A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 17. szám - Még egyszer a szélenjegyzetekről

A JOG. az teljesen kitöltve volt és az csak saját rendeletre szólott; állították továbbá, hogy a váltónak a rendelvényes megnevezésére vonatkozó tartalma utólagosan és hozzájárulásuk nélkül lett megváltoztatva. A V.T. 82. §-ának 2. bekezdésében kifejezést nyert törvényes vélelem folytán felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a kérdéses megváltoztatás alperesek hozzájárulásával történt, vagy hogy — a mint felperes vitatja —• neki a váltó alperesek által akként adatott át, hogy abban a rendelvényes megnevezésére vonatkozó lényeges kellék üresen hagyva volt, s midőn a váltót lejáratkor a fizetés hiánya miatt óvatolni szándékozott, a váltót kitölteni akarván, azon hiszemben, hogy a kibocsátó dr. E. Simon a váltót mint forgató is aláirta, a V. T. 36. §-ának érintett láncolat létrehozása céljából a rendelvénybe a Mneiner eigenen« szavakat irta be, midőn azonban tévedését észrevette, ezen szavakat törülte és helyükbe a kibocsátó helyett rendelvényesül G. Ábrahám egyedüli forgatónak nevét irta be; egyszersmind ezen utóbbi körülmény, — alperesek által tagadott — valódiságának bizonyítása céljából R. Kálmán tanura hivatkozott; a bizonyítás azonban nem sikerült; mert most nevezett tanúnak az ellenkérdésekre adott válaszából kitűnik, hogy a váltót másként, mint az jelenlegi tartalmában van, nem látta és hogy kérdéses »meiner eigenen« szavaknak felperes által történt beírásánál és törlésénél, valamint a rendelvénynek mostani tartalmához képest kitöltésénél jelen nem volt, hanem ezen körülményekről csak felperesnek és ügyvédének erre vonatkozólag tett nyilatkozata alapján bir tudomással. Alperesek állítása ezek szerint megcáfolva nem lévén, reájuk a váltónak általuk vitatott és magával a váltóval támogatott tartalma irányadó. Ehez képest pedig, miután a váltó alperesekkel szemben a kibocsátó saját rendeletére szólónak tartandó, de a kibocsátónak a váltó hátlapjáról forgatói névaláírása hiányzik, a váltótulajdonosi minőség megállapítására hiányzik a forgatmány láncolatában a V. T. 36. §-ában megkívánt összefüggés; miután továbbá felperes által érvül felhozott azon következtetés, hogy a váltót neki átadott és névaláírásaikkal ellátó alperesekről az vélelmezendő, hogy vele szemben érvényes váltó-jogi kötelezettséget szándékoznak elvállalni ; végre, hogy dr. E. Simon a váltó jelenlegi tartalma dacára azt kifizetni igérte. a váltótörvényben meghatározott alakiságok alapján megbírálni szükséges váltótulajdonosi minőség és keresetjog megállapítására nem elegendő; felperes a váltó törvényszerű tulajdonosául nem tartható és mint ilyen annak alapján követelési jogot nem érvényesíthet, ez alapon őt keresetével keresetjog hiánya miatt elutasítani kellett. (1887. évi június hó 14-én 4.872. szám.N A ni. kir. turia: A másodbiróság ítéletének megváltoztatásával felperes kereshetőségi joga megállapíttatik és a kir. ítélő tábla az ügy érdemleges megvizsgálására utasittatik. Indokok: Helyes a másodbiróságnak az a nézete, hogy alperesek azon előadásával szemben, hogy a kereseti váltó eredetileg annak kibocsátója dr. E. Simon másodrendű alperes rendeletére lett kibocsátva és az ezen előadásra alapított, magával az eredeti váltóval igazolt ama kifogásuk folytán, hogy a váltó szövegében olvasható eme szavak »meiner eigenen« törlése és ezek helyett »des G. Abraham« szavaknak beírása jogellenesen történt, felperes tartozik bizonyítani azon állítását, hogy e váltón akkor, midőn azt egy előbbi váltó kicserélése fejében a harmadrendű alperestől kapta, a rendelvényes beírására szánt hely kitöltve nem volt és hogy abba e szavakat »meiner eigenen« ő irta, a mit előadása szerint ama hitben tett, hogy a váltót annak kibocsátója forgatta, midőn pedig észrevette, hogy a váltón forgatóként nem a kibocsátó, hanem G. Ábrahám szerepel, nyomban törülte a fenti szavakat és ez utóbbinak nevét irta be. Felperesnek a bizonyítás ez irányban sikerült is; mert eltekintve attól, hogy R. Kálmán eskü alatt kihallgatott tanú vallomása is támogatja felperesnek a váltó kitöltése közben fentebbi módon elkövetett tévedését, dr. G. Gyula és H. Ferenc törvényes kifogás alá nem eshető tanuk eskü alatt határozottan vallják, hogy a kereseti váltónak forgatója G. Ábrahám tanuk előtt nyíltan beismerte, miszerint a váltó szövegében akkor, midőn ő azt felperesnek átadta, a rendelvényes beírására szánt hely kitöltve nem volt; felperes tehát tulajdonosi minőségének kimutatása végett, tekintettel a V. T. 93. §-ára, intézvényesül jogosan írhatta be a váltón forgatóként szereplő G. Ábrahámnak a nevét, a fenforgó esetben annyival inkább, mert alperesek azt, hogy a kereseti váltó jogellenes módon jutott volua felperes birtokába, nem is állították; a kitöltés közben ejtett tévedés pedig, miután ezzel senki jogát nem sértette, hátrányára nem szolgálhat. Ezek alapján felperes kereshetőségi jogát megállapitani s másodbiróságot Ítéletének megváltoztatásával a per érdemleges elbírálására utasítani kellett. (1887. december "22-én 1,(>39. váltószám.) A könyvvivö, ki valamely kereskedőnél nem állandó, hanem esak időszaki teendőket teljesít, felmondási idő tartamára fizetésre igényt nem tarthat. A budapesti kir. itélő tábla az első bíróság Ítéletét megváltoztatja s felperest a felmondott időre követelt 75 frt s járulékai iránti követelésével feltétlenül elutasítja. Indokok: Kereskedő segédeknek, minők a kt. 57. §. szerint a köuyvvivők is, csak oly egyének tekinthetők, kik ugyanazon időben egész tevékenységüket ugyancsak a kereskedö főnöküknek szentelik, tehát kik a főnöknél állandóan alkalmazva vannak, ellenben oly személyek, kik valamely kereskedőnél nem állandó, hanem csak időszaki teendőket teljesítenek, kereskedői segédeknek nem tekinthetők, ilyenek tehát a kt. 57. §-ában szabályozott felmondási időhöz sem tarthatnak igényt. Minthogy alperes tagadta, hogy felperes nála mint könyvezető és állandó alkalmazásban lett volna de felperes maga is beismerte, hogy alperesnél könyvelői teendőket nem állandóan, hanem hetenként csak 3 órán végzett felperes az előadottak szerint keresete szerint keresk. segédnek annál kevésbé tekinthető, minthogy a keresete szerint a kereskedői mérlegek készítéséért fizetésen felül még külön díjazást követel, holott ha mint könyvelő állandóan alkalmazásban lett volna alperesnél, az ily munkálatért, mint könyvelő, kinek az rendszerinti teendői közé tartozik, díjat nem követelne, nem lévén tehát felperes alperes által kereskedősegédi minőségben alkalmazva, felmondási időre sem tarthat igényt, miért is az ez alapon követelt 75 frtra nézve feltétlenül elutasítandó volt. A m. kir. Curia (1888. február 22-én, 61/88. v.). A budapesti kir. itélő táblának ítélete az abban felhozott okoknál fogva helybenhagyatik. Bűn-ügyekben. Habár vádlott előzőles: két izben lett lopis miatt már büntetve és így tekintet nélkül az ellopott dolog értékére, a liarmadik lopás bűntettnek volna minősítendő, de mégis tekintve, mert utólag kitűnt, hogy az előző két lopás egy összbüntetéssel lett vol'ia sújtandó és csak birói tévedés folytán lett yádlott külön két izben büntetve, a harmadik lopás mésris csak vétségnek volt a dolog értéke folytán minősítendő, mintán a birói tévedés hátranyos következményei a vádlott terhére fel nem róhatók. (B. T. K. 338. §.) A rimaszombati kir. törvényszék (1886. évi július 9-én 1,593/B. 86. sz. a. lopás bűntettével vádolt: P. István elleni bűnügyben) itélt: Vádlott a btk. 333. §-ban meghatározott s a 338. §. szerint minősülő lopás bűntettében bűnös s e miatt a btk. 340. és 341. §-ai alapján két évi fegyházra és 3 évi hivatalvesztésre Ítéltetik stb. Okok: P. István 1885. évi január 3-án este Simonyiból haza jövet a jánosi állásnál le és fel szaladgáló, állítólag 50 frt értékű sertést megfogott s azt haza Z.-re hajtotta; útközben besötétedvén egy Rimaszombat mellett levő pusztára tért be, a hol meghált s másnap egy, a K. János nevű ottani bérestől kért kötéllel megkötve a sertést, azt gazdája M. Pál Z—i lakos házához vitte. — Azonban felfedezvén a sertés lopott voltát, gazdája tanácsára a sertést a rimaszombati szőlőkig vezette, a hol is azon hiszemben, hogy az magától is haza találand, elvesztette. — Vádlott beismeri, hogy a sertést elhajtotta, de miként állítja, azon hiszemben, hogy az gazdátlan; mely állítása azonban tekintve, miszerint a faluból panaszos fél lakhelyének közeléből hajtotta el, önmagától elesik, nem lévén feltételezhető, hogy az emberi lakhely közelében volt sertést gazdátlannak tekinthesse. Miért is tekintve, hogy beismert cselekménye a lopás minden ismérveivel bir; tekintve, hogy a lopásért már két izben büntetve volt; ténye a btk. 333. és 338. §-ban meghatározott lopás bűntettévé minősülvén, őt abban bűnösnek mondani s e miatt, súlyosító körülményül véve rossz előéletét, hogy szokásos tolvaj, kártérítésre képtelen, enyhítő gyanánt a kár csekélységét, a lopott jószágnak nem önhasznára való fordítását, az ítéleti büntetéssel sújtani kellett. A budapesti kir. itélö tábla (1886. nov. 16-án 27,442/B. 86.): V ádlottnak a vizsgálat során tett és végtárgyaláskor is fentartott azon védekezése, hogy a lopott sertést szolgálatadó gazdája M. Pál tanácsára a rimaszombati szőlőkig hajtotta volna vissza, ennek azon