A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 52. szám - Jellem és büntetés

434 A JOG. nak és a gyermekeknek. Ezt igy tartja a közönséges jog igy az osztrák polgári törvénykönyv 2, igy hazai jogunk is 3, söt a gyilkosság és emberölés esetében ezt büntetőtörvényünk 292. §-ában határozottan ki is mondja : »ha a megölt után oly személyek ma radtak, kiknek tartásáról gondoskodni köteles volt: azok részére megfelelő kártérítés is megítélendő, mely a viszonyokhoz képest egyszer mindenkorra fizetendő tőke, vagy évi járadék lehet.« Áll-e ezen kártérítési igény párbaj esetén is ? Szerintem á 11, és ezen magánjogi kártérítés, helyesen alkalmazva, erős hitem szerint hathatósabb eszköznek bizonyulna a párbaj mánia megfékezésére, mint a kriminális büntetés. E kártérítési igény magánjogi megállapítása igen egyszerű. A ki mást párbajban megsért vagy megöl, ez által azt, illetve hozzátartozóit megkárosította, még pedig szándékosan vagy legalább vétkesen — az obligatio ex delicto-nak minden ismertető jele tehát fenforog. A kereset közönséges kártérítési kereset, actio utilis ex lege Aquilia. 4 Ez ellen, a mennyire látom, két ellenvetés merülhet fel: egy büntetőjogi és egy civilis. Az első abban áll, hogy a büntetőtörvény emliti ugyan a kártérítést a gyilkosság és emberölés esetében ('292. §.), emliti a testi sértés esetében is (311. §.), de nem emliti a párviadal fejezetében. Ezzel nem azt akarta-e mondani a törvényhozó, hogy a párviadal esetében a kártérítés ki van zárva ? Főkép, ha hozzá veszszük a három itt szóban forgó bűncselekménynek a codexben való elhelyezését: az ember élete elleni bűncselekményekről szól a 18. fejezet, a testi sértésről szól a 20. fejezet, a kettő között pedig, mint 19. fejezet ott van a párviadal. A kártérítésre vonatkozó határozat, mely ebben is, abban is benne van, midőn a közbensőből kimaradt — e kihagyása ilyforma szomszédságban nem-e kétszeresen feltűnő ? Hozzá jön a párviadalnak azon különben is szabadalmazott természete, melyet büntetőtörvényünk statuál — nem akarja-e ama hiány azt mondani, hogy a párbaj ezen szabadalmazott természete kiterjed a kártérítésre is ? Nem ezt mondja. A büntetőtörvény magánjogokat sem nem ad, sem nem vesz. Hogy mily jogi tényekből, mily ma1 Windscheid Tandekten II. köt. 455. §. 19. jegyz. L, itt a német judicaturát is. 2 Osztrák polg tö'-vk. 1327. §. hasonlóan: Porosz Landr. I. 6. §. 99 - 10!); Szász polg. törvk. 1492. §. Svájci kötelmi jog 52. §. s Z 1 i n s z k y Magy. magánjog 489. 1. * S t o b b e D. Privatr. III. köt. 203. §. gánjogi hatások állnak elő — ezt nem a büntetőtörvény mondja, hanem a magánjog. Valamint a büntető codex, ha pl. a lopás fejezetében azt rendelné, hogy az ellopott tárgynak a tulajdonos kezéhez való visszaadása itélctileg elrendelendő — ezzel a tulajdonjogot nem teremtené, hanem előfeltételezné : úgy akkor is, a mikor a testi sértés folytán való kártérítés ítéleti kimondását rendeli, e kártérítési igényt nem teremti, hanem előfeltételezi. Hogy ily kártérítési igény van-e vagy nincs? e kérdésre a büntető bíró is a magánjogban keresi a választ. E kártérítést, ha magaujogilag indokolva van, a gyilkosság vagy testi sértés esetében nem azért állapítja meg, mert a büntető codex említést tesz róla, sem a lopás, sikkasztás, csalás esetében nem raellőzheiö azért, mert a büntető codex , ezen bűncselekmények fejezetében kártérítésről nem tesz szót. Es ezért az, hogy a büntető codex a párviadal fejezetében nem beszél kártérítésről, nem argumentum annak megítélése ellen, ha csak magánjogi elvek szerint kimondandó. Hiszen, hogy a büntetőtörvénykönyv a gyilkosság, ölés, testi sértés és a személyes szabadság megsértése fejezeteiben a magánjogi kártérítésről is intézkedik, magában is abnormis dolog. A dolog systematicus szempontból semmivel sem különb, mintha a polgári törvénykönyv a szerződések fejezetében az okirathamisitás büntetéseit akarná megállapítani. Valójában ezen rendszertelenség csak eoncessió volt, melyre a törvényhozást magánjogunk és bünperünk zűrzavaros állapota kényszeritette. Ezt nyíltan kimondja a büntetőtörvényjavaslat miniszteri indokolása, 5 és ezt igazolja törvényünk élőképének, a német büntetőtörvénykönyvnek idevágó története is. A német codex ugyanis egynémely bűncselekmény tekintetében ugyancsak megállapítja a magánjogi kártérítést (»BúSSe« név alatt), 6 teszi ezt pedig azért, mert a codex teremtésekor még sem polgári, sem bünperi birodalmi rendtartás nem volt és ezért sem az, vájjon a polgári igény a bünperrel kapcsolatban íu. n. adb'ásiona'is perként) letárgyalható-e, nem volt szabályozva, sem a polgári per oly szabad bírót arbitriumot, a minőt a helyes kártérítési judicatura megkíván, akkor még meg nem engedett. E két bajon kívánt (legalább ideiglenesen) segíteni a német codex, a mikor legalább ott, a hol az legszükségesebbnek mutatkozott, a bűnperben a kártérítés megítélését is rendelte. 6 Löw Tóbiás anyaggyüjtemény II. köt. 503. 1. »E szakaszra, ha rendes polgáti törvénykönyvünk volna, nem lenne szükség. De ez hiányozván és a gyakorlat nem lévén minden tekintetben megfelelő, ezen útmutatást felveendőnek tartottuk.« 6 Hogy a »Busse« nem egyéb kártérítésnél: 1. Dochow a Holtzendorf Handbuchjában III. köt. 373. és köv. 11. L. az irodalmat : M a n d r y | Dcr civilr. Inhalt der Reichsgesetze 425. I. TÁRCA. Jellem és büntetés. — A »Jog« eredeti tárcája. — Irta : SZÉKÁCS FERENC a budapesti kir. törvényszék alelnöke. Naturam et si furcis expellas — redibit. Birótársaim körében sokszor találkozom ama téves felfogással, hogy az egyéni jellemek kútforrása az értelem és nem az akarat. Ezen, ma már a bölcsészetben túlhaladott álláspont, a birót az általa kimért büntetés hatályának mérlegezésében megtéveszti s a büntető jogszolgáltatás célját sok egyes esetben sikerteleníti. Schopenhauer tana pedig, mely szerint a jellem, — mint saját énünk lényege, — egy változhatatlan és külső behatások által nem módosítható akaratnyilvánulás, — jogászaink többsége által félreértetvén, olyannak vétetik, mintha az a büntetés jogosultságát és célját tagadná, tehát a büntető biró részéről feltétlenül elvetendő volna. Ezen értelmezésen jogászaink többsége megnyugszik, Schopenhauerre az anathemát kimondja a nélkül, hogy bölcsészeiének mélyére hatott, vagy egyáltalán ezen, csaknem minden bűnügyi tárgyaláskor előtérbe lépő jellem-kérdés lényegét maga számára, saját gondolkozása útján, vagy más bölcsész útmutatása mellett megoldani igyekeznék. Már pedig a büntető bírónak, ha csak nem aljasitja le magát egy, a törvény betűjét vakon végrehajtó géppé, hanem hivatását, — mely kiválólag a bűntetteseknek alkalmas büntetések utján való javításában áll, — komolyan kívánja gyakorolni, tisztában kell lennie a felől, hogy a büntetés a vele sújtott egyénre mikép képes hatni, miben áll e hatás való lém ege, s általa mily fokban és mely irányban lehet egyáltalán öt javítani, más szóval reá- és az emberi társadalomra nézve egyaránt célszerűbb életpályára vezérelni ? És ezt olvasva az én kedves kartársam, kinek fejét a bevezető sorokban megmosni merészkedtem, bajusza alá mosolyog s constatálja magában, hogy áldozata vagyok a jellem váltó zhatlanság és javítás ellentétes elveinek, mert a fentebbi pontban már ellenkezésbe jöttem magammal s a védeni óhajtott Schopenhaueri tannal. — E mosoly a támadó álláspontból a védelmibe vetvén vissza, legyen szabad röviden jeleznem Schopenhauer jellem theoriáját, hogy majd azzal a büntetés theoriájat szembe állítván, mindkettőből a büntető biró sajátképeni hivatását megállapíthassuk. Előre kell bocsájtanom, hogy azon fogalom, melyet mi itt jellemnek nevezünk, általában tágabb, mint annak rendszerinti grammatikai értelmezése. Legtágabb értelemben a szervetlen világnak is tulaj donithatunk jellemet; beszélhetünk egy földrész, egy vidék, egy geológiai korszak stb. charakteréről (jelleméről) is. Szűkebb értelemben csak az organikus világra, — sajátképen pedig csak az értelmi, tehát az állatvilágra kell e fogalmat szorítanunk. Minél magasabb fejlődési fokon áll az állatvilág valamely faja, melynek jelleméről szó van, annál inkább előtérbe lép a nemi jelemmel szemben az egyéni jellem. (Gattungscharakter — Individualcharakter.) Legfőbb fokán a teremtésnek az ember áll s itt az egyéni jellein a legfőbb szerepet játsza. Valamely állatnak nemi-jellémét (Gattungscharakter) ismerve, tudhatjuk előre, hogy egy és ugyanazon motívum az egész nem összes egyedeinél ugyanazon akaratuyilvánulást (mozdulatot) fogja előidézni, — holott ugyanegy motívum az embernél csaknem mindenik egyénben máskép fog reagálni. Ebben rejlik a kulcsa annak, hogy miért oly könnyű uralni az állatokat s miért oly nehéz az emberiséget ? A jellemről szólván tehát, szorosan meg kell különböztetnünk