Polgári és gazdasági elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1980)

vei szemben támasztott tartási igény jogosságát, különösen annak mértékét. A Legfelsőbb Bíróság a szülőtartassal kapcsolatosan már több jogalkalmazási kérdésben adott iránymutatást. A szülőtartási perek társadalmi jelentősége, a szocialista erkölcsi felfogás érvényre juttatása és a bíróságokra e téren háruló feladatok maradéktalan betöltése azonban átfogó elvi irányítást indokol. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az Igazságügyi Minisztérium által folytatott felügyeleti vizsgálat adatait figyelembe véve, valamint a saját ítélkezése során szerzett tapasztalatai alapján, a legfőbb ügyésszel is egyetértve a teljes ülésen megvitatta a szülőtartási perekben folytatott jogalkalmazási gyakorlatot és az alábbi irányelvet állapította meg. 1. Szülőtartásra az jogosult, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyainál fogva teljesen vagy részben nem tudja magát eltartani és akinek tartásra kötelezhető házastársa nincs. A rászorultság körében a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának beható vizsgálata is szükséges. a) A tartás iránti igények elbírálásánál mindenekelőtt azt kell vizsgálni, hogy a tartást igénylő rászorultnak tekinthető-e. A szülő, az örökbefogadó szülő, a mostohaszülő és a nagyszülő tartási igényének jogalapját a törvény [Csjt. 60. § (1) bek., 61. § (1) és (3) bek., 62. § (2) bek., 63. § (1) bek.] határozza meg: gyermekével, örökbefogadott gyermekével — esetleg unokájával — szemben tartásra az jogosult, aki magát eltartani nem tudja és akinek tartásra szorítható házastársa nincs. A mostohaszülő mostohagyermekével szemben az említett feltételeken túlmenően csak akkor jogosult tartásra, ha mostohagyermeke eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. A tartási igényt érvényesítő szülő rászorultságának megítélésében nem egységes az ítélkezési gyakorlat. Egyes bíróságok abból, hogy a munka általános alkotmányos kötelezettség, továbbá abból, hogy a törvény [Csjt. 60. § (2) bek.] a munkaképes rokonok közül csupán a szükséges tanulmányait folytató leszármazót jogosítja fel a tartásra, azt a következtetést vonják le, hogy a szülő is — életkorára tekintet nélkül — csak teljes vagy részleges munkaképtelenség esetén tekinthető rászorultnak. Más bíróságok viszont abból indulnak ki, hogy a munkakötelezettség általános alkotmányos és szocialista erkölcsi elve a nyugdíjkorhatárt elért személyekre általában nem terjed ki. A nyugdíjkorhatárt betöltött szülőt tehát abban az esetben is jogosultnak tartják a tartásra, illetőleg a tartáskiegészítésre, ha egyébként nem vagy nem teljesen munkaképtelen. Mindkét álláspont téves. Bár a szülőtartásdíj iránti igény jogszerűsége szempontjából az életkornak, különösképpen pedig a nyugdíjkorhatár betöltésének komoly jelentősége lehet, ez egymagában nem alapozza meg az igény jogosságát. A helyes döntéshez a vagyoni és jövedelmi viszonyok tisztázása mellett minden esetben szükséges a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának körültekintő vizsgálata is. Lehetséges, hogy a nyugdíjkorhatárt betöltött szülő, aki több gyermeke felnevelésének nehéz terhét évtizedeken át hordozta és emiatt testileg törődött állapotba került, maradék munkaerejé18