Lőw tibor (szerk.): Hiteljogi döntvénytár. (váltó-, csőd-, kereskedelmi és tőzsdei ügyekben) XXVI. kötet (Budapest, 1934)

140 Hiteljogi Döntvénytár. A fellebbezési bíróság ezt a szerződéses kikötést jogszabálysértéssel tekintette a jóerkölcsökbe ütközőnek, és olyannak, mely a gazdaságilag gyengébb fél kizsákmányolásával jár, s az eladót ellenszolgáltatás nélkül juttatja vagyoni előnyhöz. A felperes ugyanis mint eladó az árut, bár tulajdonjoga fenntartásával, de mégis azzal a megállapodással, hogy a vételár teljes kiegyenlítése után az alperes vevő korlátlan tulajdonossá válik, ennek birtokába bocsátotta, s a hitelezett vételár biztosítására ezért kötötte ki a vételi szerződésben az áru visszaszállítása és a vevő terhére való értékesítése iránti jogot. Az eladó jogainak ily értelmű biztosítása pedig sem a jó erkölcsökbe, sem tiltó jogszabályba nem ütközik, sőt a K. T. 352. §-a arra az esetre, ha a vevő a vételár megfizetésével késik és az áru még átadva nem lett, egyenesen feljogosítja az eladót, hogy vételárkövetelése fedezésére az árut a vevő rovására eladhassa, ettől pedig a most elbírálás alatt álló eset csak annyiban tér el, hogy a felek a vevő késedelme esetére szerződéses megállapodással maguk állítják vissza azt a helyzetet, amelyben az eladó ismét az áru birtokához jutva, azt vételárkövetelés fedezésére a vevő terhére értékesítheti. Nem helyes a fellebbezési bíróságnak a 6300/1932. M. E. sz. rendelet 4. § 16. pontjában foglalt jogszabály alkalmazása kérdésében történt állásfoglalása sem. Az alperes ugyanis nem igazolta oly körülmények fennállását, amelyekből folyóan őt a hátralékos vételártartozás tekintetében a 6300/1932. M. E. sz. rendelet 1—2. §-ában meghatározott feltételek szerint való törvényes halasztás (moratórium) illeti, s hogy ezért a vételár megfizetésével késedelemben nincs, de ettől eltekintve a felhívott rendelet 4. §-ának 16. pontja a tuladjonjog fenntartásával eladott dolog visszaadására irányuló kötelezettség teljesítését, ha a dolog vételárának még fele sincs kifizetve, a moratóriumi korlátozás alól ki is veszi és a per útján való érvényesítés tekintetében semmi különös tilalmat fel nem állít. 180, A végkielégítés intézményének az 1910/1920. M. E. számú rendelet 9—13. §-aiban való szabályozása mellett nincs elzárva a lehetősége annak, hogy a felek a végkielégítés feltételeit, mértékét és esedékességét a rendelet 23. §-ának korlátai közt, tehát nem az alkalmazott hátrányára, más módon állapítsák meg. Ennélfogva a Jelek szabad megegyezése esetén a végkielégítés összege ü rendelet 9. §-ában meghatározott mértéket meghaladhatja. (Kúria 1933. szept. 6. P. II. 1737/1933. sz.)