Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XX. kötet (Budapest, 1928)

Magánjogi Döntvénytár. által az örökhagyó halála idejében kis (1100 négyszögölesj holdanként 60 métermázsára becsült és így katasztrális holdanként közel 40.000,000 koronát kitevő becsértéke az 192o. év április haváig, tehát az örökhagyó halálától számított hat hónap alatt a szakértők véleménye szerint nem egészen 20%-kai esett és hogy köztudomás szerint ott is, ahol más körülmények közre nem is hatottak, a földek forgalmi értéke azóta is folytonosan és nagy mértékben csökkent. Mindezekből a tényekből az állapítható meg, hogy a hagyatéki ingatlanoknak az örökhagyó halála idejében, 1924. október havában volt túlmagas forgalmi értéke pénzünknek az előző időben bekövetkezett állandó nagymérvű romlására vezetendő vissza s egyedül a pénzromlás által előidézett túlmagas ingatlanárakra pénzünk bekövetkezett értékállandósága nem gyakorolta nyomban a maga értékcsökkentő hálását, hanem ez a hatás csak hosszabb idő alatt fokozatosan alakult ki a földárak állandó sülyedésében. Nyilvánvaló tehát, hogy a felperes kötelesrészének az örökhagyó halála idejében voít ingatlanértékek alapján kiszámított összege túlhaladná azt a valóságos értéket, amely az első- és ötödrendű alpereseket mint kedvezményezett végrendeleti örökösöket a felperes kötelesrésze fejében terheli, ami nem volna összeegyeztethető a kir. Kúria állandó gyakorlatában az öröklési jogviszonyok rendezésénél szem előtt tartott egyenlőség és kiegyenlítés elvével. Ezért a felperes kötelesrészének a fentebbiek szerint kiszámított összegét megfelelően le kell szállítani. A kir. Kúria megítélése szerint pedig a fellebbezési bíróság által megítélt tőkeösszegben a felperesnek kötelesrészhez való igénye megfelelő kielégítést talál. Minthogy a jelen eselben a kötelesrész összegének nem a pénzromlással kapcsolatos felemeléséről, hanem ellenkezően a pénzromlással kapcsolatos leszállításáról van szó, a kamalra azt a szabályt kell alkalmazni, hogy a kötelesrész után rendszerint az örökhagyó halála napjától jár a törvényes késedelmi kamat. Nincs megtámadva azonban a fellebbezési bíróságnak az a rendelkezése, amely szerint a kamat a végrendelet intézkedése nyomán csak 1925. évi január hó 16. napjától kezdődően illeti meg a felperest. Alaptalan a felperesnek a felülvizsgálati kérelemben is fenntartott az az igénye, hogy a megítélt kötelesrész után őt az 1925: XXXIX. t.-c.-ben meghatározott, a törvényes késedelmi kamat helyébe lépő magasabb kártérítés illeti meg. A hivatkozott törvény ugyanis a pénztartozás késedelmes teljesítése esetén járó késedelmi kamat helyett szabályozott kártérítéssel úgy a törvény 3. és 4. £ aiban kifejezett rendelkezések, mint a törvény indokolása szerint is a hitelezőt azért a hátrányért kívánja kárpótolni, amely őt a változatlan (nem átértékelt) összeg-