A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 45. szám - Birósági segédhivatalaink

A JOG. az utat választják, elesik a memorandumban felhozott panaszpontok egyike, hogy a határozatokat nem vihetik fel a másodbirósághoz nagyobb megnyugvásuk végett. Ezen észrevételek megtétele után, legyen szabad az érdekelt körük figyelmét felhívni a hírlapokban közölt két nevezetes esetre, hogy t. i. birói árverésen egy szőlő két krajcárért, egy ház pedig 1 frtért adatott el. Nem szükség kimutatni, hogy itt agy az adós, mint a hitelező — és a_ netalán bekebelezett más jelzálogos hitelezők is — károsodtak. És a végrehajtási törvény ennek az oka ? Bizonynyal nem. Ugy vagyunk a csődtömeg értékesítésével is. A bajt ne a törvényben, hanem máshol keressük; az illető körök jól tudják, hogy hol. A hitelviszonyokat kell rendezni és szolid alapokra fektetni ; akkor a panasz sok tekintetben meg fog szűnni. Még reflectálnunk kell azon állított és vélt sérelmi panaszpontra, hogy a csődtörvénynek a kézbesítés körüli intézkedése liiányos, a mennyiben a hitelező nem minden cselekményről kézbesítés útján értesíttetik, hanem csak hirdetményileg. A nélkül, hogy ennek jogosultságába bocsátkoznánk, egyszerűen utalunk a birtokrendezési eljárásra, a mely szerint az 50 holdon alóli birtokos saját kezéhez értesítést soha sem kap. A központi kereskedő pedig könnyebben jut annak tudásához, hogy csőd nyittatott valamelyik adósa ellen, mint a más helyt lakó birtokos, hogy a birtokrendezés folyamatba tétetett. Ezek még sem kérik az utasítás megváltoztatását. Azt hisszük eléggé kimutattuk, hogy a memorandumban felhozott panasz a tapasztalat által nem igazolható, de ily rövid idő alatt lehetetlen is. Igyekezzenek tehát a hitelezők jogaikat a törvényben adott módon megvédeni, mert alkalom van elég bőven reá s idő előtt ne kívánják a törvény revízióját. Majd 10 — 15 év multán a gyakorlati tapasztalat alapján lehet hozzá érdemileg és kimerítően szólni: addig ne bolygassuk! ^ Bírósági segédhivatalaink. Irta : Egy a sok közül. Altalános a panasz, hogy bíróságainknál az ügymenet lassú és köztudomású dolog, hogy a segédhivatalok lassúsága is nagyban hátráltatja az ügymenetet. Fölületes vizsgálódás után is meggyőződhetünk arról, hogy ennek oka nem az ügymenet célszerűtlen voltában, hanem a bírósági segédhivatali személyzet képességének hiányában van. A bíróság segédhivatali kezelése igen egyszerű — bár némi reformok itt sem ártanának — mindazonáltal ez az ügymenetet nem igen hátráltatná, ha oly személyzet állana a bíróság vezetőinek rendelkezésére, kiknek munkaképessége, tehetsége megfelelne a kívánalomnak. Szomorú tény ez, de való. Ne resteljük bevallani, hanem iparkodjunk annak okát kutatni és lehetőleg segíteni a bajon. Nem is a bírósági segédhivatalnokok száma kevés; elég az ember, de kevés a munkaképes ember. Szentgyörgyi Imre volt államtitkár urnák a bírósági segédhivatali személyzet redukálását célzó rendeletei — noha azoknak bizonyos tekintetben nagyon is megvolt a jogosultságuk — annak idején felháborodást keltettek. Rossz anyaggal, ha kevés, még kevesebbre lehet menni. Az anyagot kell tehát jobban megválogatni, a mostani helyébe jobbat kell teremteni. Oly tisztviselőket kell szerezni, kikben már kineveztetésük alkalmával meglegyen a garantia arra, hogy hivatásuknak képesek lesznek megfelelni. Hogy pedig ilyen anyagot nyerhessünk, módot kell adni annak előteremtésére és biztosítani azt, a ki célul tűzte ki e segédhivatali pályát, hogy megélhetése és előmenetele biztosítva leend. A mostani rendszer szerint a bírósági segédhivatali személyzetet az egyes bíróságoknál alkalmazott díjnokok, igen számba veendő részét a 12 évet kiszolgált altisztek szolgáltatják. Akadnak olyanok is, kiket egyszerre kineveznek ezen jogcímek nélkül is. Tény, hogy díjnok mindenki lehet, a ki az irás, olvasásban jártas. Szándékosan kerülöm : hogy — »tud«. Szomorú állapot díjnoknak lenni; de manapság az olyan ember, ki dolgozni nem tud, vagy durva munkát végezni restéi, azért hát elmegy díjnoknak. Volt kereskedő, irás, olvasásban jártas iparos, végzett földesúr és még sok mindenféléből lesz a díjnok. Az ilyen díjnok nem ritkán egy már bevégzett pálya után van, többnyire családos ember is. Eldíjnokoskodik 6—8 } éven át egy bíróságnál, akkor aztán szánalomból vagy más okból kinevezik hivatalnokká. Ezekből lesz a legtöbb bir<>í sági hivatalnok. A tizenkét évet kiszolgált altiszteknél megvan az a mizéria, hogy egyrészt már korosak, másrészt alig egy tizedrésze tud helyesen magyarul. Kell ugyan próbaszolgálatot tenniök valamely bíróságnál, de a tapasztalat megmutatja, hogy ez vajmi kevés garantia. A harmadik csoportról nem is szólok, azoknak adott az Isten hivatalt, ad nekik észt is. Csoda-e tehát, ha a bírósági segédhivatali személyzet olyan, a milyen ? Ehez még csak az szükséges, hogy ennek a hivatali karnak oly nyomorult legyen a helyzete, mint a milyen jelenleg. A bírósági díjnok, ha elérte vágyainak netovábbját, hogy kinevezik írnokká, kap a fővárosban eleinte 500 frt fizetést és 100 frt lakpénzt, később 600 frt fizetést és 200 frt lakpénzt; vidéken állandóan 500 és 10 J frtot. Vannak ugyan irodatiszti állások is szervezve (rendes körülmények között minden kezelő-tisztnek annak kellene lennie, de a 100-adik sem az) a fővárosban 800 frt fizetéssel, a vidéken G00 frt fizetéssel és eredeti lakpénzzel, de oly csekély arányban töltetnek be, hogy az irnok 15—20 évig várhat, ha ugyan megéli, mig ezt eléri. Minden törvényszéknél van még egy irodaigazgató is, de vájjon ki lesz a 200-at meghaladó hivatott közül a választott, azt bajos meghatározni; ily vérmes reményt táplálni nevetséges. Ilyen viszonyok között mi természetesebb tehát, mint hogy az esetlegesen bírósághoz tévedt tehetségesebb dijnok, kivált qualifikált ember, igyekszik a bíróságtól elmenni és akár a vasútnál, akár a postánál, akár a minisztériumoknál alkalmazást kapni, a hol helyzete aránytalanul kedvezőbb. Egyelőre is jobb napidijat kap, de főkép előmenetele egészen másként van biztosítva. Ha pedig mégis akad egy-egy szerencsétlen, kit végzete erre kárhoztatott, nem kell-e szükségkép minden munkakedvét elvesztenie, midőn ő maga nemcsak semmi köszönetben nem részesül, hanem ha munkájában kifáradva hazatér, otthon családja nyomora fogadja. Más tisztviselő, például a minisztériumban, a hivatalos óráknak célszerűbb beosztása, de meg kevesebb teendői folytán is, foglalkozhatik mellékesen is valamivel, a bírósági hivatalnok ezt sem teheti. Ennek a fonák helyzetnek aztán egyik, következménye az is, a mit ügyvédi körökben gyakrabban hallani, hogy egynémely bírósági segédhivatalnok épen nem érzéktelen az »accidentiák« iránt. Azt hiszem, elég bőven ecseteltem a helyzetet; különben tudja azt mindenki ép ugy, mint én. Ezek után röviden ismertetni akarom az eszközöket, a melyek — szerény nézetem szerint — némileg célra vezetnének. Ha a bíróságnál használható segédhivatali kart akarunk, nevelnünk kell azt. Létesíteni kellene tehát bírósági segédhivatali kezelési gyakornokokat. Ezen intézményt oly módon lehetne szervezni, hogy alkalmazásban levő díjnokokat egy évi szolgálat után szakvizsgára kellene kötelezni. E szakvizsga sikeres kiállása után kineveztetnék az illető »kezelési gyakornokká* és biztosíttatnék, hogy sorszerint fog véglegesen tisztviselővé kineveztetni. Ezen rendszernek meglenne az a haszna, hogy egyrészt a bíróságok vezetői az egyén képességéről nyernének biztos tudomást, másrészt nem csekély mértékben serkentené munkára a jelölteket az a tudat, hogy iparkodásuk meg fogja találni a jutalmat és állandó alkalmazásuk már eleve biztosítva van. A leglényegesebb eredmény pedig abban volna, hogy a vizsga sikeres kiállása után, kell hogv birtokában legyen a jelölt még kineveztetése előtt mindazon ismereteknek, miket tőle, mint tisztviselőtől megkívánnak. Legalább egy évig azért volna szükséges egyszerű díjnoknak