Antalfy Mihály (szerk.): Perjogi döntvénytár Új folyam II. kötet (Budapest, 1949)

Perjogi döntvénytár 93 esetében ugyanis a felperes a halasztó — felfüggesztő — feltétel teljesítésével (a kölcsönnek a kikötött határidő alatt vissza nemfizetésével) az ingókra az 1946. évi december hó 23. napján foganatosított foglalás előtt már tulajdoni igényt, vagyis olyan jogot nyert, amelynél fogva B. Boldizsár az ingók felett a foglaláskor már szabadon nem rendelkezhetett. Már pedig a m. Kúria P. V. 5.624/1935., 2.778/1932. és 476/1932. számú határozataiban is hivatkozott állandó bírói gyakorlat szerint a lefoglalt ingóknak a foglalás alól felmentésére irányuló igény keresetet nemcsak tulajdonjogra, hanem minden olyan jogra (igényre) is sikeresen alapítható, amely anyagi tartalmánál fogva jogilag alkalmas annak megakadályozására, hogy valamely lefoglalt ingó a hitelezők kielégítésére végrehajtási úton felhasználtassák és a végrehajtást szenvedő birtoklásában levő ingókra vezetett végrehajtásnak nincsen hatálya az olyan harmadik személlyel szemben, aki kimutatja azt, hogy az ő jogára való tekintettel a lefoglalt ingók nem állanak a végrehajtást szenvedőnek szabad rendelkezése alatt. A fellebbezési bíróság annak — az előbb kifejtettek szerint téves — jogi álláspontjának következtében, hogy az igénykereset sikerrel csak a már megszerzett tulajdonjogra alapítható, annak vizsgálatába nem bocsátkozott , hogy a felperesnek a lefoglalt ingókra a foglalás előtt keletkezett-e, vagy sem tulajdoni igénye ós idevonatkozóan a fellebbezési bíróság a tényállást sem állapította meg. Ennek folytán a m. Kúria az elsőbíróság ítéletében idevonatkozóan előadott tényállás ellen az alperes részéről intézett fellebbezési támadások figyelembevételével a tényállást a Te. 40. §-ának alkalmazásával maga állapította meg. A m. Kúriának P. V. 729/1933. sz. határozatában is már kifejezésre juttatott jogi állásfoglalása szerint tiltó jogszabály hiányában nincs akadálya annak, hogy a bíróság az igényperben a végrehajtást szenvedőt tanuként kihallgassa és az esküvel megerősített vallomását a Pp. 270. §-a szerint mérlegelve bizonyítékként elfogadja. Ennekfolytán az alperes az elsőbíróság által megállapított tényállást arra való hivatkozással tévesen támadta, hogy B. Boldizsár végrehajtást szenvedőnek esküvel megerősített tanúvallomása ebben az igényperben bizonyítékként nem lett volna figyelembe vehető. Ez a támadás egyébként annálfogva sem helytálló, mert a végrehajtást szenvedő tanúvallomásában foglaltak valóságát az F/3—5. jel alatt csatolt okiratok tartalmán felül az a körülmény is alátámasztja, hogy a nevezett végrehajtást szenvedő által az elsőbírói eljárásban felmutatott könyvbejegyzés tanúsítása szerint is a kölcsönadás 1946. évi október hó 27., illetőleg november hó 8. és 18. napján megtörtént. Ezekre a felperes eskü alatti vallomását legalább is valószínűsítő bizonyítékokra tekintettel helyesen esküre bocsátott alperesnek esküvel meg-