A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 25. szám - Biztosításilag lefoglalt ingókat kell-e újból lefoglalni, ha ugyanazokra a kielégítési végrehajtás szándékoltatik vezettetni?

a JOG 217 még a bíróilag elismert örökös is, kire a hagyaték már beszavatoltatott, az ingatlanok tulajdonának megszerzése végett köteles a 132. §. rendelkezéseit követni, vagyis köteles a telekkvi tulajdon megszerzése végett magát, mint örökjogon való tulajdonost a nyilvánkönyvbe bevezettetni: megmagyarázzák a tkkvi rendtartás 74. § ának gondolatát, a miilön az oly örökös ellen, ki még mint ol\an a tkkvben tulajdonosként kitüntetve nincsen, oly absolut hatályos, oly végrehajtható jogot nem engednek, mely prejudicálhatna az örökösödési jog későbbi eldölésének. A rendelet idézett szakasza tehát előre kijelenti, hogy feltétlen jogot nem ad s a mely jogot enged is, az is csak a »hagyatéki igények sérelmének« couditiója alatt adatik. Ez tehát az örökös hitelezője előtt a priori tudva van s tudva az is, hogy valameddig az örökös telekkvi tulajdonossá nem válik, a hitelező oly nyilvánkönyvi joggal nem kecsegtetheti magát, mely a hagyatéki ügy későbbi stádiumában illusoriüssá nem válhatna. Hogy ama »föntartással megengedett biztositás« az örökös hitelezőinek igen gyakran, mondjuk talán a legtöbbször, mit sem ér, az az ausztriai örökösödési jogon nyugszik, mely nem ismer oly örökösödést, melyben az örökös örökségi nyilatkozat, birói átruházó végzés és az ingatlanokra nézve, a telekkönyvben való kitüntetés nélkül, ipso jure realisálható volna ; e jog szerint ugyan a törvényes örökös, törvénynél fogva örökös lesz, de hogy örökjoga elismertessék, hatályossá váljon s majd a tkkvben bekeblezve legyen, ahoz részint az örökösnek cselekményei szükségesek, részint a bíróságnak határozatai és intézkedései előfeltételeztetnek, melyek nélkül épen maga az örökjog is csak jog marad hatály és gyakorlati consequentiák nélkül. No és mert az osztrák polg. tvkv. az örököstől mindezeket megkívánja s azok nélkül még az örökösnek is telekkvi jogokat per absolute nem enged (pl. köteles az örökös örökösnek nyilatkozni ; kimutatni, hogy nincs más örökös, hogy a netáni feltételeknek elég tétetett s az esetleges legatariusok meghivattak stb.), a midőn az örökös is ilyenekre és ezekre köteles, akkor az örökös hitelezőjének, tehát annak, a ki az örökségi ingatlanokra az adós örökös jogán van hivatva nyilvánkönyvi jogokat szerezni, több jog csakugyan nem látszik engedhetőnek s jogszerűnek kell tekintenünk azon kijelentést, hogy »az ilyes biztosítás csak azon föntartással engedtethetik meg, hogy az a hagyaték tárgyalásánál előforduló igényekre nézve sérelmes ne legyen s csak az átadás megtörténtének idejétől fogva lépjen hatályba.« Gyakorlatilag s közhitel tekintetében is meg van ennek a maga ratiója, mert nemcsak azon eset fordul gyakran elő, hogy a rosszlelkü örökösadós a rászállandott örökségi ingatlanokat, hitelezői kijátszása végett a hagyatéki tárgyaláskor (esetleg külön okmányban azelőtt) elodázza magától, hanem a telekkvi rdttás 74. §-ának oltalma nélkül veszedelmes károknak volna azon jóhiszemű szerző kitéve, ki az örököstől (talán akkor, mikor emez meg egy hatos adóssággal sem bírt) becsületes alkuban az összes örökrészt meg vásárolta és egyszer csak azt volna kénytelen keservesen tapasztalni, hogy az örökösnek jutott ingatlanokra hatályos bekeblezés eszközöltetett valamely (esetleg később támadt) adósság révén s talán oly összegű adósság, mely az értéket jóval meghaladja. Hogy tehát a feltett példában A. 10,000 frtos hitelezői az ilyen feltételes bekebelezésben minő biztosítást nyernek arra, ezek után nézetünk szerint ugy felelhetni, hogy nyerik egyesegyedül azon biztosítást, mikép később jövő hitelezők által meg nem előztethetnek. Ennél többet a tkkvtől nem is kívánhatni. A hitelező látta, tudta, hogy az örökös még nem tulajdonos, tehát számolnia is kellett az esetleges balkövetkezményekkel. Ámde Ocsvay collega ur nem annyira ezen anomáliával, hanem inkább annak begyőzésével látszik foglalkozni, hogy a többször idézett 74. §. hány és minő ellentmondással ékeskedik a rendelet más szakaszaihoz és önmagához viszonyítva. Első kételyét, hogy a 74. §. voltaképen kinek hitelezőiről emlékezik: az örökhagyó, avagy az örökös hitelezóiről-e? el is döntötte. Az örökös hitelezőiről természetesen. S mi legalább soha nem hallottuk, hogy ezen cikket másképen magyarázni valaki megpróbálta volna. Ama kérdést illetőleg pedig, hogy az örökös hitelezője az örökségi ingatlanokra bekeblezés t, avagy csupán e 1 őjegyzést kérhet-e, mi (bocsánat a szerénytelenségért) szintén nem bírunk semmi kételylyel! A dolog természete szerint majd kérhetni formaszerű bekeblezés t, majd meg csupán előjegyzést. Nem szenved ugyanis kétséget, hogy a tkkvi rendtartás »B) A bekeblezések és előjegyzések közös kellékei« cím alatt, VII. fejezete 5. pontja, a »b) Az örökhagyó s az örököe ellen« külön önálló alcím alatt világosan »b e k e b 1 e z é s t« és »előjegyzést« említ. Bekeblezésnek lesz ugyanis mindenkor helye, a midőn az okiratnak mindazon feltételei meg vannak, melyeket ezen célra a rendtartás VIII. fejezete előir; ellenben előjegyzésnek leend helye. És a midőn a hitelező az adósörökös ellen teljes formaszerű okirat alapján bekeblezést eszközölt, avagy mondjuk esetleg kielégítési uton feltételes végrehajtási zálogjogot szerzett, akkor ezen zálogjog nem fog valamely későbbi a hitelező által folyamatba teendő igazolási pertől függőbe tétetni, hanem a végrehajtási lépések további stádiumában a hitelező a hiteles alakban felmutatja a birói átruházó végzést s kéri, hogy a kielégítési végrehajtás feltétlen megrendelésével, annak foganatosítása és a kérdéses ingatlanoknak az örökösre leendő bekeblezése végett az illetékes tkkvi hatóság kerestessék meg, avagy más birói gyakorlat szerint a feltételes zálogjog bekeblezése után ugyancsak hitelesen a birói átruházást felmutatván, kérelmezi az ingatlanoknak az adósra való átírását s ugy fordul a végrehajtás többi lépései iránt a polgári biróhoz. (1881. évi LX. 138. §a.) Ha pedig a hitelezőnek teljes formaszerű okmánya nem vala s csakis előjegyzést eszközölt, akkor teendői megsokasodtak, mert először formaszerű pert kénytelen folytatni a követelés liquidálása és az iránt, hogy ugyanazon ítélettel a már korábban szerzett előjegyzés igazoltnak kimondassák s bekebelezettnek tekintessék ; ezek elérése után lesz csupán azon helyzetben, mint az a hitelező, ki pl. feltételes végrehajtási zálogjogot szerzett. Vagyis a mi véleményünk szerint a bekeblezést nyert hitelező nincs kötelezve a követolés igazolására, hanem csupán az előjegyzett hitelező. Ezen érvelést a »bekeblezés« és »előjegyzés« szempontjából legtávolabbról sem alterálja a tkkvi rdttás 57. §-a; egyfelől, mert a specifícusnak tekintendő 74. §. a bekeblezést megengedi s a 74. §., mint elrendezésénél fogva is hátrább eső, még derogál is az 57-nek s másfelől pedig azért, mert az 57. §. is »a tulajdonostárs jutalékára« igenis enged zálogjogot s több tulajdonos fenforgása esetében a bekeblezés ezen jutalékra fog épen feltételesen elrendeltetni. Már azután azt, az adósörökös ellen, ennek öröklött ingatlanai tekintetében akkor, mikor ezen ingatlanok még az ő nevére tettleg nincsenek bekeblezve, a tkkvi rdtts. 74. §-ában körülirt jogoknál többet a magyar törvényhozás sem akart juttatni, azt mondjuk, épen a végrehajtási törvény 138. §-a bizonyítja, mely a feltételes végrehajtási zálogjog bekeblezéseig engedi a hitelezőt jutni, de ott már a további végrehajtási lépéseket felfüggeszteni rendeli s egyenesen kiemeli, hogy a hitelezőnek ama joga, mely szerint a tulajdonjog bekebelezhetése végett szükséges további teendőket a feltételes bekeblező végzés révén önmaga viheti keresztül, a telekkönyvi rendtartás 74. §-ának világos előfeltétele mellett van constituálva. Vagyis ki van ezen cikkben is mondva az, a mi a 74. §-ban, hogy az örökös van jogosítva a hagyaték el- vagy el nem fogadása iránt nyilatkozni s csak ha ezen örökösödési nyilatkozat megtétetett: áll be annak lehetősége, hogy a feltételesen bekeblezett hitelező a tulajdonjog bekeblezésére szükséges többi lépéseket saját jogán megtehesse. Kétségtelen azonban, hogy az örökösödési ügyekkel összekötött telekkönyvi állapotok szerfölött züllött képet mutatnak, melyen nemcsak a telekkönyvi rendtartás, hanem inkább ezzel kapcsolatosan az örökösödési eljárás új szabályozásával lehetne talán gyökeresen segíteni. Mert tudunk vidéki biróságot az erdélyrészi részekben, mely az 1881. évi LX. t.-cikk 138. §-ának bölcs elmagyarázása alapján oly öröklött (de az örökösre soha át nem ment) ingatlanokat adatott el, a mely ingatlani hagyatékban az örökös soha beavatkozást nem kért, tárgyaláson nem volt, örökösnek sohasem nyilatkozott, hanem a bíróság a hitelezőt az idézett §. nyomán jogosnak tekintette az örökösadós helyett és nevében örökösnek nyilatkozni, minek vége az lett, hogy a Romániában távol volt adós haza érkezvén, »szerte nézett s nem leié hónát e hazában!« iztosilásilag lefoglalt ingókat kell-e újból lefoglalni, ha ugyanazokra a kielégítési végrehajtás szándékoltatik vezettetni? Irta: FÉNYES ÁKOS, élesdi kir. alj árásbiró. E cím alatt a »J o g« 17-ik számában megjelent kérdésre azon határozott nézetemnek óhajtok kifejezést adni, miszerint a biztositásilag lefoglalt ingókat a kielégitési végrehajtás elrendelése