Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVIII. kötet (Budapest, 1926)

Magánjogi Döntvénytár. 49 is volt vitás, hogy az alperesek a hátralékos vételár teljes kiegyenlítéséül 1923. évi március hó 5. napján 60,000 K-t felajánlottak ugyan a felperesnek, azonban azt a felperes, hivatkozással a pénznek időközben történt nagymérvű leromlására, nem fogadta el, hanem azt valorizáltan követelte, amit pedig az alperesek nem voltak hajlandók megtenni és a 60,000 K-t 1923. évi március hó 49. napján bírói letétbe helyezték. A fellebbezési bíróság e tekintetben azt a jogi álláspontot foglalta el, hogy az alperesek a 60,000 K felajánlásával, illetve letétbehelyezésével nem tettek eleget szerződési kötelezettségüknek s azt a felperes nem tartozott teljes kielégítésül elfogadni, mert az alperesek tartoztak volna a felperesnek azt az értékkülönbözetet is felajánlani, ami a pénz nagymérvű leromlása folytán a hátralékos vételárnak a szerződés kötésekor és a felajánlás idejébeni értéke között volt, amiért is az alpereseket a hátralékos vételár valorizált értékében marasztalta, amelynek véghatáridejéül 1923. évi december hó 16. napját állapította meg. A fellebbezési bíróságnak ezt a jogi álláspontját és döntését alábbi részeiben úgy az alperesek, mint felperes, jogszabály megsértése okából megtámadták. Ugyanis az alperesek azt vitatják, hogy a jelen esetben valorizációnak egyáltalán nincs helye, de különösen nem viselhetik a pénz leromlásából eredő károsodást egyedül ők, mert a fizetési határidőnek hosszabb kitolása folytán tartozásuk kölcsöntartozássá vált, pénztartozás pedig törvényhozási intézkedés hiányában nem valorizálható; továbbá, mert ők már 1922., sőt 1921. évben is felajánlották a hátralékos vételárat a felperesnek, amit az nem fogadott el; Végül mert tartozásuk fel nem mondhatósága a felperes kívánságára és érdekében történvén, a pénz leromlásából eredő károsodás legalább is részben a felperes terhére kell, hogy essék. A felperes pedig azt vitatta, hogy a fellebbezési bíróság tévesen értelmezte az 1923: XXXIX. t.-cikket akként, hogy annak életbelépte után követelése nem valorizálható. Az alpereseknek a panasza alaptalan, ellenben a felperes panasza alapos. Ugyanis a felperesnek vételárhátralék iránti követelése azáltal, hogy annak fizetésére hosszabb határidő tűzetett ki, vételárjellegét nem vesztette el, a vevő pedig az ő vételárfizetési kötelezettségének csak azáltal tesz eleget, ha a vételárat olyan mennyiségű koronákban fizeti meg, ami megfelel a 60,000 K-nak a szerződés kötésekor volt benső értékének, mert a gazdasági körülményekre és a pénz értékének leromlására tekintettel az ellenkező felfogás a felek viszonos érdekei kölcsönös és egyenlő megvédésében álló követelményébe, valamint az ügyletkötés céljába és a felek eredeti szándékába, végső eredményben az osztó igazságban gyökerező jog alapeszméjébe is ütköznék annálfogva, mert ellenkező ok hiányában azt kell feltenni, hogy az ügyletkötő felek jóhiszeműségét és ennek alapján a viszonosságot, a kölcsönös érdekek teljes és valóságos kiegyenlítését s ennek az akkori fizetési eszköz benső értékét tartották szem előtt s akarták megvalósítani. Az ellenkező felfogás mellett ugyanis lehető volna, hogy az eladó hatalmi körén kívül, tehát hibája nélkül beállott gazdasági eltolódások folytán felette érzékenyen károsodna, a vevő pedig minden érdem és minden alap nélkül aránytalanul nagy előnyhöz jutna Magánjogi Döntvénytár. XVIII. 4