A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 12. szám - A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől. 1. r. - A közjegyzői költségjegyzék

A JOG. 91 a mit a közjegyző a törvényre alapítva felszámit és így formalitcr megállapít, azt a bíróság vagy árvaszék felülbírálni jogosítva nincsen. És ez nagyon természetes, egyrészről, mert az ellenkező által illusoriussá tétetnék a törvény s a közjegyzői díj mennyisége az ügyvédi díj szerint a bíró vagy árvaszék belátása, illetve tetszésétől tétetnék függővé és beállanának azon anomáliák, melyeket, sajnos! az ügyvédi kar oly igen érez ma: pedig hát a közjegyző a bíróval egyenrangú s másrészről elvonatnék a közjegyzőknek a törvény közvetlen alkalmazhatása iránti joga, pedig ha a közjegyző közreműködése az okiratnak jogerejű bírói ítélet szerinti jelleget, végrehajthatóságot ad, ugy az is kétségtelen, hogy az ezen közreműködésből felmerülő s törvényen alapuló díjait magában foglaló költségjegyzék 8 nap után jogerős marasztalást tartalmazván, annak közlése mellett a bíróság a feleket végrehajtás terhe melletti kifizetésre utalja, vagyis meghagyja, hogy a közjegyző által felszámított és megállapított s a fél által nem panaszolt díjakat kifizessék, nem pedig mint több hatóság és bíróság teszi, hogy a díjakat felülbírálva, azt leszállítják és ezután megállapítják, mert ez eljárás sérti a törvényt s a közjegyző reputatióját. Hisz az 1874. évi XXXV. t.-c. 199. §-a is azt mondja, hogy a közjegyző által igényelt magasabb díjat is csak akkor jogosult a bíróság megállapítani, ha erre nézve a felekkel egyezség nem jött létre: természetes ebből, ha a 205. §. szerinti időben panasz e felszámítás ellen be nem adatván, az egyezség létrejöttnek tekintendő s a közjegyző ezt tárgyazó költségjegyzéke alapján, minden felülbirálat nélkül, a fizetési meghagyás a 202. §. szerinti egyetemlegességgel kibocsátandó, hacsak a közjegyző a 207. §. szerinti eljárást önmaga nem provocálja Felekkel szemben kellő garantiát nyújthat a közjegyző fegyelmi bírósága, a hol esetleges törvénytelen követeléséért a közjegyző felelősségre vonathatik. Hasonló módon járnak el a bajor bíróságok is, hol a közjegyző az 1862. jan. 29-én kelt királyi rendelettel megállapított díjait önmaga állapítja meg, úgyszintén a porosz közjegyzők az 1851. május 11-iki törvény, az 1*51. szept. 11-én kelt miniszteri utasítás, az 1854. május 9-én kelt törvény és 1854. jun. 1-én kelt utasítással megállapított díjaikat, továbbá a badeniek az 186 4-. aug. 20-án kihirdetett tőrvény s ezt 1864. szept. 21-én követett miniszteri és okt. 1-én kihirdetett orsz. fejedelmi rendeletben megállapított díjseála szerint, s az osztrákok a közjegyzői törvény 171—184. §. és a függelék 1—20. §-aiban megállapított díjaikat, s a hannoveraiak az 1853. nov. 4-én kelt törvény VIII. fejezetében megállapított díjaikat költségjegyzékeik alapján akként érvényesitik, hogy azt a bírósággal közölve, annak alapján a bíróság, minden felülbirálat nélkül, a fizetési meghagyást kibocsátja; mert azt, a mit a törvény megállapít a közjegyző részére, s ezt a közjegyző a fél ellen, s ha ez ellen 8 nap alatt panasz be nem adatik, a biróság vagy hatóság leszállítani s igy harmadszor is megállapítani már nem jogosult, hanem csak a kifizetést meghagyni köteles. Rupp kartársam is, kiadott munkájában határozottan a mellett érvel, hogy a biróság vagy árvaszék a fizetési meghagyást akkor feltétlenül kibocsátani köteles, ha nem is igazolja, hogy a magasabb díjra nézve a féllel egyezség jött volna létre, mert a 206. §. szerinti jogorvoslattal élni a fél jogosult. Mégis a bajai árvaszék belemegy a díjak felülbirálatába s azokat leszállítja és megállapítja, habár az 1(*80 évi LI. t.-c. 23. §-ába becsúszott e szó: »megállapitani köteles« dacára is — a fentebb érintett curiai elv s egy más ügyben a kir. tábla által 1885. évi szept. 7-én 19,490. sz. a. hozott határozatban kimondott vélemény, ugy a törvény intentiója szerint, az 1880. évi LI. t.-c. 26. §-ában irt díjak s a magánmegbizások kivételével, — az egyéb ügyekben felmerült s a közjegyző által megállapított díjakra nézve a biróság vagy árvaszék a fizetési meghagyást köteles 15 nap alatt, minden felülbirálat nélkül kibocsátani, s igy csak elnézésből került a remegő szívvel és halványodó arczczal, egy-kétszer évenként ide jött le, hogy 'megvizsgálja, nincs-e a rabok között olyan, kit e 1feledett a törvényszék elébe állítani? A börtön másik két szakasza a levegő és világosság körén belől a föld fölött van és pedig az egyik férfiak, a másik nők számára. Ezekben azonban mindenféle rang- és korbeliek, javithatlan bűnösök kezdőkkel, meggondolatlan cselekedetekért befogott fiatal bűnösök őrültekkel együtt voltak elzárva. Ezen két szakaszt bátran előkészitő iskolának lehet tekinteni, a mely idővel a földalatti börtön lakóit egészítette ki. A ki az emberi társadalom iránt a tiszteletnek vagy becsületnek legkisebb maradékát idehozta, az mindkettőt elveszité itt biztosan, és nemsokára elbocsátása után visszajött ő ide, mint saját tűzhelyéhez.« Egy másik hivatalnok Vasmegye börtönét igy festi le: A börtönhelyiségek 2—3 öl mélyen feküdtek a föld alatt és 5—6 szakaszból állottak, a melyekben 20—24, sőt néha több rab akképen volt bezárva, hogy nappal — ámbár lánczon — mégis ide-oda mozoghattak; éjjel azonban egy hosszú láncz az ő bilincsükhez köttetvén egész az őrszobába vezettetett, miáltal valamennyien egymáshoz voltak kötve. A börtön annyira sötét volt, hogy inkább vadállatok barlangjához hasonlított és szűk lépcsőkön át nappal is csak gyertya mellett lehetett oda jutni; a föld feletti része a börtönnek semmivel sem volt jobb a földalattinál.« Aztán igy folytatja: »Börtöneink szemétdombhoz hasonlítanak elromlott erkölcsök részére. Az emberi társadalom rothadt részeit ide lökik, hol a megye költségén semmittevéssel töltik idejüket és az unalmat azzal űzik el, hogy egymást kölcsönösen újabb bűntények elkövetésére tanítják és a hol folytonos botbüntetések miatt a törvényes felsőség iránt gyűlölettel viseltetvén, megszabadulásuk pillanatának azon titkos eltökéléssel néznek elébe, hogy az őket lenéző társadalmon kegyetlen boszút álljanak.« Nem ily élénk színekkel, de nem kevésbé élesen rajzolja a királyi helytartóság 1820-ik évben 23,493. sz. hivatalos jelentésében akkori börtöneink szomorú állapotát. Ezen leírásokból megérthetjük, hogy mért tekintette azon idő törvényszéki gyakorlata egy három évre terjedő börtönbüntetést a halálbüntetéssel egyenrangúnak. Jóllehet ezen időből is találunk oly rendeleteket, melyek az elitéltek elviselhetetlen állapotán segíteni és a börtönügyben — habár csak csekély rendet létésiteni szándékoztak — börtöneink állapota mégis annyira tarthatatlan volt, hogy a negyedik évtized kezdetén magukban az egyes megyékben mozgalmak keletkeztek, melyeknek célja a börtönügy javítása volt. Az amerikai Egyesült-Államoknak ezen időben nagy figyelmet gerjesztett kísérletei a büntetési rendszer javítása körül, nálunk sem maradtak ismeretlenek, és nem egy megye határozta el, hogy saját erejéből a tengerentúli példát a lehetőséghez képest követni fogja. És valóban többnyire önkéntes adományok utján egy pár börtön épült ez időben, melyek a legtökéletesebbnek tartott pennsylvániai rendszernek feleltek volna meg. Igy keletkeztek 1836. évben Vasraegyében, 1840-ben Komáromraegyében, 1845-ik évben Pozsony és Nógrádmegyében, 1846. évben Torontál és Biharmegyében fogházak, melyek a magánzárkarendszer szerint épültek. Ezen fogházak, ámbár sok ]ó akaratról és nemes buzgalomról tesznek tanúságot, sok építészeti hibában leledzenek. Ugyanis toronyszerüleg vannak épitve, melyben több emeleten át a magánzárkák egy minden oldalról elzárt középső tér körül vannak, és igy ezt ártalmas kigőzölgések állandó rakhelyévé és fogházbetegségek gyúpontjává változtatják, vagy pedig akként lettek elrendezve, hogy az épület külső része körös-körül folyosókkal bírt, a zárkák hátsó falai pedig egymás mellett voltak, ugy hogy az egyes zárkák levegőt és világosságot kizárólag az ajtók tetején levő elrácsozott nyíláson keresztül és csak a folyosóból nyerték. A börtönügyet egyöntetű alapelvek szerint rendezni és javaslatot tenni az irányban, mi módon lehetne a reform jótéteményeit az egész országra kiterjeszteni, feladata volt azon bizottságnak, mely ezen célból az országgyűlés által 1840. évben kiküldve lett.