Apáthy Jenő (szerk.): A m. kir. legfelsőbb honvéd törvényszék döntvényei. Figyelemmel a cs. és kir. legfelsőbb katonai és a cs. kir. legfelsőbb Landwehr törvényszék gyakorlatára (Budapest, 1918)

164 V hűséget esküdve, annak kötelékébe lépett, utána: pedig, annak természetszerű és általa nyilván előrelátott következménye gyanánt, a szerb katonasághoz felvétetvén, ellenünk, illetve a velünk szövetséges bolgár haderő ellen fegyveresen harcolt. Köztudomású, hogy százan és ezren tették ki magukat honfitársaink közül, az ellenséges külföldön, az internálás sanyaruságának és a vagyon elkobzás veszélyének, a nélkül, hogy a hazájuk iránti hűségben megingattatták volna magukat s így, a közönséges emberek mértékét alkalmazva vádlottra^ joggal lehetett volna tőle elvárni, hogy az ily fenyegetés következtében magát, hazája elleni szolgálatra oda nem adja. Hogy különben vádlottat nem valamely legyőzhetlen kényszer indította tettére, hanem ezt önként követett el, az a megfontolás is mutatja,, hogy vádlottnak tudnia kellett, miszerint, a szerbeknél való katonáskodás által, élete lesz veszélynek kitéve, általunk való kézrekerítés esetén pedig súlyosabb büntetést várhat, minél fogva fel sem tehető, hogy vádlott, a kisebb rossz, (vagyis az internálás és vagyon elkobzás) kényszere alatt határozta el magát, egy reá nézve nagyobb veszélylyel járó tettre. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság akkor, amikor bár bizonyítottnak tekintette, hogy vádlott a vádbeli tettet elkövette, vádlottat, büntető ítélet hozása helyet, a vád alól fölmentette. Ennél fogva a semmisségi panasznak helyt kellett adni, a Kbp. 371. §-ának 3. bekezdése alapján s ugyan e szakasz 4. pontjához képest, érdem ben határozni kellett. Ami most már a vádba helyezett, illetőleg vádlott által elkövetett cselekmény törvényszerű minősítését illeti, az elsőfokú bíróság tényként megállapította, hogy vádlott a Szerbiával való háborúnk kitörése után, a háború ideje alatt, a szerb hatóságok részére fuvarozott, majd Szerbia polgárainak kötelékébe lépett és a szerb államnak hű-