Marschalkó János (szerk.): Közigazgatási döntvénytár V. kötet (Budapest, 1912)

Közigazgatási Döntvénytar. 107 egyeztethető, ha a tag megterheltetnék családtagjának kórházi ápolásával. Az itt részletesen megokolt elvet a jelen pörbeli esetre alkalmazva, a felsőbíróság az igényt alaposnak találta, mert igénylő neje sürgős szükségtől kényszerítve, mellőzte a pénztár kórházba utaló rendelkezésének kieszközlését. A B. vármegyei közkórház jelentése szerint ugyanis a beteg nő fölvételekor igen halvány, vérszegény volt és arról panaszkodott, hogy a hat héttel előbb volt és négy napi késedelemmel beállt tisztulása óta állandóan vérzik. Vizsgálatnál a méhet vaskosnak, anteílektáltnak találták, méhszájból véres kifolyással. A fölvételt követő napon a betegnél méhkaparást végeztek és a kaparék jellege az előrement elvetélés mellett szólt. Ezenkívül a betegnél a műtét után, de ezelőtt is fehérfolyás volt észlelhető, ami a méh üregében hetenkénti és pedig két izben végzett jódtinktura befecskendést telt szükségessé. A kórházi jelentés szerint a műtéti beavatkozás és kórházi fölvétel a már hat hét óta fönnállott méhvérzés következtében indokolt volt. A felsőbíróság ezekhez képest, úgyszintén figyelemmel az elsőbiróság által meghallgatott dr. Sch. K. orvosszakérlő véleményére is, aki a műtéti beavatkozást sürgősen szükségesnek véleményezte, a kórházba fölvételt bizonyított sürgős szükség követelményének találta. Igaz ugyan, hogy igénylő nejének módjában volt, hogy az ugyanazon időben beteg anyósához ennek gyógykezelése czéljából járatos dr. H. J. pénztári orvossal megvizsgáltassa és gyógykezeltesse magát, amit azonban meg sem kísérelt. Ez a körülmény azonban nem zárja ki a pörös igény jogosságát. A beteg fent leirt állapota és különösen az ennek gyógyítása czéljából szükségessé vált műtéti beavatkozás természete kizárta ugyanis azt. hogy a beteget a megfelelő gyógykezelésben az ilyen műveletben rendszerint kellő gyakorlattal nem bíró falusi orvos részesítse, a megfelelő fölszerelést nélkülöző magánlakáson. Nyilvánvaló, hogy a már ismert körülmények között a beteg megfelelő gyógykezelése csak kórházban történhetett. A kórházba való fölvétel tehát szükséges volt, annak daczára, hogy a betegnek rendelkezésére állt a pénztár orvosa. A szükség sürgősségének ismérvét sem érinti tehát az a kérdés, hogy a betegnek fölgyógyulása veszélyeztetése nélkül módjában volt-e pénztári orvos segélyével élni. Döntő az a szempont, hogy a beteg fölgyógyulásának veszélyeztetése nélkül várhatott-e a kórházba fölvételével addig, amig a pénztártól a kórházba utaló rendelkezés kibocsátását, a tapasztalatnak megfelelő időben, kieszközölhette.