Térfi Gyula (szerk.): A Budapesti királyi ítélőtáblák felülvizsgálati tanácsainak elvi jelentőségű határozatai. XI. kötet 1906-1907 (Budapest, 1909)

7s Budapesti kir. itélötábht. hajtató fél a végrehajtási eljárásból folyólag per útján jogot kiván érvényesíteni, jogerősen eldöntöttnek volna tekinthető. Az előterjesztés célja a kiküldött szabályellenes eljárásának rövid úton való hatálytalanítása, de ebből nem következik, hogy a kiküldött szabályellenes eljárásából, ha az ezen az úton nem is hatálytalaníttatik, a végrehajtató a végrehajtási eljárásban ügyfélként nem is szerepelt harmadik személyekkel szemben ezek részéről peres uton meg nem támadható jogot szerezhessen. Az előterjesztés elmulasztása tehát a végrehajtást szenvedő adósát, a ki a végrehajtást szenvedő ellen folytatott eljárásban ügyfélként nem is szerepelt, nem fosztja meg attól, hogy a végrehajtást szenvedő követelésének lefoglalása következtében a végrehajtató által a a követelés behajtása iránt indított perben a végrehaj tatóval szemben, a ki ellene itélt dolog hatályával biró határozatot nem nyert, a törvényen alapuló minden kifogását s így azt a kifogást is érvényesíthesse, hogy a végrehajtási foglalás mint a törvény rendelkezésébe ütköző hatálytalan s ennélfogva a végrehajtást szenvedő adósa, ha a foglalás hatálytalanságára való tekintettel a hatálytalanul letiltott követelésre nem a végrehajtatónak, hanem annak teljesít fizetést, a ki az anyagi jog szabályai szerint a fizetés felvételére jogosult, az ekként fizetett összegnek a végrehajtató részére való megtérítésére jogosan nem kötelezhető. Már pedig a jelen esetben eszközölt foglalások a törvény rendelkezésébe ütköznek. Az irányadó tényállás szerint ugyanis a végrehajtást szenvedőnek csak három korona napi bére volt, mely a végrehajtási törvény 62. §. értelmében végrehajtás alá nem vonható. Igaz ugyan, hogy a végrehajtási törvény helyes értelmezése szerint az ezen törvény 61., 62., 64., 66., 67. és 68. §§-aiban említett személyek a részükre biztosított jogkedvezményről lemondhatnak, tekintetttel arra, hogy a végrehajtási törvény 60. §-a a lemondást hatálylyal nem birónak csupán a törvény 54—59. §§-ban megállapított végrehajtási korlátozásokra vonatkozólag mondja ki és így, amennyiben jelen esetben ily lemondás bizonyíttatnék, ezt joghatályosnak kellene elfogadni. Jelen esetben azonban lemondást a felperes nem vitat és ezt pusztán abból a körülményből, hogy a végrehajtást szenvedő az iratok szerint előterjesztéssel a korlátlan lefoglalások ellen nem élt, annál kevésbbé lehet megállapítani, mert az irányadó tényállás szerint a felek között nem vitás az, hogy a végrehajtást szenvedő az