A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 8. szám - Az új hagyatéki eljárás. 7. r.

74 nek ellenére meghozza azt az áldozatot a nem önjogúaknak, hogy őket külön jogi elbánásban részesiti, örökségi jogaikról hivatalból gondoskodik s örökségük megszerzését is hivatalból eszközli: mert a jogrend ugy kivánja, hogy azoknak, kik önmaguk jogaik érvényesitéséről nem gondoskodhatnak, az igazságszolgáltatás nyuljon karjaik alá, hatalmával lehetőleg segitségükre legyen s igy a természeti különbséget az önjogú és nem önjogú fél között kiegyenliteni törekszik! És ugy vélem ez a modern igazságszolgáltatásnak, a nemesebb értelemben vett humánus igazságszolgáltatásnak sokkal inkább megfelel, mint ha büszke hidegséggel űzi el itélőszéke elől az ügyefogyottak jogait s odadobja a közigazgatás szakavatlan közegeinek, kik a legjobb akarat mellett is nem az igazságnak, hanem csupán egyoldalú érdekeknek lehetnek védői! Egy ilyen igazságszolgáltatás magáról nagy szegénységi bizonyitványt állitana ki, melyet a mi igazságügyi állapotaink nem rég mult sötét éjszakájában talán észre nem vettek, de mely most már az új korszak hajnalsugaraiban bizonyosan szemet szúrna mindenkinek és a polgári törvénykönyv legfontosabb részének az öröklési jogról szóló törvénynek megalkotóira majdan szégyent hozhatna! Nem hihetem tehát, hogy a tervezet ezen része megállhasson. Nem hihetem, hogy az igazságügyi reformok imént megnyilt új korszakában ugy akarnók reformálni hagyatéki eljárásunkat, hogy az egy elmúlt kornak ósdi bélyegét hordja homlokán! A tervezet kidolgozására adott ministeri megbizás idejében talán más szellem honolt az igazságügyek vezetésében; akkor még irányadó volt a fennálló — habár alaptalan igényekkel megalkuvó — opportunus igazságügyi politika; és az elvek, a gyökeres alkotások, az összhangzatos tervezet ismeretlenek voltak! Amde ma már új szellem vonult be az igazságügyministeriumba, szellem, mely főfeladatául tüzte ki a magyar igazságszolgáltatást egy jogállamot megillető magas szinvonalra felemelni, azt az állam legszilárdabb oszlopává tenni. Es ez a szellem nem fogja tűrni, mert nem tűrheti azt, hogy a közigazgatás ragadja magához az igazságszolgáltatás teendőit, hogy hagyatéki eljárásunk reformja ez ósdi és fölötte károsnak bizonyult alapra helyeztessék! * * Ha már az árvaszékek, mint közigazgatási közegeknek közvetlen beavatkozása ellen tiltakoznunk kell: mit szóljunk a tervezet 40., 57., 107. és 118. §§-ban foglalt azon rendelkezésekhez, melyek szerint nagyközségben és kisközségben nemcsak a leltározások, hanem az örökösödési igazolvány kiadása iránti kérelem felvétele — a mi a jelenlegi hagyatéki tárgyalásoknak felel meg — a községi (kör) jegyzőkre bizatnak. Azon községi (kör) jegyzőkre, kik e részbeni hivatásuknak — a jelenlegi jóval szűkebb hatáskörben — sem tudtak megfelelni: pedig ma a közigazgatás államositása előtt még közöttük vannak a jobb elemek is, kiket az újjáalkotás állami tisztviselőkké fog felemelni. Azon községi (kör) jegyzőkre, kik az autonomiának meghagyott silányabb elemeivel alig fognak az autonom közigazgatási teendőkre is elég megbizhatósággal rendelkezni. A közigazgatás keretéből kimustrált ezen elemekkel akarja a tervezet a nép hagyatékainak leltározását és letárgyalását végeztetni, ezen silány közigazgatási rokkantakkal akarja a magyar igazságszolgáltatást a jogállam magasabb szinvonalára felemelni?! Difficile satyram non scribere! A nép jogügyeinek ezen bagatelizálása, a közigazgatás és igazságszolgáltatásnak ezen megbocsáthatlan összevegyitése, ezen a községi (kör) jegyzők korteshatalma előtt való szégyenletes meghajlás, megannyi jelenségei az alig mult korszak opportunus politikájának. És mert a tervezet szerkesztésére adott ministeri utasitás még azon korból való, annak a kornak szellemében volt adva, melyet az imént megnyilt új korszak szelleme elsöpört: a tervezet mindazon rendelkezéseit, melyek az elmult kornak bélyegétviselik, elkeli törülnünk; a tervezetet át kell alakitanunk az új korszak tisztult szelleméhez képest! * * Hogy mit követel az új korszak, a magyar jogállam megvalósulásának oly régóta óhajtott korszaka, a hagyatéki eljárás terén: azt ezen fejtegetések I. részében általánosságban előadni iparkodtunk. A II. részben törekedtünk az öröklési jogról szóló törvényjavaslatnak az örökség megszerzésére vonatkozó részét néhány nem lényeges módositással ezen korszellemmel összhangzásba hozni. Most pedig a III. rész általános fejtegetései után láttuk, hogy a Weinmann-féle tervezetnek miben és hogyan kell módosulnia, hogy ez az új korszellem, a magyar jogállam követelményeinek megfeleljen. Nem zárkózhatom el annak kijelentésétől, hogy én a tervezetet általánosságban — a kifogásolt intézkedések módositásának feltétele mellett — elfogadhatónak, sőt a módositások elfogadása esetében olyannak tartom, mely bármely már jogállam hasonló intézményével nemcsak, hogy sikeresen kiállja a versenyt, de azokat, különösen az osztrák és porosz nehézkes gyámbiráskodási rendszerre való tekintettel, határozottan fölülmulná és hazai jogéletünknek a közhitelesség alapjára leendő felemelése által az utóbbi idők ephemer törvényhozásait messze túlhaladná. A midőn az öröklési jogról szóló törvény megalkotásával polgári törvénykönyvünk alapkövét lerakjuk: ezt csakis az állandóság biztositékát magukon viselő gyökeres reformalkotásokkal fogjuk megszilárdithatni. Mert ha most is ephemer alkotásokkal, a köznapi élet egoistikus érdekeinek összhangzásba hozatalával, a kétes eredetű követelményekkel való gyáva megalkuvásokkal fogjuk beérni akarni: akkor a magyar jogállam megvalósitásáról mondjunk le és maradjunk az ázsiai államok patriarchalis megszokottságának alapján! A tervezet alapeszméje az, hogy tárgyalásna ka hagyatéki eljárásban csak akkor van helye, ha ellentétes igények merülnek fel és hogy a biróság csupán az érdekeltek kérelmére jár el s hivatalból csak j azon egyetlen esetben, ha az örökösök az örökhagyó elhalálozása után három hónapon belül elmulasztották a hagyatéki ingatlanok tulajdonjogának nevökre leendő telekkönyvi átiratását kieszközölni. Magát az elvet mi is helyeseljük; csupán a kivitel ellen van kifogásunk. Nevezetesen a biróság hivatalos beavatkozását tartjuk veszedelmes szűk korlátok közé szoritva. Az árvaszékek hatáskörének a birói hatáskör rovására való kiterjesztését volt alkalmunk föntebb, mint a tervezet egyik legnagyobb hibáját kimutatni: szóljunk most a tervezet egyéb hiányairól. Első sorban, feltünik a »leltározás« kérdésének szabályozása. A helyett, hogy ezen tiszlán birói ténykedést a tervezet a biróság kizárólagos munkakörének tartaná fön. 40. és 4l. §-ában a jelenlegi rémes állapotokat mintegy szentesiti. Nagy községben és kis községben, a melyben nem székel kir. közjegyző, tehát azok legnagyobb részében, a leltározásokat a községi (kör) jegyzők fogják végezni. Ugyanazon községi jegyzők, kik eddig is leltározták, kiknek ebbeli munkája minden kritikán alólinak mutatkozott, az esetek túlnyomó többségében hasznavehetetlennek s igy mellőzendőnek bizonyult, kik a legnagyobb cynismussal mellőzve a felsőbb utasitásokat, nevetséges becsáraikkal a kincstár érdekeit is megkárositották ! A nép hagyatékainak leltározása tehát kiszolgáltatva marad továbbra is a községi jegyzők szakavatlan és lelkiismeretlen munkálkodásának, melyet a nép a legtöbb esetben hiába díjaz. A mi a legégetőbb baj, e munkálkodásnak hasznavehetlensége, a nép egyenes megkárositása, azt a tervezet nem orvosolja, hanem továbbra is meghagyja rágódni a nép jogéletében. A nép jogélete továbbra is bagatelizálva marad, nem lesz az felemelve a jogállam szinvonalára s bár ezt annyival jogosabban követelhetné, mert pénz és véradóban ugyanannyit áldoz, mint bármely más európai modern jogállam népe! A közigazgatás államositása után pedig a nép jogélete még sokkal kedvezőtlenebbé lesz, mint ma; mert akkor már nem lesznek a községi jegyzők között azon jobb elemek, melyeket az állam átvesz, hanem maradnak azon silány eleinek, melyek állami tisztviselői állásra alkalmazhatóknak nem bizonyultak és ezeknek lesz A JOG.