Edvi Illés Károly (szerk.): Az anyagi büntető törvények és a sajtótörvény. A büntető novellával, az összes melléktörvényekkel, rendeletekkel, utasításokkal és a felsőbíróságok határozataival kiegészítve (Budapest, 1915)
Btk. 260. §. 339 liánt állitása s ezáltal más személy becsületének könnyelmű megtámadása ellen irányul, mig ellenben a senkit egyenesen nem vádoló, hanem tényleg létező vagy mutatkozó gyanuoknak a hatóság tudomására juttatását, a valónak ez uton való kiderítését vagy a kiderítésnek ez uton való előmozdítását e szakasz egyáltalán nem érinti; ebből kifolyólag a Btk. 260. §-ában az c szakasz alá eső rágalmazás csak azon esetbon foroghat fenn, „ha a vád valótlannak bizonyult be", ami viszonyítva e szakaszt a Btk. 264. §-ához, tényleg bekövetkezik mindannyiszor, valahányszor a feljelentett és vizsgálat tárgyául szolgált vádat jogilag „valótlannak" jogérvényesen, tehát végérvényesen kimondja. Tekintve ugyanis azon általános legnagyobb fontosságú jogtételt: „res judicata pro veritate habetur", a Btk. 264. §. bevezetésének és 3. pontjának rendelkezése csak azon kétségtelen elvnek helyes alkalmazása, mely a végleges ítélet rendelkezését valónak elfogadva, az azzal eldöntött tényt vitán kivül állítja; ezek szerint a vád állitása „valótlannak bizonyult", tehát a Btk. 260. §-ának kiemelt második feltétele is megvalósult, ha a vád tartalmát felmentő ítélet vagy megszüntető határozatot jogérvényesen valótlannak mondta ki. (C. 391/91. M. f. h. 284.) 30. A vádlott részéről benyújtott bűnvádi feljelentés csak akkor állapithatná meg a hamis vád tényálladékát, ha arra mutató nyomatékos bizonyítékok hozattak volna fel, hogy az általa feljelentett büntetendő cselekményt tényleg nem követte el azon egyén, kit ö annak elkövetésével a hatóság előtt vádolt. Ez azonban nem történt meg. Minthogy ellenben elegendő terhelő jelenség hozatott fel arra, hogy vádlott panaszos ellen bűnvádi feljelentést tett, azt állítván felőle, hogy a gondnokságra bizott hagyatékot hűtlenül kezelte, mely feljelentés tartalma valótlannak bizcnyult; minthogy e szerint azon eset merül fel, melyben hamis vád emeltetik valaki ellen a nélkül, hogy a feljelentő vádja valótlanságát tudná: e cselekmény pedig, amennyiben valamennyi elemének fenforgása tárgyilag és anyagilag jogi bizonyosságra emeltetnék, vádlott ellen a rágalmazás vétségét állapítaná meg: ez oknál fogva nem a hamis vád, hanem a Btk. 200. §-ába ütköző rágalmazás vétsége miatt volt a vád alá helyezés elrendelendő. (C. 11.006/90. M. f. h. V. 284.) 31. Nem tekinthető ugyan bebizonyitottnak, hogy a kérdéses hat kéve panaszos földjén találtatott volna, de a kihallgatott tanuk által előadott körülmények jogosan indíthatták vádlottat a kérdéses bűnvádi feljelentés megtételére, minélfogva öt ama feljelentés beadásánál gondatlanság sem terheli (C. 10.282/91. M. f. h. V. 286.) 32. A Btk. 260. §-a által meghatározott rágalmazás vétségének egyik ismérve a vádemelés, a másik ismérve, hogy a vád valótlannak bizonyuljon. Hogy vádlott panaszos ellen vádat emelt, az nyilvánvaló, hogy pedig a vád valótlannak bizonyult, azt a panaszost felmentő jogerős Ítélet bizonyítja s igy vádlott ténye a Btk. 260. §-ában meghatározott rágalmazás vétségét teljesen kimeríteni látszik. Ámde minden büntetendő cselekmény elkövetésénél a szándék, mint oktényezö mérlegelendő s pedig elengedhetetlenül. Ennélfogva a fenforgó esetben is az mérlegelendő, hogy a szándék megvolt-e s hogy a vádemelés körül nem terheli-e vádlottat csupán gondatlanság? Ez utóbbi körülmények a bűnvádi felelősség megállapítása szempontját való kérdésbe hozatala azonban ellenkezni látszik a Btk. rendelkezésével, miután a Btk. 2G0. §-a, ha gondatlanságból elkövetett rágalmazást akart volna büntettetni, ezt a 75. §. második alineájára való tekintettel külön kifejezte volna, de ez külön kifejezve nincs; a mihez hozzájárul, hogy a törvénynek a rágalmazásra vonatkozó indokolásában ki van mondva, hogy a culposus rágalom fogalmát a törvény nem fogadta el. Minthogy azonban maga a törvény a Btk, 260. •S-ában meghatározott rágalmazást a hamis váddal állandó vonatkozásba hozta s minthogy mindkét büntetendő cselekménynek azonos a tárgya és elkövetési módja s a kettőt egymástól csak a tettes szándéka, illetve a szándékosság különböző foka határolja el, e határ pedig nagyon bizonytalanná válik azáltal, hogy a törvény indokolása szerint az animus injuriandi oly értelemben benne foglaltatik minden vádemelésben, hogy a vádaskodó a sértés tudatával bír: ennél22*
