A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 5. szám - Az örökösödési osztály a közjegyző előtt

A J OG. 39 meg soha. Lehet, hogy tettetni és színlelni fogja a javulást, hogy a büntetés utolsó negyedének feltételes elengedését hízelegje ki, de az állami institutiók iránti keserűsége és makacssága annál rögzöttebbé fog válni. Rosz hatású másodszor ez azért is, mert az ilyen felül röl váratlanul lecsapó marasztaló ítélet — mely rendszerint még csak évek multán következik be — a nagy közönségnek sem szolgál megnyugtatásul. Szánalmat és nem megelégedést szül. A kétely jogosultsága ily esetekben meg nem tagadható. Tudja a nagy közönség, hogy a Curia bírái is csak emberek, a kik tévedhetnek. Ha tévednek mikor felmentő ítéletet hoznak, ha tévednek, midőn az alsóbb bíróságok marasztaló ítéleteit megerősítik, hagyján; de ha tévednek — és miért ne tévedhetnének akkor is — midőn a két alsóbb bíróság felmentőleg itélt, ez már nyugtalanitólag hat, mert a tévedés lehetősége — hogy ne mondjam valószínűsége mellett — szól a kir. törvényszék és a kir. ítélő tábla tekintélye, egybehangzó határozata. Ha vannak is a kik azt mondják, hogy nem kell a bírónak azzal törődnie, hogy a büntető ítélet minő hatással van az elitéltre és közvetlen környezetére, nem lehet az oly marasztaló ítélet jogosultságát is elismerni, melynek, helyességében a nagy közönség alaposan kételkedhetik. Utóvégre a büntető igazságszolgáltatás még sem áll egyszerű számmíveleti műveletből, hol rideg összeadás és levonás utján állapittatik meg a büntetés mennyisége; van annak magasabb rendeltetése is. Ezekre is tekintettel kell lenni. A törvény erre elég szabad mozgást hagyott a bírónak. Kell, hogy felhasználja ezt nemcsak akkor, midőn a concret eset, de akkor is, ha annak körülményei javalják. Hozzájárul mindezekhez miszerint nem hagyható egészen figyelmen kivül, hogy az első bíróság a bizonyítási eljárás közvetlen benyomása alatt ítél, ellenben a kir. tábla és a Curia csak a bizonyítási anyag gyarló conturjait kapja meg; ebből vizsgálja felül az alsóbiróságok ítéleteit. Hogy mily hiányosak, néha mily tévesek ezek az úgynevezett közokirat jellegével felruházott tárgyalási jegyzőkönyvek, köztudomású dolog. Sok épületes dolgot lehetne nekünk ügyvédeknek erről elmondanunk. De minek? Tudják ezt igen jól a birák is. Nem is lehet másként. Stenograficus feljegyzések nélkül egy complicált végtárgyalás összes lényeges adatait fixirozni, alig lehet; nem különösen, midőn egyik tárgyalás a másikat hajtja s a jegyzőkönyvek csak napok múlva és minden ellenőrzés nélkül készíttetnek el. Nem megvetendő adat az sem, hogy a közvetlenül tárgyaló első bíróság a feleket, tanukat, azoknak egymáshoz való viszonyát, helyi körülményeket ismervén, sok oly tájékoztató mellékadat által is vezéreltetik a bűnösség helyesebb megítélésében, melyeket jegyzőkönyvileg fixirozni nem is lehet. Végül az anyagi okokon kivül igazságügy-politikai ok is szól a mellett, hogy kényszerítő fontos ok nélkül az alsóbb bíróságok tekintélye s azokhoz való bizalom meg ne rendittessék. Pedig a nagy közönség nem bocsátkozik a §-ok subtilis értelmezésébe, hanem vagy azt mondja, hogy a legfőbb ítélőszék túloz és kétes esetekben is elitéi s emeli a büntetést; vagy azt, hogy ez a helyes s az első és másod bíróság megbizhatlanok, hivatásuknak meg nem felelnek. Az igazságszolgáltatás tekintélyének egyik sem használ. A legtöbb büntető eljárás ezeknél fogva tényleg ki is zárja a vádlott hátrányára való felebbezést, de a hol ez nincs is kizárva, a legritkább esetek közé tartozik, hogy a külföld legfelsőbb bíróságai az alsóbbak felmentő ítéleteit megváltoztassák, vagy a büntetést lényegesen emeljék. Nálunk az eljárás megengedi a vádlott hátrányára való felebbezést is. Ezen hiába való dolog lenne most feszegetni. Annak itt lesz az ideje, ha az új bűnvádi eljárási javaslat újra napvilágot fog látni. De az tény, hogy nálunk, legalább az új büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséig, az volt a gyakorlat, hogy a legfőbb ítélőszék a vádlott hátrányára íreformatio in durius) éppen nem, vagy csak nagyon ritka és kivételes esetekben változtatta meg az alsóbb bíróságok ítéleteit. Ha törvényhozási intézkedés nélkül eljogadta a Curia azon elvet, hogy ha a közvádló nem felebbezett, akkor nem lehet emelni a büntetést, méltányos lenne, hogy ennyi nyomaték a királyi törvényszék és királyi Ítélőtábla egybehangzó felmentő vagy enyhébb büntetést megállapító ítéleteinek is tulajdoníttassák. A világ e miatt még nem menne tönkre. Az igazságszolgáltatás pedig mindenesetre kevésbbé ingadozónak látszanék, mint az ellenkező eljárás mellett. Megengedem, hogy lehetnek kivételes esetek, ahol, legalább a jelenlegi gyakorlat tartama alatt, kívánatosnak mutatkozik, hogy a legfőbb ítélőszék »in durius* is reformálhassa az alsóbb bírósági ítéleteket. De a mi kivétel, annak nem szabad gyakran előfordulnia. Éppen az emeli hatását, hogy nem mindennapos. z örökösödési osztály a közjegyző előtt. Irta. BESÁN MIHÁNY lugosi kir. közjegyző. E lapokban*) dr. Kovaliczky Elek ur által felvetett s a kir, közjegyzőknél gyakran előforduló kérdés, hogy t. i. mily eljárás követendő akkor, ha a nagykorú örökösök a közjegyzői törvény 128. §-a értelmében hagyatéki ügyekben az örökösödési osztály megtétele végett egyenesen a kir. közjegyzőhez fordulnak, — elég fontossággal bir arra nézve, hogy nyilvános discussió tárgyává tétessék. Sok szó fér cikkíró ur azon állításához, hogy a nagykorúak közt létrejött osztályegyességet a közjegyző a törvény 128. §. esetében nem foglalhatja jegyzőkönyvbe s hogy nem teljesíthetne egy oly jegyzőkönyvi tárgyalást, miként bírósági vagy gyámhatósági megbízás folytán szokott teljesíteni, abban tehát igaza lehet, hogy az ily örökösödési osztály »k öz okira t b a« foglalandó; ezen állítását azonban legkevésbé sem alapithatja az általa hivatkozott törvényre, mely erről szót se szólj hanem alapithatná az 1875. február 16-án 663 sz. a. kibocsátott igazságügyi ministeri rendeletben foglalt közjegyzői utasítás 23. §-ára, mely »közjegyzői okiratot" emlit. Előttem azonban a kérdés távolról sem áll oly tisztán, mint a milyennek azt cikkíró ur látja, mert annyi kétségtelen, hogy — s ebben talán igazat fog nekem adni cikkíró ur — ugy a közokirat mint a jegyzőkönyv használatára vonatkozólag maga a törvény semmi támpontot nem nyújt, a közjegyzői utasítást pedig a további eljárásra nézve mély homály burkolja, továbbá, hogy az örökösödési osztálynak közjegyzői okiratba foglalása nem felel meg a gyakorlati igényeknek, mert az sok költséggel s idővesztéssel jár, a mit pedig mai napság mindenki szívesen kerül. Az •>utasítás•< mély homálya pedig abban rejlik, hogy a 128. §. esetében csak közjegyzői okirat felvételét rendeli el, de a további eljárást se a felekre, se a közjegyzőre, se a bíróságra nézve általánosságban vagy részleteiben nem szabályozza, sőt növeli a zavart különösen az a körülmény, hogy az >utasitásnak« legközelebbi §-a, t. i. a 24. §. már oly -^tárgyalás vezetcséró7« s »idézés róY« szól, melyet a közjegyző a felek »megkeresése folytán« a 128. §. szerint teljesít s ugyanezen »t á r g y a 1 á s* eredményéhez képest tartozik »« hagyatéki kimutatást*, még pedig »az eljárás b e f e j e z t é v e 1« az illetékkiszabási hivatalhoz bemutatni. Akkor tehát, mikor az utasítás a 128. §. esetében is »hagyatéki tárgyalásról« s nem a közokirat, hanem az örökösödési »eljárás b e f e j e z t é r ö 1«, meg »idéz é s r ő l« szól: felette nehéz, sőt lehetetlen a közjegyzőnek az igazi s helyes további eljárást eltalálni. Ily körülmények közt valóban nem lehet azon csodálkozni, ha a kir. közjegyzők némelyike, támaszkodva az utasítás 24. §-ának rendeletére, a nagykorúak örökösödési osztálylevelét nem közokiratba, hanem jegyzőkönyvbe foglalja s a törvény 128. §-a esetében is »hagyatéki« ügyekben a »tárgyalást« ép ugy vezeti, mintha arra megbízással volna ellátva. Mert másrészről azt meg épen nem képzelhetem, hogy a közjegyző az utasítás 23. és 24. §-ának összeegyeztetésével az osztályról köteles volna »közíegyzői okiratot« is felvenni, külön > tárgyalási jegy* A »Jog« f. é. 1. sz.