Polgári és gazdasági elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1980)

nyek vizsgálata nélkül — bontsa fel a társadalmi rendeltetésük betöltésére alkalmatlanná vált házasságokat. A bontóper lefolytatása a feleknek a házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítása esetén is gondos körültekintést kíván a bíróságoktól. Elsősorban azt kell eldönteni, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyítja-e. Erről főként a feleknek a közös akaratnyilvánítással kapcsolatos magatartása, akaratnyilvánításuk befolyásmentessége és véglegessége alapján lehet meggyőződni. Erre lehet következtetni különösen abból, hogy a házastársak az életközösség megszakításával kapcsolatban az együvétartozást minden vonatkozásban felszámolták, tartósan új életre rendezkedtek be, megfelelően rendezték a közös gyermek elhelyezését és tartását, a szülő és a gyermek közötti érintkezést (a láthatást), az eltartásra rászoruló házastárs jövőjét, a közös lakás használatát, illetőleg ha minden kérdésben nem is tudtak megegyezni, de a fennmaradó vitás kérdésekben kérik — a házasság felbontásával együtt — a bíróság döntését. Ez egyben arra is utal, hogy a felek házassága teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. Ha a bíróság meggyőződik a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás véglegességéről és őszinteségéről és ezáltal arról, hogy a házasság felbontására mindkét fél valóban a köztük kialakult helyzet tarthatatlansága miatt kéri, és nincs többé remény a családi együttélés helyreállítására, akkor — a törvényben meghatározott egyéb feltételek fennállása esetén — a házasságot annak vizsgálata nélkül kell felbontani, hogy milyen okok vezettek e helyzet kialakulására; nincs tehát szükség — mint egyéb bontóperek esetében — a házasélet megromlásához vezető folyamat részleteiben történő feltárására. Előfordulhat, hogy az egyező akaratnyilvánítást kényszer, tévedés, megtévesztés, befolyásolás vagy valamelyik házasfél helyzetének kihasználása idézte elő. Pl. amikor az egyik házastárs a házasság felbontásának közös akaratnyilvánítással való kérését a másik házastárs jogos tartási igényéről való lemondásához, a közös lakás használata tárgyában vagy a házassági vagyonjogi kérdésekben tett engedményhez köti, vagy éppen ilyen jellegű előnyök biztosításával bírja rá a másik felet az egyező akaratnyilvánításra. Ilyenkor a bontást kérő egyező akaratnyilvánítást nem lehet befolyásmentesnek tekinteni, s ezért azt mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyító körülményt nem lehet figyelembe venni. Más kérdés, hogy ez esetben is sor kerülhet a bontásra, de csak az összes körülményre kiterjedő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ha ennek eredményeképp kétségen kívül megállapítható a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása, vagyis hogy az életközösség helyreállítására már nincs remény. Mindebből következik, hogy a felek személyes meghallgatásának nemcsak a békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontoltságáról és befolyásmentességéről a bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg. De a személyes meghallgatás fontos annak megállapítása szempontjából is, hogy valamelyik házastárs nem kényszer, tévedés vagy megtévesztés hatása alatt nyilatkozott-e. 31