Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXIII. kötet (Budapest, 1931)

Magánjogi Döntvénytár. 151 Araennyiben tehát a büntetőbíróság (mint a jelen esetben is) a bűncselekményt megállapító és a bűnösséget kimondó ítéletet hozott, úgy akár volt valóság bizonyítása a büntető' eljárásban, akár nem, az említett ítéletnek a polgári perben is irányadó volta (PHT. 198. sz.) kizárja azt, hogy az utóbb eljáró polgári bíróság olyan bizonyítást folytasson, amely a büntetőperré tartozik és amelynek eredménye ellentétes is lehetne a bűnösség fogalmával, illetőleg a büntetőbíróságnak ama megállapításaival, amelyektől a bűncselekmény léte és a bűnösség kérdése függ. A valóság utólagos bizonyításának elsősorban tételes törvényeink és az ítélet irányadó volta (jogereje), másodsorban pedig pergazdasági szempontok is oly nyomatékkal szólnak ellene, hogy a bizonyításnak a kártérítés kérdésében utóbb eljáró polgári bíróság előtt még az eset körülményeire tekintő méltányosság (Sajtótörvény 39. §-a) alkalmazása körében sem lehet helye. Egyébiránt ebben az esetben az ajánlott bizonyításnak jelentősége nincsen. A bizonyítási indítvány ugyanis a fellebbezési bíróság ítéletének irányadó tényelőadása (Pp. 402. §) szerint arra vonatkozott, hogy a felperes fizetést kapott attól a párttól, amelynél titkári teendőket végzett. Ha ez való lenne is, ezzel még nem lenne kimutatva annak lényegében való volta, amelynek állítása miatt a büntetőbíróság a másodrendű alperest elítélte. A másodrendű alperes ugyanis azt írta a felperesről, hogy ő «egy apró megfizetett pártagitátor, aki, hogy kenyerét megszolgálja, az agitáció fegyverei közé felveszi a mások személyének felelőtlenül való piszkolását. Azt, hogy megbújik, szinte már észre sem veszi az embef». Ebben az idézetben sokkal több van, mint amennyit lényegében valónak lehetne tekinteni azon az alapon, hogy a felperes fizetést élvező párttitkár. A használt kifejezések is súlyosabbak, mint aminőket a közfelfogás a bizonyítani kívánt tény való volta mellett is megenged. Ez még akkor is áll, ha figyelembe vesszük azt a nem vitás tényt is, hogy a felperes a lovagias elégtételadás elől kitért, illetőleg azt bizonyos feltételhez kívánta kötni. Ami ezekután az ügy egyéb részét illeti, a fellebbezési bíróság helyesen fejtette ki, hogy a másodrendű alperes cselekménye alkalmas volt arra, hogy a felperes személyének, emberi méltóságának és társadalmi helyzetének kijáró tisztelet csökkenjen. Ezek szerint a nem vagyoni kár követelése méltányos és nem vezethet ellenkező értelmű megítélésre az alperesek részéről különös nyomatékkal kiemelt az a körülmény, hogy a felperes fellépése is sértő volt az X. lap főszerkesztőjével szemben. Nem vezethet pedig egyfelől azért, mert a felperes