A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 17. szám - Még egyszer a szélenjegyzetekről

íl JOG. 143 aláirta, intézkedése érvénytelen. Pedig ily esetekben érvényesnek lehetne kimondani a közös végrendeletet, ha csak egyike irta is s a másik csak aláirta ; de ez esetekben a letételnél mindkettőnek jelen kellene lenni s a nyilatkozatot mindkettőnek megtenni s a jegyzökönyvet aláirni. A végrendeletek kihirdetését és végrehajtását illetőleg igen helyesen intézkedik a javaslat a 253-261. §-okban azok kellő kihirdetéséről, nem azért, mintha a kihirdetésnek valami nagy súlya tulajdonittassék, mert ilyen bizony nincs neki, hanem azért, hogy az elvesztéstől megóvassanak; én tehát mind e rendszabályokat az utóbbi célra valóknak tartom s ezért minél szigoruabbak, annál jobb Dacára azonban a legrészletesebb törvényes intézkedéseknek, az még sem lesz elérhető, hogy a végrendeletek a hagyatéki eljárás előtt a bíróságnak kihirdetés végett bemutattassanak, a végrendeleti örökös a végrendeletet, mint oly kincset őrzi, mely önmagában adja neki és biztositja számára nemcsak az öröklési jogot, hanem egyúttal magát az örökséget is s ezért csak akkor mutatja fel és adja ki, mikor már látja, hogy a számára biztosított jogot csakis ugy érvényesítheti, ha a végrendeletre hivatkozik s erre is támaszkodik; sőt megtörtént, hogy a hagyatéki tárgyalás befejezte után az érdekeltek valamelyike felszólalt, hogy mind ez intézkedések csak haszontalan dolgok, mert a nála levő végrendelet ezeket mind megsemmisíti s igaza volt; de nagy bajba került, mig a nála őrzött végrendelet felmutatására rá volt bírható. Intézkedni kellene tehát a törvényben s pedig bizonyos sanctio alatt, hogy a végrendelet őrzője azt mindenesetre még a hagyatéki eljárás folyamatba tétele előtt a bíróságnak kihirdetés végett bemutassa, ha ez azonban bármely oknál fogva elmaradt, a végrendelet a hagyatéki ügy tárgyalása alkalmával hirdettessék ki. Vannak oly letett végrendeletek is, melyek boritékára az örökhagyó sajátkezüleg azon utasítást irta, hogy az csak valamely feltétel bekövetkezte után bontható fel és hirdethető ki. Én e rendelkezést nem tartom kötelezőnek, de hasonló esetre törvényes intézkedést mégis szükségesnek tartok s legalább annyit vélek kimondatni, hogy ily tilalomnak csak addig van hatása, mig a 259. § ban emiitettek ennek kihirdetését nem követelik. A 268. §-hoz hozzátenném, hogy a végrendeleti végrehajtó e tisztet másra át nem luházhatja. Ha jól fogom fel a 282. §-t, ennek ez az értelme: az örökhagyó A.-t örökösnek vagy hagyományosnak rendeli azon köte lezettséggel, hogy B.-nek egy bizonyos hagyományt kiszolgáltasson, ki ismét ebből C.-nek valamit tenni vagy adni tartozzék. Ha A. az örökséget vagy hagyományt el nem fogadná, vagy el nem fogadhatná: ez esetben vagy egy harmadik lép helyébe, ki a B.-féle hagyományt A. helyett kiszolgáltatni köteles, vagy nem egy harmadik, hanem B. lép A. helyébe, ki már most a korábbi, azaz a neki magának járó hagyománytól menekül s csak a C. részére rendelt hagyományt köteles kiszolgáltatni. Ha e §-t igy szétbontjuk, tisztában vagyunk azonnal azon kifejezés : »illetőleg a korábbi hagyomány kiszolgáltatásának terhe alól menekül« értelme felől; de az is bizonyos, hogy akár egy harmadik, akár B. lép A. helyébe, ennek a belépőnek kell az örökhagyó rendelkezését teljesíteni s pedig B.-nek nem azért, mert a korábbi (magának járó) hagyomány alól menekül, hanem ugyanazért, mert ő is A. helyébe lép s ezért e §. fentidézett záró rendelkezése, mely e §. könnyű megérthetését is akadályozza, kihagyandó lenne. Ha a 288. § ban emiitett hagyománytárgy meg nem osztható, a hagyományosok közül az, ki e tárgyat megtartja, a többit ennek aránylagos értéke szerint tartozik kielégíteni, ha többen akarnák megtartani, döntsön köztük a sors, ha pedig egyik sem akarná megtartani, ugy tekintendő, mintha mindegyik a hagyományról lemondott volna. Mert ily esetekben az teendő fel, hogy az örökhagyó e tárgyat inkább emlékül hagyta s nem az értéket tekintette s ha a hagyományosoknak az emlék nem kell: értékére sem érdemesek, A 293. §-ra nézve különbséget tennék. Ha t. i. a zálogjogilag biztosított követelés egyedül és kizárólag a hagyomány tárgyát terheli s az örökhagyó ez iránt nem rendelkezett, az teendő fel, hogy az első bekezdés analógiájára a terhet is a hagyományos tartozik viselni, de ha e zálogjog több hagyatéki dolgot terhel, ez esetben e teher még részben sem száll át a hagyományosra és csakis ez esetben állhat meg a javaslat jelen intézkedése. A 299. §-ban e kifejezés: »ez utóbbit követclheti«, nem egészen szabatos ; mert ugy a valódi értéket, mint a valódi értéket meghaladó összeget is lehet alatta érteni; bizonyos, hogy az előbbi értendő; de minthogy e kifejezés: »a dolog valódi értékét meghaladja«, egy egységes fogalmat jelez, melynek meg van, vagy meg lehet a konkrét tárgya, t. i. oly összeg, mely az értéknél több s ezért ha azt mondom, az utóbbi és ezt erre az egész kifejezésre, tehát az egész fogalomra vonatkoztatom : csakis azon fogalmat érthetem, mely az egész kifejezés alatt rejlik, mi a jelen esetben hiba lenne; következőleg e szó: utóbbit helyett, inkább ismétléssel élnék és ezt tenném : csak valódi értékét. A 300. §. szerint nemcsak dolgok, de jogok is hagyományozhatok s ott mindjárt néhány elő is soroltatik, ezek közt nem valamely dolog haszonélvezete, hanem valamely dologra való haszonélvezeti jog is. Nehogy azonban a tárt kaput döngessem, először magából a §-ból meg kell állapitanom, hogy mit akar. Összevetve e §. rendelkezését az ott hivatkozott §-okkal, azt látom, hogy e j o g o k n a k, melyekről itt szó van, létezniök kell, mert valami nem létező nem képezheti a hagyomány tárgyát, létezniök kell pedig akár az örökhagyó, akár más birtokában, szóval e jogoknak nem a hagyományozás által kell keletS kezniök, hanem már a hagyomány tárgyát kell képezniök s igy a 300. §. a haszonélvezeti, zálogbirtokosi, zálogvisszaváltási s más ! szolgalmi jogokat a hagyományozásra alkalmas tárgyaknak mondja. En ezt a haszonélvezeti s egyáltalán a személyes szolgalmi ! jogokat illetőleg tagadni vagyok kénytelen, mert ezek egyáltalán még a jogosult életében sem ruházhatók át másra, annál kevésbé képezhetik hagyomány tárgyát; hiszen rég megmondották már : (ususfructus) nec enim a personis discedere sine interitu sui potest, 1. 15. D. fam ere. 10, 3 és : Si personam demonstravit I cui servitutem praestari voluit emtori vei h e r e d i non eadem praestabitur servitus. 1. 4., 5. ó. D. VIII., 3. Ez a tan átjött a mai időkbe is, ezt tartja mindenki s igy ezek forgalom tárgyát nem képezvén, már a 287. §. szerint sem képezhetik a hagyomány tárgyát. Ha pedig mégis csalatkoznám s itt nem a jog, hanem a hagyaték valamely dolga haszonélvezetének hagyományozásáról volna szó : e szerint is szövegezendő. Még egyszer a szélenjegyzetekről. lila: MIHÁLKOVICS ÁRPÁD, bonyhádi kir. járásbiró Most, hogy a járás 17,622. telekjegyzőkönyvéből a több ezerre menő szélenjegyzet kiírva, törölve s több mint ezer régi önálló ügy érdemileg elintézve van, indíttatva érzem magamat a felvetett kérdéshez még egyszer hozzászólani s nézeteimet a dr. I in 1 ing Konrád kir. táblai biró ur, valamint Bognár Mihály segédtelekkönyvvezető ur által e lapok m. é. 14. és 27. számainak hasábjain kifejtettekre, melyekre eddig merőben subjectiv okokból nem válaszolhattam, elmondani. Valóban meglepett azon könnyedség, melylyel I ra 1 i n g ur a régi szélenjegyzetek ügye felett elsiklik, azt úgyszólván fitymálja s mindössze annyit látszik megengedni, hogy a ki ezek kipusztitásáu, a régi eltévedt, nyilvántartásból kimaradt ügydarabok végképi elintézésén fáradozik, hasznos, de nem épen szükséges munkát végez. Engedelmet kérek, mi alsó birák, kik hivatva vagyunk az ügyeket prima instantia elintézni s naponta küzdünk az oly beadványokkal, melyeknek elintézése egyidejűleg olykor hat mást von maga után, azon nézetben vagyunk, hogy a régi érdemileg elintézetlen ügydarab is megszerezte a maga rangsorozatát s erélyes jogosultsággal igényli az újabb munka 1 előtti elintézését. Azt mondja Imling ur, nem tanácsos az ily régi elintézetlen ügydarabokat felpiszkálni, melyek folytán más bejegyzéseket megelőző bejegyzések lennének eszközlendők, mert nem lehet a jogsérelmet megállapítani s orvosolni. Hadd menjenek ilyenkor a felek a per útjára. Furcsa felfogás, engedjen meg, nem osztom. Mint főnök, ha hivatalból felkerestetem s elintézem az előbbi évekről érdemileg elintézetlen darabot, melyet egyik-másik bírótársam annak idején talán felületesen intézett el, két pernek veszem elejét: a sértett felek közöttinek és a bírótársam elleni fegyelminek. P2zen kívül, mint főnök is, azt hiszem, hogy jobban megtettem kötelességemet, mintha az idei ablakokat vizsgáltam volna meg. Vagy az oly állapotot nézze el a főnök, midőn egy telekjegyzőkönyvben 16 utólagos bejegyzést talál, melyek mindegyikéhez ceruzával oda van irva »a sz. beadvány utáni rangsorozattal» ? Az illető beadványt természetesen tiz év előttről