Kemenes István (szerk.): Az építési vállalkozási szerződések (Budapest, 2008)

Az építési vállalkozási szerződések 110 A jogosult késedelmének következményei kettős jellegűek: vannak olyan jogkövetkezmények - ilyen a kártérítés -, amelyek csak akkor alkalmazhatók, ha a jogosult felelősségét annak bizonyításával nem tudja kimenteni, hogy a késedelem elhárítása végett úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Más jogkövetkezmények a jogosult magatartásának felróhatóságától függetlenül érvényesülnek, tehát a kimentésre nincs lehetőség. Az objektív szerződésszegés szankcióit az alperes a késedelembe eséstől gyakorolhatta, függetlenül attól, hogy a felperes a szerződésszegés alól kimenti-e magát. A felróható (felelősségi) szankciókat - így a kártérítést - azonban önmagában a szerződésszegés objektív ténye nem alapozza meg, a felperes kimenthette magát. Ezt jelenti a - felek által helytelenül értelmezett - szerződés 15. pont 5. bekezdésében írt kikötés, amely nem felelősség-kizáró klauzula [Ptk. 314. § (2) bek.], hanem azt rögzíti, hogy a kártérítés nem objektív alapú szerződésszegési szankció. Tény, hogy a felperes a szerződésben vállalt és az alperes irányában fennálló, közbenső intézkedés iránti kötelezettségét határidőben nem teljesítette. Késedelme olyan mértékű volt, hogy a létesítési engedélyt az építési-szerelési munkák szerződésben írt teljesítési határidejének letelte után több hónappal tudta biztosítani. A teljesítést megakadályozó közbenső intézkedés elmulasztása, illetve a kirívóan elhúzódó késedelem oda vezetett, hogy az eredeti tartalommal a szerződés meghiúsult, és a felek a munka (beruházás) elvégzésére - részben eltérő műszaki tartalommal és feltételek között - 2000. november 9-én új szerződést kötöttek. Az exculpácio körében, a felperesi felróhatóság hiányára vonatkozó bizonyítékokat, adatokat, körülményeket vizsgálva ugyanakkor megállapítható, hogy bár a közbeszerzési hirdetmény közzétételével kapcsolatosan a felperes szabályszegést követett el, mulasztott, ez azonban a szerződésszegést nem érinti, azzal okozati összefüggésbe nem hozható. A szerződéskötéskor az engedélyek hiányáról az alperes is tudomással bírt, de az ezzel járó kockázatot maga is felvállalva a szerződést megkötötte. Azt viszont a felperes nem láthatta előre, hogy a munkákkal érintett utcák lakói már a szerződéskötés napján tiltakozó megmozdulásokba kezdenek, azt sem, hogy az önkormányzat ennek hatására a korábbi elvi hozzájáruló nyilatkozatát visszavonja, és azt sem, hogy a TIKÖFE - egyébként jogszerűen - újabb hatásvizsgálatot rendel el. Az új és nem várt fejleményekre előre felkészülni nem lehetett. A felperes - akinek alapvető gazdasági, anyagi és jogi érdeke fűződött a munka mielőbbi megkezdéséhez - a szerződéskötés után a hatósági engedélyek beszerzése körében minden telhetőt és elvárhatót megtett, vagyis úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az eredményes kimentésre tekintettel, kártérítő felelőssége hiányában az alperesnek a Ptk. 312. § (1) bekezdésére, a 318. § (1) bekezdésére, illetve a 339. § (1) bekezdésére alapított viszontkeresete nem alapos. A kereseti (viszontkereseti) kérelemhez kötöttség azonban nem jelenti egyúttal a jogcímhez kötöttséget is. A bíróság feladata - fellebbezési szakban is - a kereseti (viszontkereseti) kérelem alapjául szolgáló jogviszony elbírálása, és a döntést nem akadályozhatja az, hogy a felperes (alperes) a követelésének jogcímét helytelenül jelölte meg [BH1993. 111. és BH2000. 20. számú eseti döntések]. Az ítélőtábla álláspontja szerint a 2000. április 12. napján megkötött szerződés egyik félnek sem felróható, objektív okból vált lehetetlenné azzal, hogy a meghiúsu-