A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 16. szám - A büntetőtörvénynek a hivatali sikkasztásra vonatkozó szakaszainak módositása

a JOG. 152 fogása szerint az anyag nem elég alkalmatosnak bizonyulna, azt egyszerűen félrelökje. Bátorság kell ehhez, az igaz, különösen szemben egy kiéhezett közvéleménynyel, mely sóvár szemekkel keresi már évtizedek óta a megváltó eredményeknek habár csak morzsáit is. De a valódi állam férfiúnak, kinek önálló eszméi vannak, birnia kell ezen bátorsággal, még annak a keserű tapasztalatnak árán is, hogy addig, mig megvalósításukra a tényezők mind biztosítva vannak, ideig-óráig félreismeréssel találkozzék is. És valljuk meg őszintén, hogy ezen félreismerésből kijutott Szilágyinak is osztályrésze. De a jogászi közvélemény zöme mellette áll és bizik, zajtalan, nem kiáltó előkészítő tevékenységében ép ugy, mint a közel jövő munkálkodásának el nem maradható sikereiben. Hisz ezen rövid év alatt már is erős hajtásokat eresztett alkotó szelleme, a mennyiben ama nagy igazságszolgáltatási szervezési intézkedés — a ki r. tábla szétosztása — immár kész törvényjavaslat alakjában a ház asztalán fekszik. El fog némulni ez által még az a kevés itt-ott kisértő meddő szőrszál hasogatás is a felett, vájjon helyesebb-e előbb az eljárást és azután a táblát reformálni, és semmi kétségünk nincs benne, hogy meg fog szólamlani az utólagos elismerésre hangzó szava a miniszternek azon öntudatos lépése felett, hogy első lépéséül a tábla szétosztását választá. Hogy a siker teljes legyen, csak az marad még hátra most már, hogy a nagyban és egészben helyesen megválasztott székhelyek végleges megállapítása után a táblák elnökeiül minden melléktekintetek nélkül oly férfiak neveztessenek ki, kik nem csak mint kitűnő jogászok, nem csak mint administratorok is beváltak, vagy beválni ígérkeznek, de kik áthatva legyenek azon tudattól, hogy a magyar igazságszolgáltatás újjáalakításának nagy missiója is vár rájuk. Szilágyi miniszterkedésének első évét azonban egy másik javaslat is emlékezetessé teszi. Értjük a szóbeli eljárás előkészítését a felebbvitelben a sommás ügyekben. Nem akarunk e helyütt belevegyülni azon csatározásba, mely még ez idő szerint ama javaslat felett foly, mely javaslat hivatva volna ama nagy reformnak útját egyengetni szélesebb rétegekre való fejlődése felé. Nézetünk szerint e javaslat minden esetre erős revisióra szorul, a miről tán maga a miniszter van leginkább meggyőződve. Azt is hiszszük, hogy tekintve azon rendkívüli nehézségeket és rázkódtatásokat, melyekkel a szóbeliség behozatala kétségkívül járni fog, tán célszerű lett volna azt a perek azon neménél kezdeni, melyek számra kisebb részét képezik a bíróságok tevékenységének, értjük a rendes pereket. Olyan óvatos államférfiú, mint igazságügyminiszterünk, bizonyára nem kicsinyelheti annak a tapasztalatnak értékét, hogy az új alkotások annál biztosabban élik be magukat a szellemekbe, minél kevesebb érdeket sértenek, minél kisebb területeken jönnek összeütközésbe a megszokott állapotokkal. De mindez nem akadályozhat bennünket annak kijelentésében, hogy felette szerencsés államférfiúi gondolatrak tartjuk azt, hogy a szóbeli eljárás nagy reformjának életbeléptetését nem egyszerre a peres eljárás egész vonalán kezdeményezi,, hogy nem akarja halomra dönteni egyszerre, forradalomszerűleg a régi kereteket, melyeken belül a jogászság nemzedékei nevekedtek, a megszokás erős befolyásai alatt, hanem hogy óvatosan, fokozatosan és részlegesen lazítja a bilincseket, melyek az igazságszolgáltatást szabad fejlődésében és mozgásában gátolták. Azoknak pedig, kik igazságügyminiszterünk első évfordulója alkalmából tán kétkedve tekintenek igazságügyünk jövője felé, kik jogéletünk kiépítésében a haladás alatt csak a rohanást értenék, felelünk Desssewffy Aurél szép szavaival : »Ily időpontban, a közgondolkozás ezen, most fejledező üdvös irányának ellenében, mikor a józan haladás biztosítva a gondolatlan újításnak kártékonysága sejdítve vagyon, lehet-e nem kárhoztatni azoknak békétlenségét, kik az eszméket, ugy, a hogy megszülettek, maguk meztelen idomtalanságában rögtön salakjaiból ki nem tisztulva, által akarják szállítani a status életébe, kik statáriumot űznek törvényhozás dolgában és ámbár a jövő képviselőinek szerepét igénylik, mégis mindent már ma akarnak elvégezni, mintha nemcsak jövő, de holnapi nap sem léteznék * Dr. Stiller Mór. A büntetőtörvénynek a hivatali sikkasztásra vonatkozó szakaszainak módositása. Irta: dr. BÁTTASZÉKI LAJOS, budapesti ügyvéd. A Kokán sikkasztási bünperének a napokban törtéut másodfokú elbírálása s az újabban előfordult »nagyobb szabású« sikkasztások alkalmából egyik-másik tekintélyesebb hírlapunk felszólal a magyar büntetötörvénykönyvnek a hivatali sikkasztásokról szóló szakaszainak revisiója, szigorítása, a »keményebb raegtorlás« mellett. Nehogy törvénykönyvünk ez irányban való jelenlegi intézkedései iránt e felszólalások következtében tévnézetek kapjanak lábra, bátor leszek a hangoztatott revisióra, a kiváut szigorításra nézve, igénytelen nézetemet elmondani. Mindenekelőtt röviden összegezem azon okokat, melyeket az illető hírlapok a revisio ez irányban való szükségessége mellett felhoznak. Azt mondják, a hivatali sikkasztás kiválólag a »nagyságos gonosztevők«, az »urak« bűne, kiknek gazságára mentség, sőt ürpgy sincsen, mert összemérve a pusztai haramiákkal: ezek kis-miskák az uri sikkasztóhoz képest. Ez bizalmi állást viselt és mégis közpénzeket rabolt, habár jó Develésben, erkölcsi oktatásban részesült és felfoghatja tettének horderejét, holott a pusztai haramia tudatlan, nyers szükségleteinek kielégrtését keresi csupán bestiális módon, a világ erkölcsi rendjéről, bűntettének jogi következményeiről pedig sejtelme sincsen. Minthogy pedig az államnak moralpolitikát kell űznie a szó gyakorlati értelmében: büntetőtörvénykönyve csak ugy bir értékkel, ha az életben meg vannak gyökerei, tehát tekintetbe kell venni az élet, a tapasztalás, a gyakorlati szükség követelményeit. Mivel pedig a tapasztalás azt bizonyítja, hogy a hivatali sikkasztás járványos nyavalya lett Magyarországon: a változott és komolyabbra fordult viszonyok mellett már nem elégségesek a jelenlegi büntetőtörvénykönyvnek a hivatali sikkasztásról szóló szakaszai. Azokat tehát szigorítani kell már azért is, mert az uri gazember leüli a humanisticus fogságrendszer kényelmeiben a büntetését s azután élvezi (?) nyugodtan az elsikkasztott vagyont. Ezen fejtegetések ellenében nem akarom bővebben vizsgálgatni, vájjon előnyös és célhoz vezető volna alig 10 esztendő óta hatályban levő büntetőtörvénykönyvünket bolygatni, mely nem tiz évi, hanem egy emberöltő tapasztalatának gyümölcse, mely minden tekintetben a nemzet sajátságainak, jogérzetének, gondolkozásmódjának, egész történetének figyelmes tanulmányozása és tekintetbe vételével történt; megbolygatni egy nemzet történetében alig számos tiz évi, állítólag ellenkező tapasztalás után, midőn még alig verhetett gyökeret, midőn alig ért rá a nép jogérzetébe átszivárogni; változtatni rajta csak azért, mert esetleg és állítólag most több hivatali sikkasztás fordul elő, mint azelőtt ? Ezen kérdést, mondom, ez időszerint bővebben nem akarom tárgyalni, mert maga ennek alapos és szakszerű megbeszélésével