A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 23. szám - Utóhangok a "numerus clausus" kérdéséhez

196 A JOG. fejtegetései ugy a törvényhozó, mint a gyakorlati jogász előtt raegbecsfllhétlen értékkel birnak ; de lássuk magát a míivet. Az inditványozási jog feletti rendelkezésre jogosított személyek vizsgálata előtt (1. §.) ezen jog tartalmával foglalkozik s ezután a jogosított személyt ekként határozza meg: »A ki az elkövetett büntetendő cselekmény által jogaiban közvetlenül sértve, vagy veszélyeztetve lett: 16. évét betöltötte és gondnokság alatt nem áll.« Két kivétel van ezen szabály alól: a) midőn a kőzve tlenül sértett indítványt nem tehet s b) midőn épen oly személy tehet indítványt, a ki egyáltalán nincs sértve. Ezen esetek beható ismertetése következik ezután. Valamint a legrészletesebben megismertet szerző az indítványra jogosított személyekkel s kritikai méltatással kiséri a törvény ide vonatkozó intézkedéseit. Behatóan foglalkozik a 25. sz. curiai döntvénynyel is, melyre nézve kijelenti, hogy törvényben nem gyökerezik. Érdekes része az intézménynek a több inditványozási jogosultság összetalálkozása is (2. §.), hol megismerteti a Dochow-féle alternatív és cumulativ inditványozási jogot. Mikép lehetne a sértett érdekeit leghelyesebben védeni akkor, midőn épen törvényes képviselője követi el ellene a sértett fél indítványára büntethető cselekményt. (3. §.). Erre nézve három expediens mutatkozik ajánlatosnak: a) ha a rokonok ruháztatnak fel inditványozási joggal; b) ha ilyen esetekben külön gondnok rendeltetik ki; c) ha az eljárás hivatalból indíttatik meg. Szerző ezen utóbbi nézetet tartja leghelyesebbnek, mely a törvényben is kifejezésre talált. De ennek is van egy nagy hátránya ; az t. i., hogy a sértett fél kíméletének szempontjával nem egyeztethető össze s ez okból még célszerűbbnek tartaná szerző hasonló esetekben, ha a gyámhatóság nevezne ki gondnokot az inditványozási jog érvényesítése végett. Felveti még szerző azon esetet, midőn az indítványozásra jogosított nem maga követi ugyan el a büntettet; de azért ennek érdeke a sértett érdekével összeütközésbe jön; pl. ha a gondnok hozzátartozója követi el a büntettet; erre nézve a törvény nem intézkedik; szerző szerint ezen hiány pótlandó lenne s pedig akképen, hogy ez esetben szintén gondnok rendeltetnék ki. Szoros összefüggésben áll ezen kérdés a törvényes képviselőt megilleti) inditványozási jog gyakorlásának ellenőrzésével. (4. §.). Ezen kérdés fejtegetése egészen új s az az irodalomban eddigelé fel nem vettetett. Szerzőé az érdem, hogy azt discussió tárgyává tette. Beható fejtegetések s a pro és contra szóló nézetek megvitatása után szerző oda concludál, hogy midőn világosan kitűnik, hogy a képviselő inditványozási jogával visszaélést követett el: az ellenőrzést és a felelősségre vonást meg kellene engedni. Ez esetre azt javasolja, hogy a belügyminisztérium, mint legfőbb gyámhatóság volna jogosítva arra, hogy a sértett, esetleg legközelebbi hozzátartozói panasza folytán három hónapon túl is kieszközölhesse az eljárás megindítását. Megengedendő-e az indítvány megtétele meghatalmazott által ? (ö. §.) Erre szerző feltétlenül igennel felel, mert itt ucin a/, inditványozási jognak, mint személyes jognak átruházásáról van szó, hanem arról, hogy a sértett akaratának megfelelöleg egy más egyén gyakorolja ezen jogot. Az indítvány megtételének határidejénél (6. §.) felmerülhető összes controvers kérdést felveti szerző s nagy gyakorlati érzékkel oldja meg azt. Vizsgálja itt a »tudomás« szerzés nagy horderejű fogalmát s egybeveti azt a biztos tudomással és a gyanúval; majd a tudomás tartalmára tér át és a kérdésre tartozó eseteket a legrészletesebb casuisticával meríti ki. Messze vezetne és tulajdonképeni feladatomtól eltérnék, ha szerző könyvének gazdag tartalmát csak nagyjából is az olvasó elé akarnám állítani, hanem e helyett kiváló jelentőséggel bírónak jelzem ezen részletet, főkép a gyakorlati jogászok előtt, mert az élet útvesztőjében felmerülhető számos aggályos kérdés a legtisztább logikával s a legszabatosabban nyer itt megoldást. Az indítvány hatályához nemcsak a kellő időben, hanem a kellő helyen és alakban való megtétele is megkívántatik. (7. t;.). Szerző szerint az indítvány mindazon hatóságoknál megicliető, melyek a bűnvádi eljárás folyamatba tételére közvetve vagy közvetlenül közreműködni tartoznak. A mi az alakot illeti, az közömbös; lényeges csak az, hogy az indítványból a sértettnek az eljárás megindítására s a tettes megbüntetésére irányuló akarata kiderüljön. Az indítványnak pedig tartalmaznia kell (8. §.) a bűncselekmény megjelölését a tényállásnak oly körülírásával, hogy annak alapján a cselekmény helyes minősítése lehető legyen. Ezekből következik, hogy a »puszta feljelentés« indítványnak nem tekinthető. Továbbá az indítványnak világos- és határozottnak kell lenni. »Az indítvány oszthatlanságárób (',). §.) szólva szerző, ismerteti itt a különböző nézeteket ugy az elméletben, mint a törvényhozásban s azon eredményre jut, hogy csupán az indítvány oszthatlansága fogadható el. Tárgyalja ezután az indítvány hatását (10. §.); a sértett indítványára büntetendő cselekmény és hivatalból üldözendő bűncselekmény alaki halmazatát; ez utóbbinál ismerteti az Obertribunal, Mar, Fuchs, Lehmann nézeteit; de egyik nézethez sem csatlakozik ; hanem felteszi a következő két kérdést s a helyes megoldást annak kifejtéséből vonja le: a) indítvány hiányában a hivatalból üldözendő cselekmény miatt inditható-e eljárás; b) vagy a sértett fél kíméletének szempontjából még a különben hivatalból üldözendő cselekmény se tétessék bűnvádi üldözés tárgyává. Szerző de lege ferenda a sértett fél kíméletének szempontjából a föltett kérdésre tagadó választ ad. Tárgyalja ezután a törvényváltozás hatását a sértett fél indítványára büntetendő cselekmények tekintetében (12. §.) és az inditványozási joggal való visszaéléseket. (13. §) Ezután áttér a IV-ik fejezetben »Az inditványozási jog megszűntére <• Itt is, mint az előbbi részekben, kiváló érdekes kérdésekre terjeszkedik ki; így a fejtegetés tárgyát képező jogi tétel átalános méltatása után (I. §.) vizsgálata tárgyává teszi az inditványozási jog átruházhatóságának kérdését. Analysálja itt: Eeber, Kirchenheim, Geycr nézeteit; továbbá minthogy de lege ferenda érvel, az újabb javaslatokat. Majd az inditványozási jog létkérdésébe (3. §.) mélyed el s alapos bírálat tárgyává tévén az összes törvényeket, javaslatokat s az elméletet: azon eredményre jut, hogy nincs indok arra, mely a sértett félnek a bűnvádi eljárás menetére még további befolyás engedését támogatná, nevezetesen, hogy ő az indítványt az eljárást beszüntető hatálybal visszavonhassa, mert ezen jog a zsarolásra vezethet; ha azonban az intézményt mégis fentartjuk, korlátozzuk azt azzal, hogy az indítvány annak előterjesztése után, pl. csak nyolc nap múlva vonható vissza. A tett indítvány visszavonására feljogosított egyénekkel (4. § ) foglalkozik szerző s azon conclusióra jut, hogy ezen jog személyhez kötött és átruházhatlan. Ezen fejezetben tárgyalja még: Az indítvány visszavonásának idejét, helyét és alakját (5. §.), az indítvány visszavonásának tartalmát (6. §.), annak hatását (7. ?-.), a visszavonás vélelmezését (8. §.) és végül a lemondást és egyezkedést az inditványozási jog tekintetében. (9. §.). A különös rész (V. fejezet) magában foglalja a sértett fél indítványára büntetendő cselekményeket egyenként; a függelék pedig a felhatalmazás folytán üldözendő büntetendő cselekményeket egyenként ; a függelék pedig a felhatalmazás folytán üldözendő büntetendő cselekményeket és a magánvádra üldözendő vétségeket tárgyalja. Fölösleges is tán mondanom, hogy ezen részben szerzőnk minden, még a legaprólékosabb kérdést is fölveti, mely a monographia tárgyát képező intézménynyel összefüggésben áll s azt nagy gyakorlati érzékkel oldja meg. — Fzzel végére jutottam ismertetésemnek; bevallom, nagy nehézséggel kellett megküzdenem, midőn e kitűnő s tekintettel a jogintézmény eddigi állására az irodalomban, epochálisnak méltán nevezhető munkának méltatásába bocsátkoztam. Annyi itt az érdekesnél érdekesebb kérdés s azok mindegyike oly szép elmcéllel, oly nagy s alapos ismerettel, nagy gyakorlati érzékkel van megírva, hogy igazán nehéz volt választanom, vájjon melyiket érintsem meg, melyiket emeljem ki s épen ezért csak a főbb eszmék, a vezérelvek kijelölését eszközöltem, hogy igy az olvasó némi fogalmat alkothasson magának a tartaiomdüs, szép nyelvezettel és viláü;osau irt monographia maradandó értékéről. Mondanom sem kell ezek után, hogy szerzőnknek teljesen sikerült monographiáját a szakközönségnek lehető legmelegebben figyelmébe ajánlom. A tudós szerzőhöz pedig azon reménynyel fordulunk, hogy tudományunkat müvének második kötetével is mielőbb gazdagítani fogja. r, 7 T7 OJ Vargha perenc, királyi alügyész B,-(iyulitit. Vegyesek. Az új igazságiigyminiszteri államtitkár életrajzi adatai. Teleszky István született 1836. április 4-én Szatmárt, hol atyja Teleszky János gyakorló orvos volt. Gimnáziumi tanulmányait