Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXIII. kötet (Budapest, 1931)

150 Magánjogi Döntvénytár. köteles. Minthogy pedig ennek a pernek tárgya nem az alperesek egymásközötti viszonya, hanem a felperes és az alperesek közötti kártérítési jogviszony, ennélfogva nem helytelen, hogy a fellebbezési bíróság az elsőrendű alperes kötelezettségét kifejezetten is megállapította. Az pedig kitűnik az ítélet rendelkező részéből, hogy az elsőrendű alperes kötelezettsége minő terjedelemben, minő esetre és milyen fokozat szerint áll fenn a felperessel szemben és ez a fokozat megfelel a Sajtótörvény rendelkezéseinek. Ezek szerint alaptalan az elsőrendű alperesnek a visszkereseti fogra való utalással előterjesztett panasza. Alaptalan a másodrendű alperesnek arra alapított támadása is, hogy a felperes nem vagyoni kárának megtérítését csak abban az esetben követelhetné, ha ehhez való jogát a jelen pert megelőző büntető eljárásban legalább fenntartotta volna. Alaptalan pedig azért, mert jogfenntartásra csak abban az esetben lenne szükség, ha a felperes korábbi magatartását, jelesül ebben az esetben azt a körülményt, hogy kárát a vádlott elítélésével végződő büntetőper során nem érvényesítette, a jogáról való lemondásképpen lehetne felfogni. Erre azonban nincs alap, mert — amint ezt a fellebbezési bíróság helyesen fejtette ki — eljárási szabályaink módot adnak arra, hogy a büntetendő cselekményből eredő kárkövetelést akár a büntető eljárás során, akár külön polgári perben lehessen érvényesíteni és a sértett belátásától függ, hogy melyik utat választja. Ezek szerint ebben az esetben a jogfenntartó nyilatkozat elmaradásának jogvesztő hatályt tulajdonítani nem lehet. Az az érvelés sem alapos, hogy a büntető eljárás alkalmasabb lenne annak a kérdésnek elbírálására, hogy a sajtó útján elkövetett rágalmazással okozott nem vagyoni kár megítélése az eset körülményeire tekintő méltápyosságnak (St. 39. §-a) megfelel-e. Az eset körülményei a polgári perben éppen úgy kideríthetők, mint a büntetőperben. Helyesen mellőzte a fellebbezési bíróság az alperesek által ajánlott ama bizonyításnak elrendelését, hogy a másodrendű alperes részéről állított tény való. A valóság és ennek bizonyítása ugyanis tételes törvényeink szerint a bűncselemény megállapításának és a bűnösségnek kérdésével függ össze és a bizonyításnak megengedett vagy kizárt volta felől a vonatkozó törvények, jelesül az 1914 : XLI. tc. 13—15. és 29. §-ai, valamint az 1914. évi XIV- tc. 53. §-a mind anyagi, mind eljárási szempontból részletes szabályokat foglalnak magukban, melyeknek nyomán az ügyben eljárt büntetőbíróság feladata volt állást foglalni abban a kérdésben, hogy a bizonyításnak, amely a bűncselekmény megállapítását esetleg kizárja, helye van-e vagy nincs.