Büntetőjogi határozatok tára. VIII. kötet (Budapest, 1928)

28 Anyagi jog. Következik egy a vasúton elkövetett gyilkosságnak az elbeszélése, amelynek során az elbeszélő (a gyilkos) a legaprólékosabban elmondja, hogy fojtotta meg egy útitársát (19—20., 21—22. oldal). Ennek a gyilkosságnak egyébként egyáltalán nem mint valami borzalomnak, hanem inkább, mint valami természetes dolognak az elbeszélésétől szinte fellendülten szólal meg valaki: „Önök mindenről beszélnek, csak a nőkről nem, amit valóban lehetetlennek tartok olyan kérdés megvitatásában, amelyben a nőknek főszerepük van". Most azután a nő és a kínzás párhuzama következik, kapcsolatban ennek a kínzási hajlamnak a nő nemi érzéseivel való összefüggésében. „A nép női, a magas és kicsiny burzsoázia női és a társadalom legfelsőbb fokán álló nők is rávetik magukat a borzalmas halottkamrákra... Miért?... Azért, mert a nagy gyilkosok mindig rettenetes szeretők voltak... nemi erejük megfelelt bűnöző erejüknek... úgy szeretnek, ahogy ölnek A gyilkos a szerelemből születik és nála a szerelem bensősége a legnagyobb fokát a gyilkolásban éri el. Ez ugyanaz a testi izgatottság... ugyanazok a fojtogató mozdulatok, gyakran ugyanazok a harapások és gyakran ugyanazok a szavak esnek ugyanazon vonaglásban..." (22—23. oldal.) A társalgásban mindjobban összeolvad a gyilkosság és a szerelem mint közös életösztön glorifikálása, mintegy csúcspontját érvén el akkor, midőn az élet és halál egyenlő fenségességét hirdeti az egyik beszélő: „A nőben benne van a világegyetemet átfogó erő, a rombolás ereje... Minthogy ő az élet szülője, ő a halál szülője, mert a halál az, amely az életet állandóan megújítja... És a halál legyőzése egyet jelentene azzal, hogy megsemmisítjük az életnek egyedül termékenyítő forrását..." Az előszó azzal végződik, hogy a társaság egyik tagja a nő és a kínzás, a halál és a szerelem rokonságának illusztrálására életének egy szerelmi kalandját meséli el. Ha ebben a legfőbb vonalaiban körvonalazott előszóban csupán az emberi társadalom elismert egészséges erkölcsi felfogásával szemben álló néhány különcnek sajátos és torz beszélgetéséről volna szó, akik az emberi harcos ösztönök egyikét elferdítve gyilkolási ösztönnek tartják, a Btk. 174. §-ában írt vétség még nem valósulna meg. De ebben az előszóban sokkal több van. Nemcsak életösztön a gyilkosság, hanem olyan életösztön, amelyet a nevet-