A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 31. szám - Az ügyvédi nyugdijintézet kérdése - A telekkönyvi rendtartás 74. §-a

A J OG. szerű meghatározást nyertek és a hitelező részéről »az ily biztosítás keresés a nem adós-társak zaklatásáig« soha se fajulhat, sőt a nem adós-társak érdekeit távolról sem érinti. Az az eset fordulhat még elő (mint láttuk az esetet a Curia elő nem adta, közölve nem volt), hogy az örökösök osztatlan állapotában érkezett tkvi igtatóra a 74. §. szerinti zálogkérvény vagy végrehajtási végzés s később a négy örökös megosztozván, több tkvi jószágtestek közül az adós örököstársnak épen a tehermentes jutott és megfordítva a nem adósoknak (tehát ezek is 3-ik személyek) pedig a terhelt birtok. Itt van némi látszólagos zavar; azonban csak látszólagos, mert a telekkönyv C lapján mindig meg van' nevezve az adós (örököstárs), valamint a teher is számszerűleg s midőn a tjkvi hatóság az osztályt foganatosítja egyenesen átviszi a közös C lapról az adós örököstárs kizárólagos telekjegyzőkönyvébe a kitüntetve lévő terhet is — de nem törli itt sem a fentebb előadott alapelveknél fogva. Egyetlen komoly, igaz indoka a többször említett döntvénynek a kölcsönösségre való hivatkozás, a mely ki kell hogy egyenlitse ugy a hitelező, mint az adós érdekét. De ez is csak hivatkozás és nincs semmi kiegyenlítés, ha a hitelező joga önkényesen törölhető és az adós ily könnyen menekülhet minden adósságától. A kölcsönös kiegyenlítés abban állana, hogy — a fentiek szerint — az adós-örökös bejegyzett adóssága ki ne töröltessék még akkor sem, ha tőle különböző más személynek adatott át az örökség — kivéve, ha maga az örökös vagy jogutóda (3-ik személy) tárgyalás rendjén kimutatja, hogy: 1. az adós-örököst a 74. §. szerint terhelt örökség soha nem illette; vagy ha igen, de 2. a zálogjogi terheltetés idejében tulajdonát, illetve örökjogát már nem képezte. Ily értelemben határozott a kir. Curia egy izben már és az a határozata csakugyan kiegyenlítette ugy a hitelező, mint az adós érdekét; de ez a 34. szám alatti újabb döntvénye tisztán csak az adós érdekét tartja szem előtt, a mint törvényhozásunk összes újabbi működése is az adósok helyzetét teszi mind kényelmesebbé. Sapientis est consilium mutare — in melius. Miképen értelmezendő a keresk. törv. 20-ik ?-a? Irta: dr. GYŐRI LIPÓT, bpesti ügyvéd. (Felsübirósági határozat kritikai megbeszélése.) A mindennapi élet a törvények próbakövét képezi. Mindaddig tehát, mig valamely törvény egy concrét esetre alkalmazást nem nyert, ezen törvény jó vagy rosz voltáról szólni sem lehet. Ezen tétel igazságát a keresk. törv. 20. §-a is igazolja. A törvényes intézkedés, mely ezen paragrafusban foglaltatik, oly egyszerűnek látszik lenni, oly simának tűnik fel az olvasó előtt, hogy az ember azt hinné, miszerint az ellentétes vélemények itt már csakugyan ki vannak zárva, és ha majd elő fog állani az eset, hogy ezen intézkedés a gyakorlati életre alkalmaztassék, az senkinek főfájást nem fog okozni, mivel mindnyájan : felek, ügyvédek és birák csak egy és ugyanazon értelmet fognak ezen törvényes intézkedésnek tulajdonítani. És mégis megtörtént az ellenkező. Megtörtént, hogy a kir. tábla, midőn a keresk. törvény 20-ik §-át varázs álmából életre ébreszté, egy olyan életet lehelt belé, mely előttünk idegenszerűnek látszik, mely nem is lehet tartós, mivel az enyészet csiráját magában hordja. Más szavakkal, a kir. tábla a mondott törvényszakasznak egy felmerült eset folytán egy olyan értelmezést adott, mely nem csak annak szellemével, de szóhangzásával is merő ellentétben áll és mely képes iehet az egész kereskedelmi forgalmat végképen tönkre tenni. A dolog felette érdekes és előttünk annyira fontos, hogy nem tudjuk azt eléggé az illető szakkörök figyelmébe ajánlani. De mielőtt magát az esetet elmondanók, szükségesnek tartjuk előbb a mondott törvényszakaszt szóról - szóra ide igtatní: »20-ik §. Ha kereskedelmi üzlet átruházásánál az átvevő a cég addigi kötelezettségeit magára vállalja, a hitelezőket ezen kötelezettségek tekintetében úgy az átadó mint az átvevő ellenében kereseti jog illet.« Az eset pedig, mely előfordult a következő: O M. átadta üzletet E . . . és boldogan élt egy házaspár. Mr. Bartlett, vagyonos kereskedő, szerette nejét, ki, a mint a házbeliek és ismerősök állították, szintén a legnagyobb gyöngédséggel viseltetett férje iránt. A férj azonban rendkívül különös ember hirében állott. Nagy hive volt a mesmerismusnak s általában a legsajátszerübb fogalmai voltak az életről és az emberi intézményekről. 1875-ben, harmincöt éves korában vette nőül az akkor még alig 20 éves Mr. Bartlettet, kit azonban, úgyszólván, az oltártól növeldébe küldött, hogy teljesen kiművelje magát. Férj és nő csak ritkán látták egymást, néha vasárnaponként, midőn Mr. Bartlett meglátogatta a növeldében nejét, vagy ez jött el hozzá, a mi csak nagy ünnepeken történt. Távol is voltak egymástól, mert az első növelde, melybe Mr. Bartlett nejét tanulni küldte, Anglia északi részén volt, később pedig, mintha ezt a távolságot is keveselné, Belgiumba küldte az asszonyt alapos kiművelés céljából. Kétségtelen, hogy ezen idő alatt, az esketés percétől kezdve, egész 1878-ig soha egy pillanatig sem volt férj és nő egymással egyedül. Végre 1878-ban a nő hazajött Belgiumból s ez időtől kezdve férjével együtt élt, kezdetben Sterne-hillben a Station-roadon, később Pimlicoban. 1881-ben egy gyermek született e házasságból, ki azonban csakhamar meghalt. A bíróság elé idézett szülésznő azt vallotta, hogy Mr. Bartlett már akkor mondta neki, hogy férje házasságuk egész addigi tartama alatt egyetlen egyszer vette igénybe férji jogait s ezen egyetlenegy érintkezés eredménye volt a gyermek. E sajátságos viszony különben Mr. Bartlett elbeszélése szerint, közös megállapodáson alapult s mindketten megegyeztek abban, hogy házasságuk dacára csak mint fivér és nővér fognak egymással élni. Azon egyetlenegy esetben, melyben e megállapodástól eltérés történt, a férj, mint Mr. Bartlett a bíróság előtt elbeszélte, csak azért consummálta a házasságot, mert Bartlettné gyermek után vágyódott, kit anyai szivére ölelhessen. 1 Ezt a nő, ismételjük, később a bíróság előtt mondotta el; de a | szülésznő a tárgyalás alkalmával igazolta, hogy már 1881 ben elmondta neki fájdalmai közepette Bartlettné, hogy egyetlenegy érintkezés miatt ennyit kell szenvednie s akkor kijelentette azt i is, hogy ily rettenetes fájdalmak mellett — rendkívül nehéz í szülés volt — lemond arról, hogy több gyermeke legyen. 1885-ben a házaspár, mely — ismételjük — igen nagy I gyöngédséggel viselteti egymás iránt, megismerkedett Mr. Dysonnal, egy közel fekvő anglikán plébánia fiatal lelkészével, a ki minden alkalmat megragadott, hogy a fiatal asszonynyal együtt lehessen. Mr. Bartlett nemcsak hogy nem ellenezte ezt, de midőn látta, hogy a fiatal lelkész és az ő neje szívesen csevegnek együtt, még j bátorította Dysont. Ugyanekkor Mr. Bartlett betegeskedni kezdett. I Arcán fogfisztnlától kelevény támadt, később ideges álmatlanság vett rajta erőt, mely fölötte elgyengitette. Senkit sem bocsátott magához ezen időben, mint a neje által hivott orvost, nejét és Dysont. Atyja gyanakodni kezdett s nyíltan kifejezte egyszer azon félelmét, hogy fiát megmérgezik. Erre, minthogy az öreg Mr. Bartlett egyenesen menyét gyanúsította azzal, hogy férjét méreg által akarja megölni, az asszony kívánságára egy más . orvos is megvizsgálta a beteget, ki értesülvén atyja vádjairól, ezek | ellen méltatlankodva tiltakozott s az új orvos is bizonyította, hogy a beteg higanynak túlságos használata folytán jutott ezen erőtlen állapotba. Mr. Bartlettné a legnagyobb önfeláldozással ápolta beteg férjét, ki egész nap és egész éjjel folyton nyugtalan volt. Csak akkor nyugodott meg, ha neje az ágy szélén ült lábainál és jobblábát átkarolva, e lábnak hüvelykujját tartotta kezében. Ekkor, ' mint orvosa mondja, a beteg állítása szerint delejes áram hatotta át testét, mely nemcsak megnyugtatta, de rövid ideig álomba is | ringatta. Mindenki, a ki látta azt az önfeláldozó ápolást, melyben I Mrs. Bartlettné férjét részesítette, a ki látta, hogy az asszony