Curiai döntvények és elvi jelentőségű határozatok polgári és bünügyekben, szakszerű tárgymutatókkal. Első folyam (Budapest, 1886)

92 _ * midőn a kincstár nekik a beregszói jószágot ugyancsak M. szerint „igény- és tehermentesen" adta át: ezzel viszont lemondott a kincstár is minden lehető igényeiről ö irányukban, de néhai V. Sabbas hitelezőinek jogait nem csorbíthatta. Mindezeknél fogva felebbezö alpereseket helyesen marasztalták az alsóbiróságok az alapítványi tőkében, mely az 1811-iki devalvatio folytán felperes beismerése szerint is váltó 4267 frt 23 krra (nem 5020 frtra) olvadt le. Az egyetemleges marasztatás alapszik a hazai jog azon szabályán, mely szerint az örökösök örökségük erejéig egyetemlegesen felelősek az örökhagyó adósságaiért; és az O. alatti kimutatással igazolva van, hogy a marasztalt alperesek mindegyike oly értéket kapott örökségül, mely jóval felülmúlja a kereseti követelést. A II. rendű alperes pedig, ki engedmény, illetve vétel utján szerezte meg az egyik örökös örökségét, szintén örökösnek tekintendő s mint örökség-vevő, ö is felelős az Örökhagyó hitelezőivel szemben. A hátralékos kamatokat illetőleg összeszámolásnak van helye s alperesek azon joga, hogy a fizetett kamatokat nem nagyobb, hanem csak a váltó 4267 frt 23 kr. töke után számithassák fel, nem évült el, mert a végösszeszámolás ideje csak a töke s hátralékos kamatok megfizetésére irányzott keresettel állott be. És felperes nem gazdagodhatik az alperesek kárával. Beismerte pedig felperes ugy a jelen; mint 1858. évi S. a. keresetében is azt, hogy 1810-től fogva 1851 végéig 5025 váltóforint után fizettetett a kamat. Ily módon felperes a mondott időszakban 1838 frttal több kamatot vett fel, mint a mennyit az alapító és utódai fizetni tartoztak volna, s ezen hibás számítás folytán teljesített fizetések által, melyeknek a kamathátralékba leendő betudását az első bíróság elrendelte az ö ítéletében s a melyeknek ilykép leendő betudásában alperesek megnyugodtak, a kamat tulajdonkép nem 1851, hanem 1858 végéig lett leróva. És hogy felperes kamatkövetelése 1859 kezdetétől fogva az 1861. évi július 23-án visszaállított hazai törvények hatálya alatt nem évült el: ez kétséget nem szenvedhet. Csak 1859. évi január 1-étöl fogva voltak II., III. és IV. rendű alperesek is a kamatokban marasztalandók — daczára 1863. évi november hó 14-iki tárgyalási jegyzőkönyvi nyilatkozatuknak, mert ők csak a betudandók betudásának fentartása mellett — defalcatis de jure defalcandis — ismerték el a kamattartozást 1852-től fennállónak. Helyesen utasíttattak el II., III. s IV. rendű alperesek az I. rendű alperes atyja és fivére ellen indított, az I. a. egyességre alapított szavatossági alkeresetűkkel, mert ennek egyáltalán nem volt helye. Az adós ugyanis az által, hogy az adósságot helyette más valaki a hitelező hozzájárulása nélkül átvállalja, nem szabadul az adósságtól szemben