Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVIII. kötet (Budapest, 1926)

50 Magánjogi Döntvénytár. az eladó rovására akkor, amikor azt nemcsak lehet, de kell is feltenni, hogy a felek ügyletkötésének nemcsak célja, hanem lényeges feltétele is: az érdekek jóhiszemű kölcsönössége és valóságos kicserélése, tehát valóságos és anyagi érdekkiegyenlítés volt. Ebből a szempontból következik az, hogy a vevő a fizetés idejében érdekkiegyenlítésképen vagy azt az értékkülönbözetet is megtérítse, amely a szerződés megkötésekor kikötött vételár benső értéke és ennek a fizetés idejében volt értéke között fennforog, vagy pedig abban az esetben, ha az ingatlan, illetve a "vétel tárgyának ára nem emelkedett a valuta leromlásának megfelelő arányban, térítse meg a vevő az ingatlannak, illetve a megvett dolognak a vételár esedékességének, illetve a fizetés felajánlásakor való valóságos értékkülönbözetét. Az a körülmény, hogy erre ezideig törvényhozási rendelkezés nincs, nem szolgálhat akadályul arra, hogy a fenti álláspont érvényesüljön, mert az általános jogszabályok, jelesül az, hogy senki sem gazdagodhatik másnak rovására, továbbá az, hogy az ügyletkötés célja és a felek ügyletkötési akarata a jóhiszeműség és méltányosság követelményeinek megfelelően kell> hogy megvalósuljanak s végül az, hogy a felek érdekei kölcsönösek lévén, az értékkiegyenlítésnek is megfelelőnek és egyenlőnek kell lenni, külön törvényhozási rendelkezések nélkül is célravezető módon megvalósíthatók és kell, hogy megvalósuljanak s minthogy a felebbezési bíróság megállapítása szerint, amelynek helyessége a becsű adataiból kitűnik, az ingatlan és ingók értéke nem kisebb mérvben emelkedett, mint amily mérvben a pénz értéke leromlott; s minthogy a tellebbezési bíróság által az 1923. évi XXXIX. t.-c.-re való hivatkozással elfoglalt az a jogi álláspont, hogy a követelés csak a törvény életbelépésének napjáig, vagyis 1923. dec. 16-ig valorizálható, a fent előadottaknál fogva s mert az idézett törvény ilyen rendelkezést nem tartalmaz, nem állhat helyt; minthogy továbbá az alperesek 1921. és 1922. években is csak 60,000 K-t kínáltak fel a felperesnek a vételár teljes kiegyenlítéséül, holott a pénz értéke már ezekben az években is tetemesen leromlott, ez a körülmény tehát valósága esetében sem mentené fel őket a fizetési kötelezettség alól, mindazáltal annak eleget nem tettek; végül minthogy ha való volna is, hogy a tartozásnak annak megfizetésére kitűzött idő alatt való fel nem mondhatósága a felperes érdekében köttetett ki, az a körülmény jelentőséggel nem bírt, mert ahhoz az alperesek hozzájárultak s az ügylet fenntartásához ragaszkodnak, ennélfogva nem sértett jogszabályt a felebbezési bíróság akkor, amikor a felperes követelését az 1918. március 5. napját véve alapul valorizáltan ítélte meg, de jogszabályt sértett azzal, hogy azt csakis 1923. évi december hó 16. napjáig valorizálta.