyökeres magyarok raktuk tele azzal a csúnyán pattogó értelemzavaró igealakkal. A magyar verses költők dicséretére legyen mondva, reájuk ez az igealak nem volt ragadós s bár a mult századokban néha \ használták is, századunk nagy költői nem éltek vele. Annál jobban beleragadt a többi írók tollába, a kik századok óta használták s különösen századunk első felében olyan gyakran, mintha a szép nyelvnek legfőbb ékességét látták volna benne. Nem nagy csoda, hogy ezektől a hivatalos nyelv is átvette. Pedig ennek az igealaknak nincs létjoga ; s a mint kiveszett már teljesen a verses ügyeket nem a nép, nem az állam, nem a jogrend, de saját érdekeik szem előtt tartásával és majdnem bizonyosan az érdekeltek károsodásával fogják megoldani. Nem, ily módon nem reformálunk akkor, a midőn az annyi időn át csupán eszményként szemeink előtt lebegett magyar jogállamot megvalósítani készülünk! Hanem hát ha elejtendőnek véljük az autonóm közigazgatási közegeknek meghagyott községi (kör) jegyzők működését örökösödési ügyek körül, az a kérdés tolul előtérbe, hogy kik lépjenek e közegek helyébe? Ennek megoldása céljából ki kell terjeszkednünk oly kérdések megbeszélésére, melyek első tekintetre a hagyatéki eljárás reformjával szoros összefüggésben állani nem látszanak. Kérem a becses olvasónak szives türelmét. Visszatérek a közigazgatás államosításának kérdésére. A közigazgatás államositása alkalmával a jelenlegi községi (kör) jegyzők közül a jobb elemek állami közigazgatási tisztviselőkké lesznek és mint ilyenek, illetéktelenné fognak válni arra nézve, hogy a nép magánjogi ügyeit, mint eddig — hivatalos zugirászokként — ellássák. Már most nem hiszem, hogy akadna valaki — bármily kevés érzéke legyen is a jogállam követelméuyei iránt — a ki a nép ezen ügyeinek ellátását a községi (kör) jegyzők közül az autonómiának meghagyott silányabb elemekre akarná bízni. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy a népnek adjunk egy teljesen megbízható, közhitelű szakképzett közeget, kihez magánjogi ügyeinek ellátása végett tanácsért vagy segélyért folyamodhatik. Es ez nézetem szerint nem lehetne más, mint a királyi közjegyző. Sokan visszatetszéssel fogják ez eszmét fogadni. Különösen maguk a kir. közjegyzők. Szerintük a kir. közjegyző valami magasabb, nehezen megközelíthető, a közhitelesség titokzatos nymbusával körülövedzett lény, a ki csak veszítene az által, ha levinnők a nép közé. Ezek megvetéssel fogják visszautasítani azon insinuatiót, hogy a kir. közjegyzők bizonyos tekintetben a községi (kör) jegyzők színvonalára lesülyesztessenek, azok helyébe lépjenek. Pedig nagy tévedésben vannak. A mit mi javaslunk, az nem lesülyesztése a kir. közjegyző állásának, hanem a népnek fölemelése a jogállam színvonalára! Egy jogállamban tűrhetlen az olyan állapot, mely szerint a nép magánjogi ügyei szakavatlan, lelketlen és megbizhatlan zugirászok, felelősségre nem vonható kontárok által láttassanak el. Tűrhetlen állapot az olyan, mely szerint a zugirászok hivatalos és nem hivatalos raja haszontalan, sokszor egyenesen káros működésével, vagy még inkább felelősségre nem vonható hanyagságukkal és mulasztásaikkal a jóhiszemű népet reá nézve nem ritkán életkérdést képező ügyeiköltői művekből, épen ugy ki kell annak vesznie a hivatalos nyelvből is azért: mert nyelvünknek nem sarjadéka, de beoltott idegen ága, a melyet az évezredes táplálkozás sem volt képes a nyelvtörzsével összeforrasztani. A nemzetnek az a része, a mely ezt az igealakot az iskolában meg nem tanulta érteni, nem használja ezt soha, jóllehet eleget hallja. Sem a közmondásokban, sem a népdalokban nem fordul rá a nyelve soha. Még akkor sem képes kimondani, ha a szájába rágják. Épen a napokban hallgattam végig, a mint egy birótársam — a ki különben tősgyökeres magyar ember, annyira pedig, hogy más nyelven soha sem beszél, de a kinek a hivatalos nyelv már a vérébe átment — ily módon küzködött egy tanúval: Igaz-e, hogy a termés elhasználtatott ? Erre a tanú igy felelt: Igaz, kérem, a bort elpocsékolták a termést elhasználták a cselédek. S midőn erre a biró azt mondta: Nem azt kérdem, hogy a cselédek által használtatott-e el a termés és pocsékoltatott-e el a bor, hanem hogy egyáltalán elhasználtatott-e a termés, elpocsékoltatott-e a bor? Akkor igy felelt a tanú: Igaz, kérem, a termés elhasználódott, a bor elpocsékolódott; de azt, hogy elhasználtatott, elpocsékoltatott, nem lehetett kivenni belőle. Ha pedig a nemzet nagyobb része — mert bizony a nagyobb rész még az, a melyik magyar nyelvtant s ebből titkos igealakot nem tanult, ezt még közvetlen hallásra sem képes kimondani : akkor hiába irták bele ezt az igealakot milliószámra a könyvekbe, a nyelv törzsével, az élő nyelvvel nincs az összeforrva. De nem is fog az összeforrni soha! Azért nem, mert a magyar nyelvnek nincs arra szüksége. A magyar nem szeret személytelenül beszélni; rendesen megmondja, hogy ki az, a kiről beszél. De ha nem tudja, vagy nem akarja megnevezni, akkor a harmadik személyről többes számban szól. Akárhányszor hallhatjuk, midőn gyermekeink igy beszélnek: »ma sokat adtak föl az iskolában«; »tegnap Jancsit kiállították, megbüntették, mert lármázott* ; s ha ez nem illik a mondatba, akkor csereszóval élnek. (Befejező cikk következik.)