A magyar kir. Curia felülvizsgálati tanácsa által a sommás eljárásról szóló törvény (1893. XVIII. tcz.) alapján hozott határozatoknak gyűjteménye. VI. kötet 1900,1901 (Budapest, 1902)

57 §-ából is kitűnik, a kötelmi jogban fakad, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a jogviszony a magánjog keretéből részben mar az 1853 márczius 2-án kelt úrbéri nyiltparancs rendelkezései által kivétetett, az által, hogy a 19. §. alá eső birtokterületekre nézve a jelenlegi állapotot a szerződésszerű vagy eddigi szokás szerinti szolgálmányokkal fentartandónak rendelte és pedig mindaddig, míg a megválthatóknak kimondott szolgáltatások megváltásának módozatai iránt külön rendelkezés nem történik. (122. §.) Ez a különleges rendelkezés történt meg az 1896: XXV. törTényczikkben. Tekintve tehát, hogy az idézett nyiltparancs 19. és 22. §-ai a földesúr és majorsági zsellérje közti tényleges birtok és jogviszonyt további rendelkezésig fentartani rendelték, s így azt a törvényhozás későbbi rendelkezéséig állandósították, ez a rendelkezés pedig az 1897 június 1-én hatályba lépett 1896: XXV. t.-czikkben foglaltatik, okszerűen következik ezekből, hogy ez a törvény hatályba lépte előtti időközben a volt földesúr vagy jogutódának a törvényben szabályozott megváltási jogának elévüléséről szó nem lehet; és pedig annál kevésbbé, mert a törvény 2. §-a meghatározván azokat a feltételeket, melyeknek fenforgása mellett, az 1. §-ban körülírt majorsági birtokterületeken levő szolgálmányok a jelenlegi birtokos által megválthatók, illetőleg a volt földesúr kívánatára megváltandók, az utóbbi esetre nézve nem csak hogy ki nem mondja, hogy a megváltást a volt földesúr nem kívánhatja, ha a szolgálmányok bizonyos megbatározott időn át nem teljesíttettek, de sőt a 7. §-ban világosan kimondja a törvény, hogy a 6. §-ban megjelölt módon kell kiszámítani a tartozásokat oly esetben is, midőn a szolgálmányok épen nem teljesíttettek, a mely kijelentés pedig csupán az 1886—1895. évi időközre már csak azért sem érthető, mert ha a törvényhozó ezt ^zélozta volna, ennek a szakaszban határozott kifejezést adott Tolna. A felebbezési bíróság tehát az 1896: XXV. t.-cz. 7. §-át nem helyesen értelmezte s az elévülési jogszabályt helytelenül alkalmazta, minélfogva ítéletének megváltoztatásával ki kellett mondani, hogy felperesek keresetükkel elévülés okából el nem utasíthatók. Minthogy azonban a felebbezési bíróság abból, — a fennebb kifejtettek szerint — téves alapból kiindulva, hogy a keresettel érvényesíteni czélzott jog elévülés következtében megszűnt, a megtámadott ítéletben eddig csupán a felperesek kereshetőségi joga ellen emelt