A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 10. szám - Hagyatéki eljárásunk

84 OG. Mert physieai axióma, hogy a rész kisebb az egésznél. Az örökké folyó időnek kiszámithatlan parányi része 8 nap. Tehát : a mi in secula seeulorum meg nem történik, az 8 nap alatt sem történhet meg; más szóval : a mire nem alkalmas az egész, nem alkalmas a rész sem. Annálfogva a konkrét esetnél létesült állapot többet tartalmaz annál, a mit a törvény megkíván a büntethetőséghez; s igy — a mint kétségtelenül büntetendő az, a ki a talált dolgot a megszabott 8 nap után, — mondjuk 10, vagy 20 nap múlva — sem adja át, ugy okvetlen büntetui kell azt is, ki soha vissza nem adja (nem adhatja) azt: mert mindkét esetben túl lett lépve azon korlát, melyet á torvény a büntethétlenség végső határjeléül állított fel. Ezen indokokból a konkrét esetet a btk. ;Sti5. §-a szerint minősülő jogtalan elsajátítás vétségének tartom. Hangsúlyozom, hogy a talált 50 frtos bankjegy felváltása és részben vagy egészben való elköltése által a cselekvényt befejezettnek tartom; mert a mint már kiemeltem, azzal a találó nem rendelkezhetik (büntetlenül) másként, mint hogy azt a hatóságnak át-, vagy a tulajdonosnak visszaadja. És itt ismét vissza kell térnem dr. Kelemen Samu ur cikkére, ki azt jegyzé meg, hogy komplikálja a kérdést a talált dolog fungibilis volta. Világért sem komplikálja. Mertamiga talált dolog a találó kezéről jóhiszemű idegen személy birtokába át nem megy, addig az a dolog »corpus delicti«, tehát jogilag nem fungibilis. Annálfogva — tekintettel a törvény fentebb jelzett értelmére — annak elhasználása, megváltoztatása, kicserélése által a büntetendő cselekmény be van fejezve Persze, hogy ez elv sem vihető ad absurdum. Mert előfordulhat elhasználás, elcserélés esete (kivált készpénznél), a nélkül, hogy az beszámítható volna. Akkor például, ha a találó viszonyai s a továbbadás, elhasználás körülményei kétségtelenül mutatják, hogy a cselekmény hijjával volt az ártó, károsító célzatnak. Még csak azt jegyzem meg, hogy tudtommal nézetemmel ellenkező curiai határozat a szaklapokban nem közöltetett. Mert a Vargha Ferenc ur által hivatkozott eset teljesen elütó a konkrét esettől. Ott a talált deszka bántatlanul hevert a találó birlalatában s igy törvényszegést nem követvén el, persze hogy föl kellett menteni. y Hagyatéki eljárásunk. Irta : SZKP GEDEON, b.-szerdahelyi ügyvéd. Midőn 1860-ban egy felsőbb rendelet kiadta az akkori idegen s jobbára német hivatalnoki karnak a »laufpasst« ezek arra fakadtak, miszerint még mi visszafogjuk őket kivánni s eljárásukat meg fogjuk emlegetni. Ha az ember a mostani hagyatéki eljárást az akkorival összehasonlítja, önkéntelen is eszébe jut azon feljajdulás; — őket ugyan semmi esetre, de az akkori eljárást bátran vissza lehetne ültetni — ugyanis: Azon időben a lelkészek utasitva lettek, hogy a halálozási esetek kimutatását minden hóban a járásbíróságokhoz küldjék. Ezen kimutatások kiadattak az illető községi jegyzőknek, kik is kötelesek voltak a halálesetet s leltárt 15 nap alatt felvéve beterjeszteni s ha azt valamelyikük elmulasztotta, felfogadott expressus által kaptak sürgetést s annak díját tartoztak kifizetni s igy el volt érve, hogy minden haláleset fel lett véve, mig jelenleg majd minden községben van hátralék. A járásbíróság első kötelessége volt a beadott halálesetet s leltárt illetékszabás végett az adóhivatallal azonnal közleni s megvizsgálni, mely ügyek tartoztak hozzá s melyek a törvényszék eljárása alá s a szerint átküldettek. Tartozott pedig minden volt úrbéri s azon nemesi birtok, melyek úrbéri váltsággal nem álltak összekötve a járásbíróság hatásköréhez, a többiek a törvényszékhez s a szerint nyertek elintézést még az esetben is, ha a hagyaték perre került. Kn magam is — mint akkori járásbirósági irnok — egy német segédbiróval szüntelenül hagyatékot tárgyaltam; nem haladtunk ugyan sebesen, mivel én rossz német voltam s ő még rosszabb magyar, de mégis elintéztünk naponta 5—6 darabot. Kiadta a járásbiró a birtokbizonyitványt s ha tisztán nagyke >riiakat érdekelt, akkor ezekre bizta a telekkönyvezési, ha pedig kiskorúakat is érdekelt, akkor azt hivatalból foganatosította, épen így járt §1 a törvényszék a hozzá utasított ügyekben, az árvapénzeknek sem volt külön pénztáruk, hanem azok az adóhivatalba lettek beadva. Most vegyük a mai eljárást: Ha az örökösök nagykorúak s ki tudnak egyezni, a haláleset-felvétel elmarad s nem telekkönyvezi azt senki addig, mig valamelyik unoka a hagyatékon össze nem veszekedik s akkor ."> —G rendű hagyaték kerül együttes tárgyalásra, a közjegyző urak nem csekély boszuságára; de ha a nagykorúak közt akad egy kiskorú, akkor már ott van az árvaszék, árvagyám, szolgabíró a beavatkozásaikkal s a ki ösmeri azon eljárásokat, az hasonlít a királyi ügyészek kötelességéhez, vagyis hogy hivatalból kell mindenkit vádolni, s várhat a nagykorú, mig a hagyaték a nevére iratik, hogy azt el tudja adni, vagy arra kölcsönt venni. Volt esetem, hogy a kiskorúnak a belsőséget meg lehetett volna menteni, ha a szabadkézbőli eladást jóvá hagyta volna, de addig húzódott imitt-amott, hogy a hagyatéki hitelező eladatta azt belsőségestül s a költség mindent megemésztett. .Most ha beadatik a bíróságokhoz egy hagyaték, tehát vár vele, mig sok lesz s többnyire az év végén átteszi tárgyalás végett a közjegyzőhöz s bevezeti, hogy hány számot intézett el, állván az elintézés egyedül az átküldésből, épen igy tesz az árvaszék, ha kiskorura is akad, de az elég — inert a számok határoznak az évi kimutatásoknál. Ezután a közjegyző a hozzá érkezett aktákat átnézvén, ha látja, hogy a haláleset vagy leltár hiányos, azt azon uton, a mint kapta, visszaszármaztatja, ekkor aztán ugyancsak legyen utánna :iz örökös, ha kiszoríthatja, hogy a 8—10 sőt több hónapok múlva ismét előbbi helyére eljusson. Ekkor aztán kitűzi a közjegyző a tárgyalást s ha valamelyik örökösnek érdekében van. — hogy a hagyatékot használhassa, — a tárgyalásra meg nem jelen, vagy ha jelen van, összeveszekedik a többivel s eltávozik, vagy okmányait, avagy a végrendeletet be nem hozza, természetesen a tárgyalás meg nem tartathatik, s mert a közjegyzőnek nincs hatalma, hogy ily eljárások raeggátlására bírságot alkalmazhasson, elhúzódik a befejezés évekig, de ha mégis sikerül valami tárgyalást létesíteni, azt átteszi a bíróságokhoz illetőségük szerint és ha az árvaszékhez kerül az illető ügy, sok esetben véleményezés végett átteszi a tiszti ügyészhez és ha ez is beválaszolt, átteszik a törvényszékhez, ha perre utasító végzést kell hozni s aztán jön a per, a hol a rokonok közt lévén kérdés, kiki saját költségét viseli, akármilyen hibás s az aktákat minden pontnál iktatják, irják, kiadják, lajstromozzák s gyűjtik a száruo kat az igazságügyi kormány statisztikája részére s kérik a bírák s díjnokok szaporítását s lakhelyet az iratoknak s javában fogy a papir, tinta, halmozódnak a nagy könyvek a könyvkötök öröme és gyarapodására. Sok esetben kimegy az árvaszéki bíró az ügyész és tollnokkal a hagyatéki vagyon színhelyére s terhelik a hagyatékot, s mit is tehet aztán ezen eljárásnál a ceremóniához nem szokott fél egyebet, mint ügyvédet keres s ezt is, meg a közjegyzőt is kénytelen fizetni, de ha már eredményre jutott, akkor átteszik az illetékszabáshoz s meghagyják, hogy ha nem fizet, nem kap birtokbizonyitványt, vagy azzal megterhelik jó előre, ugy hogy kölcsönt ne kaphasson és ha befizette az illetéket akkor még kénytelen kérvényt íratni pénzére s a mellett bemutatni a nyugtát, mit ha nem tud, ő bánja meg, mert addig el nem intézik s ha már ez Is meg van, akkor még várhat némelyik bíróságnál egy évig, mig a birtokbizonyitvány kijön s aztán jön a telekkönyvi bekebelezés, annak sorrendje szerint. Valóban még leírva olvasni is unalmas, hát még átélni annak, a kit érdekel. Pedig van elég közeg, mert hisz az illetékszabás azért van, hogy az adóhivatalnak kevés dolga legyen, az árvagyám dolga abból áll, hogy árvaügyben a szolgabíró ne legyen kénytelen dolgozni, a járásbíróság s az árvaszék dolgát elintézi a felek kontójára a közjegyző s hogy több hivatal legyen s néhol még a sikkasztásra is alkalom adassék, az árvapénzt nem merik az adóhivatalba tenni, hanem kell árvapénztár. En azt hiszem, hogy a törvényszék el tudná a kiskorúak ügyét épen ugy intézni, mint az árvaszék s igy annak sok hivatali sallangja eleshetne s nem volna a hagyaték kevesebb biztosítéknak alávetve, mig ezen sokféle hivatal annak inkább hátramozditója az elintézésnél. Nem lehetne ezen eljárást kevesebb költséggel egyszerűsíteni s gyorsabban elintézni ? ítélje meg bárki.